Kultúra

Duna Univerzum

Ma­gyar is­me­ret­ter­jesz­tő so­ro­zat (1993)

A vi­lág száz­nyolc­van­négy vá­ro­sá­ban van met­ró. Leg­elő­ször a lon­do­ni épült meg, 1863-ban. (Váll­ve­re­ge­tés­sel mond­hat­juk: a bu­da­pes­ti a har­ma­dik, 1896-ból — a lon­do­ni mel­lett csak a chi­ca­gói elő­zi meg.) A vo­na­lak Sanghajban a leg­hos­­szab­bak, együtt­vé­ve négy­száz­hu­szon­há­rom ki­lo­mé­te­re­sek, a leg­több ál­lo­más New York­ban van (négy­száz­hat­van­nyolc), s vo­nal­ból is ott van a leg­több (hu­szon­hét), a leg­több utast pe­dig a to­ki­ói szál­lít­ja, na­pon­ta több mint nyolc és fél mil­li­ót. Met­ró­ügy­ben Lille is dom­bo­rít: Eu­ró­pá­ban el­ső­ként e fran­cia vá­ros­ban köz­le­ked­tek VAL rend­sze­rű, au­to­ma­ti­kus mű­kö­dé­sű, ve­ze­tő nél­kü­li sze­rel­vé­nyek. Nem te­he­tek ró­la, le­nyű­göz­nek a szá­mok és a le­gek. Ezért hát a mi­nap a pá­ri­zsi met­rón, bár ren­de­sen el­ke­ve­red­tem, csak az járt a fe­jem­ben: a vi­lág má­so­dik leg­több vo­nal­lal (ti­zen­hat­tal) és ál­lo­más­sal (há­rom­száz­nyolc­van­eg­­gyel) ren­del­ke­ző há­ló­za­ta ez.

Ma­gyar is­me­ret­ter­jesz­tő so­ro­zat (1994)

A vá­ros­la­kó em­ber a köz­vi­lá­gí­tás ál­ta­lá­nos­sá vá­lá­sá­val szin­te so­ha­sem pil­lant fel a csil­la­gos ég­re. Rit­káb­ban la­kott vi­dé­ke­ken azon­ban ma is min­den fel­hőt­len éj­sza­kán elénk tá­rul a tű­hegy­nyi fény­lő pon­tok­ból ös­­sze­ál­ló ha­tal­mas for­gó­szín­pad, me­lyet az em­be­ri kép­ze­let ős­idők óta a leg­kü­lön­bö­zőbb sze­rep­lők­kel né­pe­sí­tett be. A nap­ke­le­ti böl­csek is csil­lag nyo­má­ban jár­va ér­kez­tek He­ró­des­hez Je­ru­zsá­lem­be, ahol a zsi­dók új­szü­lött ki­rá­lyát ke­res­ték, majd Bet­le­hem­be, ahol rá­ta­lál­tak Má­ri­á­ra és a kis­ded­re. Jankovics Mar­cell ti­zen­há­rom rész­ből ál­ló kul­túr­tör­té­ne­ti so­ro­za­ta a zo­di­á­kus — ma­gya­rul az ál­lat­öv — je­gye­it ve­szi sor­ra, s gaz­dag kép­anyag­gal is­mer­te­ti az ar­cha­i­kus kul­tú­rák hoz­zá­juk fű­ző­dő mon­da­kö­re­it. A be­ve­ze­tő adás az óko­ri tár­sa­dal­mak, el­ső­sor­ban Egyip­tom csil­la­gá­sza­ti vo­nat­ko­zá­sú épít­mé­nye­i­ről szól.

Ma­gyar té­vé­film­so­ro­zat 2/2. (1980)

Mik­száth Kál­mán tör­té­ne­te idil­li kör­nye­zet­ben kez­dő­dik. Jahodovszka asszony (Pé­csi Il­di­kó) ta­bá­ni kert­ven­dég­lő­jé­ben, a Fe­hér Pá­vá­ban, ahol a kva­ter­ká­zó törzs­ven­dé­gek asz­ta­lai kö­rül ott sü­rög-fo­rog a ven­dég­lős­né ka­masz lá­nya, Sipsirica (Kecs­kés Szil­via). Egy na­pon hi­á­ba vár­ják a törzs­ven­dé­gek a tisz­ta lel­kű le­ány­kát. Any­ja Krak­kó­ba küld­te nén­jé­hez. Druzsba ta­nár urat (őze La­jos), Sipsirica ke­reszt­ap­ját egy nap Fel­ső-Ma­gyar­or­szág­ra szó­lít­ják te­en­dői. Út­köz­ben olyan fel­fe­de­zést tesz, amely so­rán ki­de­rül, mi­lyen gya­lá­zat is tör­tént va­ló­já­ban Sipsiricával. Ha­za­tér­ve min­den kö­vet meg­moz­gat, hogy fel­fed­je a tit­kot. Így ke­rül szem­be a ha­ta­lom­mal, amely nem tű­ri azo­kat, akik uj­jat mer­nek húz­ni ve­le. Mik­száth A Sipsiricában kö­nyör­te­le­nül le­szá­molt a dzsent­ri-Ma­gyar­or­szág li­be­ra­liz­mu­sá­ba ve­tett hi­té­vel.

Ame­ri­kai film­sza­tí­ra (1941)

Nem mond iga­zat, aki azt ál­lít­ja, hogy az ame­ri­kai fil­mek egy­től egyig és pusz­tán cu­kor­má­zas, hap­py endre haj­tó bű­bá­jol­gá­sok. Ez így fe­ke­te-fe­hér. Az igaz­ság vi­szont sze­re­ti az ár­nya­la­to­kat. Ahogy e film is, jól­le­het fe­ke­te-fe­hér. Hol­ly­woo­di klas­­szi­kus, né­hány hó­nap­pal Pearl Har­bour előttről. Egy kis tár­sa­da­lom­kri­ti­ka, né­mi hu­mor, jó nagy adag szen­ti­men­ta­liz­mus, na­ná, hogy ka­rá­csony, és ki­tű­nő szí­né­szi já­ték (Bar­ba­ra Stanwyck, Gary Coo­per), mind­ez Frank Capra ve­zény­le­té­vel. Az új­ság­író Annt fő­nö­kei ki akar­ják rúg­ni, mert szen­zá­ci­ó­kat vár­ná­nak tő­le. A fi­a­tal nő ijed­té­ben azt te­szi, ami szem­reb­be­nés nél­kü­li gya­kor­lat a bul­vár­vi­lág­ban: ki­ta­lál egy szto­rit. Le­ve­let je­len­tet meg egy mun­ka­nél­kü­li ne­vé­ben, aki köz­li, hogy a tár­sa­dal­mi igaz­ság­ta­lan­sá­gok el­le­ni til­ta­ko­zá­sul ön­gyil­kos­sá­got fog el­kö­vet­ni. A kö­zön­ség lát­ni akar­ja az is­me­ret­lent. Az vi­szont nem lé­te­zik. Vagy ez sem igaz?

Fran­cia kon­cert­film

Ó, a le­gen­dás idők: 1989 vé­gén a Dé­li pá­lya­ud­var kö­ze­lé­ben, egy pi­pa­do­hány­tól il­la­tos tra­fik­ban — a pult alól — elém rak­tak egy szé­les kar­ton­do­bozt, mely­ben ten­ge­ren­tú­li mű­so­ros ka­zet­ták so­ra­koz­tak, szá­mom­ra tel­je­sen is­me­ret­len elő­adók­tól. Az új­don­ság sej­tel­mes va­rá­zsa! Töb­bek kö­zött egy hispán-amerikai trom­bi­tás és do­bos, Jerry Gonzalez „Ya Yo Me Cure” cí­mű al­bu­mát is meg­vá­sá­rol­tam. Az 1946-ban, New York­ban szü­le­tett, ez idő tájt ti­zen­nyolc önál­ló le­mezt jegy­ző mu­zsi­kus az úgy­ne­ve­zett la­tin jazz irány­zat egyik út­tö­rő­je. Gyer­mek­ko­rát Bronx­ban töl­töt­te, és hem­zseg­tek kö­rü­löt­te a ze­né­szek. (Édes­ap­ja is­mert éne­kes volt.) Az ez­red­for­du­lón Mad­rid­ba köl­tö­zött, ahol má­so­dik ha­zá­já­ra lelt. Most hall­ha­tó kon­cert­jét a fran­cia—spa­nyol ha­tár mel­lett, a pi­re­ne­u­si Foix te­le­pü­lés fesz­ti­vál­ján rög­zí­tet­ték.

Ame­ri­kai ka­land­film (2006)

Ah­hoz, hogy egy film cse­lek­mé­nyé­nek min­den rész­le­tét meg­fi­gyel­hes­sük, a leg­több ren­de­ző meg­pró­bál­ja az ese­mé­nyek fö­lé — vagy leg­alább kí­vül­re — he­lyez­ni mind ön­ma­gát, mind a né­zőt. E tá­vol­ság­tar­tás nyit­ja meg a le­he­tő­sé­get ar­ra, hogy akár több­fé­le­kép­pen is ér­tel­mez­zünk egy al­ko­tást. Mel Gibson ez­út­tal épp az el­len­ke­ző utat vá­lasz­tot­ta. Már az ele­jé­től úgy be­ránt­ja a né­zőt a tör­té­net­be, hogy az ki sem tud sza­ba­dul­ni be­lő­le. A ma­ja ci­vi­li­zá­ció vég­nap­ja­i­ban ját­szó­dó mo­zi­ja egy ta­pír ül­dö­zé­sé­vel kez­dő­dik, és mi ke­resz­tül-ka­sul a dzsun­gel­ben együtt ro­ha­nunk a va­dá­szok­kal a meg­ri­adt ál­lat nyo­má­ban. Bár tör­té­né­szek több ol­dal­ról is bí­rál­ták a film hi­te­les­sé­gét, itt nem a tör­té­ne­ti hű­ség a fon­tos, ha­nem az át­hal­lás, mel­­lyel a ren­de­ző egy nagy múl­tú kul­tú­ra utol­só nap­ja­it áb­rá­zol­va üzen ko­runk em­be­ré­nek.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2004)

„Ha nem hin­nénk és bíz­nánk egy­más­ban, nem tud­nánk lé­tez­ni.” Ez a mon­dat Böjte Csa­ba test­vér egyik fo­ga­dott gyer­me­ké­nek szá­já­ból hang­zik el a do­ku­men­tum­film­ben. So­kat hal­lunk a dé­vai, szász­vá­ro­si, torockói és más er­dé­lyi vá­ro­sok gyer­mek­vé­del­mi köz­pont­ja­i­ban élők­ről, akik­nek Csa­ba test­vé­ren és a ne­ve­lő­kön ke­resz­tül nyújt csa­lá­dot és sze­re­te­tet Te­rem­tő­jük. A „Csil­lag­ös­vény” me­sél az ott­ho­nok hét­köz­nap­ja­i­ról, ne­héz­sé­gek­ről, örö­mök­ről, kön­­nyek­ről és mo­so­lyok­ról. A film bá­to­rít­ja a jö­vő ön­kén­te­se­it, akik egy hét­re, egy hó­nap­ra, egy vagy akár tíz év­re men­né­nek, és se­gí­te­nék a há­zak mun­ká­ját. De eköz­ben meg­ma­rad a leg­fon­to­sabb mon­da­ni­va­ló: csak sze­re­te­tünk, ál­do­za­ta­ink ál­tal tu­dunk vál­toz­tat­ni a vi­lá­gon. Mer­jünk sze­ret­ni!

Ma­gyar film­drá­ma (1947)

A II. vi­lág­há­bo­rú alatt ott­hon­ta­lan­ná, ár­vá­vá vált gye­re­kek tör­té­ne­tét ta­lán sen­ki­nek sem kell be­mu­tat­ni. Ke­vés ma­gyar film­ről le­het el­mon­da­ni, hogy a vi­lá­gon min­den­hol a klasszi­ku­sok kö­zött tart­ják szá­mon, de a „Va­la­hol Eu­ró­pá­ban” bi­zo­nyo­san ilyen al­ko­tás. Ta­lán mert ami­kor a film el­ké­szült, mind­az, amit a kép­koc­kák meg­mu­tat­tak, még a leg­ke­gyet­le­nebb va­ló­ság volt az em­be­rek szá­má­ra. A gye­rek­szí­né­szek­nek gya­kor­la­ti­lag ön­ma­gu­kat kel­lett ala­kí­ta­ni­uk. De ez ke­vés vol­na ah­hoz, hogy a mai na­pig ilyen nagy ha­tá­sa le­gyen a film­nek. Sok­kal időtállóbb ér­té­ke, hogy őszin­tén me­sél ar­ról, ho­gyan pró­bál­nak túl­él­ni — nem csak a há­bo­rúk so­rán — a gye­re­kek egy fel­nőt­tek for­mál­ta és ural­ta vi­lág­ban.