Kultúra

Ope­ra

Ha meg­néz­nénk, me­lyek a ze­ne­iro­da­lom leg­spi­ri­tu­á­li­sabb al­ko­tá­sai, ak­kor az egyik (ha nem az el­ső) biz­to­san Francis Poulenc 1957-ben, a mi­lá­nói Scalában be­mu­ta­tott ope­rá­ja len­ne. A kar­me­li­ták pár­be­szé­dei, Georges Bernanos drá­má­ja a fran­cia for­ra­da­lom alatt ki­vég­zett apá­cák sor­sát mu­tat­ja be. A „cse­lek­mény” csak ke­re­te a lel­ki tör­té­né­sek­nek, az em­be­ri sor­sok va­ló­já­ban az egy­mást kö­ve­tő „be­szél­ge­té­sek­ből” bon­ta­koz­nak ki. A hit olyan alap­kér­dé­se­it vil­lant­ja fel az ope­ra, mint a hű­ség, ön­ma­gunk le­győ­zé­se, a lel­ki bé­ke utá­ni vágy vagy a má­so­kért vál­lalt szen­ve­dés. És mi­cso­da fi­gye­lem­re mél­tó tett, ha tet­szik, hit­val­lás, hogy — a Puc­ci­ni nyom­do­ka­in ha­la­dó — Poulenc, ez az ízig-vé­rig XX. szá­za­di ze­ne­szer­ző a „di­va­tos ten­den­ci­ák­kal”, a ki­áb­rán­dult­ság­gal és a ci­niz­mus­sal szem­ben te­o­ló­gi­át vitt ope­ra­szín­pad­ra, még­hoz­zá meg­ren­dí­tő erő­vel.

Ame­ri­kai—né­met film­sza­tí­ra (2006)

„Mind­egy, hogy mit kö­vet­tél el, ha van egy jó ügy­vé­ded, bár­mit meg­úsz­hatsz.” Hány­szor, de hány­szor hall­hat­tunk ame­ri­kai fil­mek­ben eh­hez ha­son­ló mon­da­to­kat! Az eu­ró­pa­i­tól oly sok min­den­ben el­té­rő jog­rend­szer sok le­he­tő­sé­get biz­to­sít a pró­ká­to­rok­nak. Sidney Lumet meg­tör­tént ese­mé­nyek­re épü­lő film­jé­ben a maf­fia tag­jai ül­nek a vád­lot­tak pad­já­ra. A szer­ve­zett bű­nö­zés iga­zán jö­ve­del­me­ző te­vé­keny­ség, így a leg­jobb ügy­vé­de­ket tud­ják fel­fo­gad­ni. Egyi­kük ki­vé­te­lé­vel. Jackie (Vin Di­e­sel) úgy dönt, ma­gát fog­ja vé­de­ni. Kez­det­ben úgy vi­sel­ke­dik, mint az ele­fánt a por­ce­lán­bolt­ban, ma­gá­ra ha­ra­gít­va a bí­rót és tár­sa­it. Ám ahogy egy­re kö­ze­lebb ke­rü­lünk a ma­ra­to­ni per vé­gé­hez, úgy tű­nik, Jackie-nek si­ke­rül­het az, ami a jog tu­do­ra­i­nak nem. Fel­men­tet­ni a nyil­ván­va­ló bű­nö­sö­ket.

Olasz—spanyol—NSZK wes­tern (1966) • Van, aki szá­má­ra a há­bo­rú fér­fi­as küz­del­met, má­sok­nak vi­szont csak szen­ve­dést je­lent. De min­dig lesz­nek olya­nok is, akik úgy gon­dol­ják, itt a so­ha vis­­sza nem té­rő al­ka­lom a meg­gaz­da­go­dás­ra. Az ame­ri­kai pol­gár­há­bo­rú for­ga­ta­gá­ban há­rom fér­fi tart a front fe­lé. A Jó (Clint East­wood), a Csúf (Eli Wallach) és a Rossz (Lee Van Cleef). Nem ér­dek­li őket sem az észa­ki­ak, sem a dé­li­ek ügye, csu­pán egy te­me­tő­ben el­ásott, két­száz­ezer dol­lárt érő kincs. Sergio Le­o­ne film­je olyan vi­lá­got áb­rá­zol, ahol nin­cse­nek ba­rá­tok, nin­cse­nek esz­mék, ahol min­den­ki csak ön­ma­gá­ban bíz­hat. Nem tu­dom, ilyen volt-e a vad­nyu­gat hős­ko­ra, de az biz­tos, hogy a film­sze­re­tők szá­má­ra örök­re olyan ma­rad, mint ami­lyen­nek a spa­get­ti­wes­tern csú­csa áb­rá­zol­ta.

Az Alekszandr Nyevszkij-kantáta (alt­szó­ló­ra, vegyeskarra és ze­ne­kar­ra) ere­de­ti­leg kí­sé­rő­ze­né­nek szü­le­tett. A szov­jet-orosz ren­de­ző­mo­gul, Ei­sen­ste­in kér­te fel Prokofjevet, hogy 1937-ben ké­szü­lő, a Jég­me­zők lo­vag­ja cí­mű film­jé­hez ze­nét ír­jon. A XIII. szá­zad­ban ját­szó­dó nagy­sza­bá­sú, lát­vá­nyos al­ko­tás kép­so­ra­it Ei­sen­ste­in így egyene­sen az ő rit­mu­sa­i­ra vág­ta; és a „ket­tős si­ker” nem is ma­radt el. Prokofjev ez­után a leg­jel­leg­ze­te­sebb ze­nei té­má­kat ki­bő­ví­tet­te és sor­ba fűz­te. Az önál­ló új mű, a  kan­tá­ta hét té­te­le a kö­vet­ke­ző lett: Orosz­or­szág a mon­gol iga alatt; Dal Alekszandr Nyevsz­kij­ről; A ke­resz­te­sek Pszkovban; Fel, te orosz nép!; Csa­ta a jé­gen; A csa­ta­me­zőn; Alekszandr Nyevszkij be­vo­nu­lá­sa Pszkovba.

Tö­rök—né­met film­drá­ma (2006)

Adott egy tö­rök kis­em­ber, az egy­ügyű Muharrem (Erkan Can). Egy ügye van ugyan­is, a val­lás, amely­ből a tör­té­net elő­re­ha­lad­tá­val azért vo­nul ki mind­in­kább az Is­ten (bo­csá­nat, Al­lah), mert az em­ber­ség több szem­pont­ból is csor­bát szen­ved a kör­nyé­ken. Asz­ké­ta ba­rá­tunk is — ta­lál­koz­va az égi­ek­re hi­vat­ko­zó ál­szent­ség­gel, anya­gi­as­ság­gal, a Mo­ha­med kö­ve­tői kö­ré­ben vi­zet pré­di­ká­lás nél­kül is fő­ben já­ró bor­ivás­sal — kezd meg­ha­son­la­ni. Sze­re­tet­re, saj­ná­lat­ra egy­ként mél­tó e ke­le­ti szent­em­ber-csi­nov­nyik, aki a ben­ne élő „más-vi­lá­got” kép­te­len ös­­sze­il­lesz­te­ni a lel­ki okok­ból kény­sze­rű­en meg­ta­pasz­talt na­gyon is evi­lá­gi­ság­gal (mert­hogy min­dent, ugye-ugye, nem is le­het), s re­mény­te­le­nül kí­vül re­ked­ve az oda­fent és az ide­ig va­lók bé­kés egy­más mel­lett élé­sé­nek le­he­tő­sé­gén ma­ga is da­ra­bok­ra hul­lik. Pél­dá­zat ar­ról (is), hogy a val­lá­si pár­be­szé­det — tu­dat­ha­sa­dás nél­kül per­sze, de — ön­ma­gunk­ban kell el­kez­de­nünk.

Be­kez­dé­sek Krzysztof Zanussitól

Ma­gyar do­ku­men­tum­film-so­ro­zat (2010)

Nagy­ap­ja olasz vas­út­épí­tő mér­nök­ként ke­rült len­gyel föld­re. An­nak el­le­né­re, amit szár­ma­zá­sá­ra val­ló ne­ve sej­tet, a ne­ves film­ren­de­ző Var­só­ban szü­le­tett 1939-ben. Fi­zi­kát a var­sói, fi­lo­zó­fi­át a krak­kói egye­te­men ta­nult. Emel­lett film­el­mé­le­ti kur­zust is vég­zett. Ez­után éve­kig ama­tőr fil­me­ket ké­szí­tett, majd do­ku­men­tum­fil­mek kö­vet­kez­tek. Egy len­gyel film­stú­dió igaz­ga­tó­ja.  Ed­di­gi mint­egy hu­szon­hét film­je kö­zül az el­sőt 1969-ben ren­dez­te, Köz­já­ték cím­mel. A szá­mos fesz­ti­vál­díj­jal el­is­mert al­ko­tó több egye­te­men is ta­nít. 1981-ben II. Já­nos Pál pá­pá­ról is ké­szí­tett fil­met, mely­nek for­ga­tó­könyv­ét is ő ír­ta. Ugyan­ak­kor ta­nács­adó­ja is volt a szent­atyá­nak. Je­len­tő­sebb mű­vei: Mér­leg, Spi­rál, Kons­tans, A nyu­godt Nap éve, Fe­ke­te nap, A mi Urunk test­vé­re. Er­köl­csi kér­dé­sek gyak­ran ke­rül­nek lá­tó­te­ré­be, s a val­lá­si té­mák sem ide­ge­nek sze­mé­lyé­től és mű­ve­i­től. Er­ről is vall e film­ben.

Szám­űzött ma­gyar iro­da­lom (2012)

Jól­le­het ősei né­met szár­ma­zá­sú­ak vol­tak, a XIX. szá­zad vé­gén ma­gyar ne­mes­sé és föld­bir­to­kos­sá vált a csa­lád. Az 1875-ben szü­le­tett író­nő nagy nyelv­is­me­ret­tel és kül­föl­di uta­zá­sa­i­val je­len­tős vi­lág­iro­dal­mi tá­jé­ko­zott­ság­ra tett szert. El­be­szé­lés­kö­te­tei után 1911-ben meg­je­lent el­ső re­gé­nyét (Em­be­rek a kö­vek kö­zött) öt nyelv­re le­for­dí­tot­ták. Leg­si­ke­re­sebb mű­ve a Ré­gi ház cí­mű csa­lád­re­gény (1914), amely ugyan­csak több nyel­ven el­ér­he­tő. Nap­ló­sze­rű írá­sai és úti­raj­zai mel­lett szü­le­tett tör­té­nel­mi tri­ló­gi­á­ja, mely a ta­tár­já­rás ide­jé­ben ját­szó­dik, cson­ka ma­radt. 1936—1937-ben No­bel-díj­ra je­löl­ték. 1937-ben hunyt el. Köz­éle­ti-kul­tu­rá­lis te­vé­keny­sé­ge mi­att 1945 után a „szám­űzött iro­da­lom” kö­ré­be so­rol­va el­hall­gat­ták.

Ma­gyar port­ré­film (2001)

A taliándörögdi klast­rom rom­já­nál és a pulai ho­mok­bá­nyá­ban is hal­lot­tam éne­kel­ni. Fe­lejt­he­tet­len. Ma, ami­kor egy-egy ré­gi hang­fel­vé­tel­ét elő­ke­re­sem, ugyan­az az ér­zés fog el, ami ak­kor ha­tal­má­ba ke­rí­tett: Cseh Ta­más da­lai ré­szei a tel­jes­ség­nek. Aho­gyan ő ma­ga meg­fo­gal­maz­ta: „Egy-egy bol­dog pil­la­nat­ban a tá­bor­ban is, a szín­pa­don is azt ér­zed, hogy ré­sze vagy va­la­mi tö­ké­le­tes egész­nek. Ami­kor ki­sza­lad be­lő­led az ének, mint­ha nem is te len­nél, aki csi­nál­ja. Ami­kor azt ér­zed, hogy ezt a dél­utánt nem ad­nád sem­mi­ért. Va­jon mi­ért nem? Min­den­ki vá­gyik a fé­nyes pil­la­nat­ra, az ün­nep­re. Hogy ki­lép­jen a szür­ke, mo­no­ton me­ne­te­lés­ből, ami­ből a hét­köz­nap­ok ös­­sze­áll­nak.” A film lí­rai port­ré egy rend­kí­vü­li sze­mé­lyi­ség­ről.