Kultúra

Le­vél Tün­dér­or­szág­ból

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2008)

Wass Al­bert a ma­gyar iro­da­lom el­lent­mon­dá­sos alak­ja. A hi­va­ta­los iro­da­lom­tör­té­net szin­te tu­do­mást sem vesz ró­la, mi­köz­ben ol­va­sói a leg­na­gyob­bak kö­zött em­le­ge­tik. Mű­ve­it Ma­gyar­or­szá­gon a rend­szer­vál­tás óta je­len­te­tik meg, ko­ráb­ban év­ti­ze­de­kig szin­te is­me­ret­le­nek vol­tak. Po­li­ti­kai fel­hang­ok­tól sem men­tes kul­tu­sza Er­dély­ben és Ma­gyar­or­szá­gon egy­aránt erős. Wass Al­bert 1944-től Né­met­or­szág­ban, majd 1952-től ha­lá­lá­ig az Ame­ri­kai Egye­sült Ál­la­mok­ban élt. Ceauőescu be­til­tat­ta a köny­ve­it. „A funtineli bo­szor­kány” cí­mű mű­vé­vel 2005-ben az egyik leg­ked­vel­tebb ma­gyar író­nak bi­zo­nyult ha­zánk­ban. Wass Al­bert 2008-ban lett vol­na száz­esz­ten­dős. Ak­kor több mű­so­rá­val is rá em­lé­ke­zett a Du­na Te­le­ví­zió. A „Le­vél Tün­dér­or­szág­ból” cí­mű do­ku­men­tum­film­ben Ta­ka­ró Mi­hály iro­da­lom­tör­té­nész ka­la­u­zol­ja a né­ző­ket Wass Al­bert út­ján, kö­zel hoz­va hoz­zánk az író alak­ját.

Ame­ri­kai—ka­na­dai wes­tern (2007)

Mi ér­tel­me le­het an­nak, ha a cím már elő­re le­lö­vi a po­ént az­zal, hogy el­árul­ja ki a gyil­kos, és hogy ki lesz az ál­do­zat? And­rew Do­mi­nik film­je ese­té­ben mind­ez nyil­ván­va­ló, ugyan­is egy­részt pont ez a lé­nyeg, más­részt — leg­alább­is Ame­ri­ká­ban — min­den­ki tud­ja, hogy ki lőt­te le Jesse James-t. A rend­kí­vül hos­­szú al­ko­tás re­a­lis­ta mó­don pró­bál­ja meg be­mu­tat­ni a hír­hedt ban­da­ve­zér alak­ját. Ki­de­rül be­lő­le, hogy bi­zony egy­ál­ta­lán nem volt Ro­bin Hood, sőt, ki­zá­ró­lag sa­ját zseb­re dol­go­zott. De ugyan­így nagy hang­súly ke­rül ar­ra is, hogy mi ve­zet­te Robert For­dot odá­ig, hogy vé­gül el­vál­lal­ja bál­vá­nya meg­gyil­ko­lá­sát, és hogy mi­re is ment vé­gül ké­tes hír­ne­vé­vel. A film cím­sze­re­pe­i­ben Brad Pittet és Casey Afflecket lát­hat­juk.

A tu­do­mány mű­he­lyé­ben

Né­met is­me­ret­ter­jesz­tő so­ro­zat (2008)

Szer­te a vi­lá­gon má­sod­per­cen­ként hét­szá­zan lép­nek be McDonald’s gyors­ét­ter­mek­be. Ré­misz­tő, igaz? De hát annyi a dol­gunk, ló­tunk-fu­tunk egész nap! Cso­da-e, hogy nincs időnk ren­de­sen en­ni, s ren­de­set? Lé­te­zik egy moz­ga­lom, amely sze­rint nem cso­da, no de még­is! A fast food stí­lu­sú ét­ke­zés­nek ne­ki­ug­ró slow food ar­ra hív, hogy ad­juk meg a mód­ját az ét­ke­zés­nek, együnk las­san, él­ve­zet­tel, még­hoz­zá ha­za­it és há­zit, per­sze ha meg­en­ged­het­jük ma­gunk­nak, s le­gyünk tu­da­to­sak a táp­lál­ko­zás­ban. Mert­hogy en­ni nem csak azért kell, hogy éhen ne ma­rad­junk; az, hogy mit, ho­gyan és mi­lyen gyor­san eszünk, ked­vün­ket, sőt, éle­tün­ket ál­ta­lá­ban meg­ha­tá­roz­hat­ja. Sze­rin­tem egy-egy sajtburger né­ha azért még be­le­fér, de a na­gyi főz­te ba­rack­lek­vár­nál vagy az anya ké­szí­tet­te al­ma­kom­pót­nál úgy­sem lé­tez­het jobb!

Is­ten ke­zé­ben

Ma­gyar do­ku­men­tum­film

Dé­va vá­ra az uni­tá­ri­us egy­ház szü­lő­he­lye, ugyan­is az egy­ház­ala­pí­tó Dá­vid Fe­renc itt töl­töt­te élet­fogy­tig­la­ni bör­tön­bün­te­tés­ét. Cel­lá­já­ból csak 1579 no­vem­be­ré­ben be­kö­vet­ke­zett ha­lá­la sza­ba­dí­tot­ta ki. A ma­gyar uni­tá­ri­us if­jú­ság és más fe­le­ke­ze­tű, sza­bad­el­vű val­lá­sos fi­a­ta­lok szer­ve­ze­te­ként mű­kö­dő Or­szá­gos Dá­vid Fe­renc If­jú­sá­gi Egy­let (ODFIE) — név­adó és egy­ház­ala­pí­tó püs­pö­ke em­lé­ké­re — 1998 óta éven­te za­rán­dok­la­tot szer­vez Dé­va vá­rá­hoz. Az Er­dé­lyi Uni­tá­ri­us Egy­ház Fő­ta­ná­csa idei gyű­lé­sén a za­rán­dok­la­tot egye­te­mes egy­há­zi ran­gú ren­dez­vén­­nyé nyil­vá­ní­tot­ta. A za­rán­dok­lat el­sőd­le­ges cél­ja, hogy mél­tó mó­don em­lé­kez­ze­nek Dá­vid Fe­renc­re az er­dé­lyi uni­tá­ri­us fi­a­ta­lok és fel­nőt­tek, va­la­mint a más fe­le­ke­ze­tű ér­dek­lő­dők.

Angol—francia—japán—ka­na­dai—olasz já­ték­film (2007)

Mi­nél mes­­szebb ke­rü­lünk ott­ho­nunk­tól, an­nál na­gyobb a va­ló­szí­nű­sé­ge, hogy nem ugyan­olyan em­ber­ként fo­gunk vis­­sza­tér­ni, mint ami­lyen­ként el­utaz­tunk. A tá­vol­ság azon­ban koc­ká­za­tot is rejt az em­be­ri lé­lek szá­má­ra. Az is elő­for­dul­hat, hogy amit ide­gen föl­dön ta­lá­lunk, nem fog el­eresz­te­ni. François Girard film­jé­ben, mely Alessandro Baricco re­gé­nyé­ből ké­szült, Hervét (Michael Pitt) Ja­pán­ba kül­di meg­bí­zó­ja, hogy sze­rez­zen se­lyem­her­nyó­pe­té­ket. ő el­uta­zik, és ott­hon hagy­ja sze­re­tett fe­le­sé­gét, Helenét (Keira Knightley). A két év­ti­ze­des el­zár­kó­zást ép­pen fel­ol­dó szi­get­or­szág­ban ta­lál­ko­zik egy szép­sé­ges nő­vel, aki­nek ha­tá­sá­ra a fér­fi kü­lö­nös át­ala­ku­lá­son megy ke­resz­tül. Mint­ha egy­szer­re vá­gya­koz­na Helenére és ar­ra a má­sik lány­ra. Vagy csak a tá­vol­ság ját­szik ve­le?

Ma­gyar film­víg­já­ték (1955)

Egy év a fron­ton. El sem tud­juk kép­zel­ni, hogy él­ték túl azok, akik ott vol­tak. Re­mé­nyük ta­lán ab­ban le­he­tett, hogy tud­ták, ha­za­vár­ják őket. Egy édes­anya, édes­apa, test­vér, meny­as­­szony vagy eset­leg Ju­li­ka, a lép­cső­ház­ból. De az az egy év ott­hon sem mú­lik el nyom­ta­la­nul. Elő­for­dul­hat, hogy a sze­re­tett Csé­ri Ju­li­ka (Ruttkai Éva) ép­pen­ség­gel le­vá­gat­ta a ha­ját, más fér­fi­val is ta­lál­koz­gat, és rend­sze­re­sen jár ba­rát­nő­jé­vel a Fe­ke­te Ri­gó­ba, hogy ott meg­igya­nak egy-egy pi­ko­ló vi­lá­gost leg­újabb hó­do­ló­ik­kal. Va­jon a front­ról ha­za­tér­ve Mar­ci (Bitskey Ti­bor) el tud­ja fo­gad­ni a meg­vál­to­zott lányt? Tud­ja ugyan­úgy sze­ret­ni, mint egy év­vel ko­ráb­ban? És elég-e há­rom nap ar­ra, hogy a két sze­rel­mes em­ber is­mét egy­más­ra ta­lál­jon? Most is ak­tu­á­lis kér­dé­se­ket vet fel Máriássy Fé­lix já­ték­film­je.

Fran­cia film­víg­já­ték (1976)

Té­má­nak sem iga­zán íz­le­tes a gyors­ét­kez­te­tés, de bi­zony so­kat és sok­szor rá­gó­dunk raj­ta. Nem vé­let­le­nül, mert az élel­mi­szerüze­mek és ilyen-olyan lán­cok ne­megy­szer meg­le­he­tő­sen ri­asz­tó lé­pé­sek­re ké­pe­sek. Ezen bos­­szan­kod­ha­tunk, ret­teg­he­tünk is tő­le, de az sem utol­só do­log, s a túl­élés­ben ta­lán a leg­töb­bet se­gít, ha a le­he­tő­sé­gek­hez ké­pest igyek­szünk mi­nél egész­sé­ge­seb­ben táp­lál­koz­ni, egyéb­ként meg pró­bá­lunk ne­vet­ni is „szép új”, mes­ter­sé­ges vi­lá­gun­kon. E ne­ve­tés­hez meg­fe­le­lő alap­anyag Claude Zidi film­víg­já­té­ka, mely­ben az ét­ter­mek-ven­dég­lők be­so­ro­lá­sá­nak „pá­pá­ja”, Monsieur Charles Duchemin (Louis de Funès) és a ko­moly atyai szak­má­tól a bo­hóc­hi­va­tás fe­lé ka­csin­ga­tó fi­acs­ká­ja (Coluche) ered­nek az em­be­re­ket szin­te­ti­kus anya­gok­kal és ha­zug­sá­gok­kal ete­tő ele­mó­zsia-nagy­ipa­ros nyo­má­ba. Iga­zi klas­­szi­kus, ínyen­cek­nek — jó ét­vá­gyat hoz­zá!

A XIX. szá­zad­ban és a XX. szá­zad el­ső fe­lé­ben a ze­ne­kar­ra írt, sza­bad for­má­jú kom­po­zí­ci­ók, a szim­fo­ni­kus köl­te­mé­nyek jel­leg­ze­te­sen prog­ram­ze­nei mű­fajt te­rem­tet­tek. E mű­vek ál­ta­lá­ban iro­dal­mi al­ko­tá­sok­ból ve­szik prog­ram­ju­kat. A mű­faj egyik leg­na­gyobb mes­te­re Liszt Fe­renc volt. Most el­hang­zó Les Préludes-jét Lamartine köl­te­mé­nye ih­let­te. Stravinskyt ugyan­csak egy po­é­ma, Dukas A bű­vész­ina­sát Goe­the köl­te­mé­nye, Mu­szorgsz­kijt Go­gol Szent Iván-éj cí­mű drá­má­ja, Smetanát ha­zá­ja „nem­ze­ti” fo­lyó­ja, a Mold­va, Richard Strausst pe­dig Nietz­sche fi­lo­zó­fi­ai mű­ve in­dí­tot­ta kom­po­ná­lás­ra. A hat szim­fo­ni­kus köl­te­mény meg­hall­ga­tá­sa a Nem­ze­ti Fil­har­mo­ni­kus, a Pan­non Fil­har­mo­ni­kus és a Du­na Szim­fo­ni­kus Ze­ne­kar ki­vá­ló tol­má­cso­lá­sá­ban rit­ka él­ményt ígér.