Kultúra

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2006)

A ma­gyar kép­ző­mű­vé­szet szá­má­ra szo­mo­rú hí­re­ket tar­to­ga­tott az év vé­ge: egy hó­nap­ja Pauer Gyu­la kö­szönt el tő­lünk, előt­te pe­dig Szin­te Gá­bor. Szin­tét leg­in­kább dísz­let­ter­ve­ző­ként is­mer­het­tük meg: pél­dá­ul Várkonyi Zol­tán­nal és Ádám Ot­tó­val dol­go­zott együtt: több mint száz elő­adás dísz­le­tét ké­szí­tet­te el. Köz­ben mű­vé­szet­tör­té­ne­tet ok­ta­tott a szín­mű­vé­sze­ti és a kép­ző­mű­vé­sze­ti fő­is­ko­lán. Ez a do­ku­men­tum­film ma úgy néz­he­tő, mint fő­haj­tás a fes­tő­mű­vész előtt. A film ké­szí­tői egy fres­kó ké­szí­té­sé­nek több évig tar­tó fo­lya­ma­tát do­ku­men­tál­ták — egy olyan fal­fest­mény­ét, ame­lyet Szin­te a fran­cia­or­szá­gi Saint-Simon ro­mán ko­ri temp­lo­má­ban ki­vi­te­le­zett. Ab­ban a fa­lu­ban, ahol a ké­sőb­bi II. Szil­vesz­ter pá­pa lát­ta meg a nap­vi­lá­got..

Angol—ame­ri­kai csa­lá­di film (1990)

Aki lát­ta az Addams Familyt, el tud­ja kép­zel­ni, mi­lyen gyö­nyö­rű és ijesz­tő egy­szer­re Anjelica Huston, ami­kor bo­szor­kányt ala­kít. Akár­csak azt, hogy mit je­lent cid­riz­ni és jól szó­ra­koz­ni egy­szer­re. A me­sék már csak ilye­nek. Mi le­het a ma­gya­rá­za­ta, hogy ál­ta­lá­ban ijesz­tő ré­sze­ik is van­nak? Ta­lán az, hogy lel­künk mé­lyén jól tud­juk: ben­nünk is ott buj­kál a sö­tét­ség, van lé­nyünk­nek egy sok­szor tit­kolt sö­tét ol­da­la. Azt is ért­jük-érez­zük, hogy a sö­tét­ség nem­csak bent­ről, ha­nem kí­vül­ről is fe­nye­get ben­nün­ket. So­kan fél­nek a sö­tét­ben, és me­ne­kül­nek min­den rossz tu­do­má­sul­vé­te­le elől: mint­ha ön­ma­guk elől buj­kál­ná­nak. Má­té Gá­bor ka­na­dai ma­gyar or­vos szok­ta mon­da­ni: fél az op­ti­mis­ta em­be­rek­től, és sem­mit sem tart ká­ro­sabb­nak, mint az op­ti­miz­must, mi­vel az min­dig a re­á­lis ve­szé­lyek fi­gyel­men kí­vül ha­gyá­sá­val jár együtt. En­nek alap­ján most szó­lok: Bo­szor­ká­nyok pe­dig van­nak! És aján­la­tos vi­gyáz­ni ve­lük, fő­leg ha gye­rek az em­ber…

Francia—amerikai—an­gol—német—holland tör­té­nel­mi drá­ma (2004)

Va­jon mi moz­gat­ja az or­szá­gok, né­pek ve­ze­tő­it, hogy bi­ro­dal­muk ha­tá­rát egy­re tá­vo­labb és tá­vo­labb tol­ják? A gaz­dag­ság, a hír­név, vagy csak a jó­zan meg­fon­to­lás, hogy mi­nél na­gyobb az or­szág, an­nál mesz­­szebb van­nak az el­len­sé­gei? Nem tu­dom, hogy Ma­ke­dó­niai Sán­dort mi ve­zé­rel­te, annyi azon­ban biz­tos, hogy nagy esél­­lyel pá­lyáz­hat a tör­té­ne­lem leg­na­gyobb hó­dí­tó­ja cí­mé­re. Rá­adá­sul bi­ro­dal­ma hi­á­ba bom­lott fel ha­lá­la után, a hó­dí­tá­sok ha­tá­sa — a ke­le­ti és a gö­rög kul­tú­ra ta­lál­ko­zá­sa — má­ig ér­ző­dik. Ha meg­néz­zük Oliver Stone majd há­rom­órás film­jét, mely­nek cím­sze­rep­ét Colin Farrell játs­­sza, töb­bek kö­zött vá­laszt kap­ha­tunk egy me­rő­ben szub­jek­tív kér­dés­re: va­jon mi is így kép­zel­tük el a hó­dí­tó Nagy Sán­dort?

Ki­csi gyer­mek­ko­runk­tól fog­va vonz ben­nün­ket a dal­lam, a lük­te­tés. A gre­go­ri­án­tól a ba­rok­kon át a folk­lór­fel­dol­go­zá­sig szin­te min­den­re nyi­tott gyer­me­ki lé­lek csak úgy szív­ja ma­gá­ba a mu­zsi­kát. Ek­kor még ös­­sze­köt­he­ti a ze­nei él­ményt sza­bad moz­du­la­tok­kal, lé­pé­sek­kel, moz­gás­sal, mert sen­ki nem szól rá, sőt a kör­nye­ze­te meg­tap­sol­ja. Az in­téz­mé­nye­sí­tett ze­nei órá­kon az­tán elő­for­dul, hogy a ve­lünk szü­le­tett tu­dás és ér­zék meg­ko­pik, majd egy­szer csak vég­leg ki­ke­rül a nem ze­nész em­ber min­den­nap­ja­i­ból. Ek­kor ér­de­mes le­po­rol­ni Lisz­tet, Mo­zar­tot, Bac­hot vagy Cho­pint. A len­gyel-fran­cia ro­man­ti­kus ze­ne­szer­ző-gé­ni­usz ki­rob­ba­nó ér­zel­me­ket kot­tá­zott le tö­ké­le­tes for­mai pre­ci­zi­tás­sal. Ma­zur­kák, ke­rin­gők, nok­tür­nök, bal­la­dák, pre­lű­dök, im­prom­tuk, és még so­rol­hat­nám, hány­fé­le­kép­pen al­kot­ta meg a ze­né­re örök­ké vá­gyó em­ber egy-egy leg­szebb dal­la­mát.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2011)

Ijesz­tő je­len­ség a fal­vak el­nép­te­le­ne­dé­se, a he­lyi kö­zös­sé­gek ele­rőt­le­ne­dé­se. Vi­lág­szer­te egy­re töb­ben köl­töz­nek vá­ro­sok­ba, mert úgy lát­ják, ott több le­he­tő­ség vár­ja őket, job­ban bol­do­gul­hat­nak, mun­ká­ra ta­lál­hat­nak. Fáj­dal­mas fo­lya­mat­ról van szó, mert va­la­mi vissza­von­ha­tat­la­nul vé­get ér ez­zel: he­lyi ha­gyo­má­nyok szá­mo­lód­nak fel, ko­ráb­ban biz­tos hát­tér, meg­tar­tó kö­zeg vá­lik sem­mi­vé. A vá­ros egész más, sok­kal sze­mély­te­le­nebb, köny­­nyen vá­lik gyö­kér­te­len­né, tá­jé­ko­zó­dó ké­pes­sé­gét el­vesz­tő­vé, aki vég­leg el­sza­kad szü­le­té­si he­lyé­től. Ez a do­ku­men­tum­film ma­gyar kis­te­le­pü­lé­sek — Csen­gőd, Csemő, Csépa, Csór és Csolnok — min­den­nap­ja­it mu­tat­ja be. Olyan hely­sé­ge­két, ame­lyeket la­kó­ik sze­ret­nek, ma­gu­ké­nak érez­nek. Ott­ho­nos hely­nek, ahol is­me­rik őket, és ahol a jö­vő­jü­ket is el tud­ják kép­zel­ni. Sok-sok in­téz­mé­nyes se­gít­ség­re lesz szük­sé­gük a fal­va­ink­nak, hogy egy­re több ilyen le­hes­sen köz­tük.

Fran­cia kon­cert­film

Ugye kü­lö­nös gon­do­lat, hogy az or­go­na, ez a mél­tó­ság­tel­jes egy­há­zi hang­szer (amely a po­gány Ró­mai Bi­ro­da­lom­ban még a gla­di­á­to­rok öl­dök­lé­sé­nek alá­fes­tő hang­sze­re volt…) a jazz tö­ké­le­tes kel­lé­ke is le­het? Az ame­ri­kai Jimmy Smith fél év­szá­za­dos pá­lya­fu­tá­sá­val új­fent be­bi­zo­nyí­tot­ta, hogy a fur­csa gon­do­la­tok idő­vel ter­mé­sze­tes­nek tűn­nek. 1925-ben vagy 1928-ban szü­le­tett (a pon­tos év­szá­mot ő ma­ga sem tud­ta) egy penn­syl­vaniai vá­ros­ká­ban, és ki­lenc­éve­sen már zon­go­ris­ta te­het­ség­ku­ta­tó ver­senyt nyert a nagy Phi­la­delp­hi­á­ban. Hu­szon­éve­sen a zon­go­rát vég­leg fel­cse­rél­te egy Hammond elekt­ro­mos or­go­ná­ra. Egé­szen 2005-ben be­kö­vet­ke­zett ha­lá­lá­ig te­vé­keny ma­radt, s el­ké­pesz­tő len­dü­let­tel dol­go­zott: élet­mű­ve nyolc­van­ki­lenc (!) önál­ló nagy­le­mez.

„Ab­ban nem hi­szek, hogy bár­ki éle­té­re re­cep­tet le­het­ne ad­ni. Ab­ban hi­szek, hogy ha az em­ber ké­pes ar­ra, hogy el­mé­lyed­jen egy ki­csit ön­ma­gá­ban, akár csak tíz per­cig vagy ne­gyed órá­ig, ami­kor nem en­ge­di ma­gá­ra hat­ni a kül­vi­lá­got, ak­kor rá­jön ar­ra, hogy mi az üze­net, ami be­lül­ről szól. Hogy mi­ért bol­dog­ta­lan, mi­től bol­dog, mit te­het­ne” — ír­ja egy helyütt az 1932. no­vem­ber 24-én szü­le­tett, idén a nyolc­va­na­dik szü­le­tés­nap­ját ün­nep­lő Jó­kai An­na. Ta­nár­ként dol­go­zott 1974-ig, az­óta sza­bad­fog­lal­ko­zá­sú író. Írá­sa­i­ban fon­tos sze­rep­hez jut a ke­resz­tény ér­ték­rend, az em­be­ri kö­zö­nyös­ség el­le­ni küz­de­lem és a sze­re­tet meg­tar­tó ere­je a vi­lág­ban. Az idei könyv­hét­re je­lent meg Éhes élet cí­mű, sod­ró len­dü­le­tű csa­lád­re­gé­nye, amely­nek hő­sei min­den­na­pi em­be­rek, akik fo­lya­ma­to­san szem­be­sül­ni kény­sze­rül­nek gyor­san vál­to­zó vi­lá­gunk új hely­ze­te­i­vel.

Ame­ri­kai do­ku­men­tum­film (2008)

A tör­té­ne­lem nem is­me­ri a sport­sze­rű­sé­get, nem mé­ri le elő­re a küz­dő­ket, hogy va­jon egy­azon súly­cso­port­ba tar­toz­nak-e. Biz­to­san so­kan tud­nánk né­hány pél­dát fel­hoz­ni en­nek alá­tá­masz­tá­sá­ra. Az én lis­tá­mon el­sők kö­zött sze­re­pel­ne Ti­bet Kí­na ál­ta­li meg­szál­lá­sa. 1950-ben a no­mád kö­rül­mé­nyek kö­zött élő, a val­lás­ra nagy hang­súlyt he­lye­ző ti­be­ti­ek­nek sem­mi esé­lyük nem volt a kom­mu­nis­ta kí­na­i­ak elő­re­nyo­mu­lá­sát ki­vé­de­ni. És bár­mi­lyen erő­sen is ra­gasz­kod­nak az ott élők ha­gyo­má­nya­ik­hoz, a kí­nai ve­ze­tés a mai na­pig min­dent meg­tesz azért, hogy meg­tör­je őket, és ide­gen élet­for­mát kény­sze­rít­sen rá­juk. Makoto Sa­sa do­ku­men­tum­film­jé­ben egy budd­his­ta szer­ze­tes élet­út­ján ke­resz­tül tá­rul­nak fel előt­tünk a tör­té­ne­lem leg­igaz­ság­ta­la­nabb lap­jai.