Kultúra

Ame­ri­kai film­drá­ma (1992)

Ma­nap­ság a fo­gya­ték­kal élők jo­ga­i­ra, min­den­na­pos prob­lé­má­i­ra egy­re in­kább oda­fi­gyel a tár­sa­da­lom. Leg­alább­is itt, a fej­lett és gaz­dag észa­kon így van. Ugyan­ak­kor ér­de­kes len­ne egy­szer azt is meg­vizs­gál­ni, hogy a jó­lét mi­lyen ha­tás­sal van az em­be­ri mél­tó­ság ki­ter­jesz­té­sé­re, ki­tel­je­sí­té­sé­re. Va­jon ros­­szabb és sze­gé­nyebb kö­rül­mé­nyek kö­zött mit kez­de­nénk pél­dá­ul egy ér­tel­mi fo­gya­té­kos­sal? A John Steinbeck no­vel­lá­já­ból ké­szült film­ben Ge­or­ge (Gary Sinise) uno­ka­test­vé­re, Len­nie (John Malkovich) ami­lyen erős, an­­nyi­ra hí­ján van a szel­le­mi ké­pes­sé­gek­nek. A har­min­cas évek gaz­da­sá­gi vál­sá­ga ide­jén ját­szó­dó tör­té­net­ben Ge­or­ge va­la­hogy még csak kap­na mun­kát, ám Len­nie vi­selt dol­gai mi­att előbb vagy utóbb min­den farm­ról el kell jön­ni­ük. Rá­adá­sul Ge­or­ge lel­ki­ere­je is egy­re in­kább fogy­tán van.

Né­met is­me­ret­ter­jesz­tő so­ro­zat (2008)

A Du­na jobb ol­da­li mel­lék­fo­lyó­ja a szlo­vé­ni­ai Jú­li­ai-Al­pok­ban ered, a Slap Savica (Savica víz­esés) az egyik leg­in­kább sze­met gyö­nyör­köd­te­tő ter­mé­sze­ti kép­ződ­mény, amit va­la­ha lát­tam. Vé­kony­ka víz­su­gár zu­han alá a szik­lák kö­zül, s a víz­esés­ből ha­tal­mas, szé­les fo­lyó lesz, mi­re a he­gyek­ből le­ér, és lus­tán höm­pö­lyög to­vább majd’ ezer ki­lo­mé­ter hos­­szan. A Szá­va men­tén egye­di táj ala­kult ki az év­szá­zad­ok so­rán. Em­ber és ál­lat kap­cso­la­ta e li­ge­tek­kel tar­kí­tott vi­dé­ken igen kü­lön­le­ges. Eu­ró­pá­ban je­len­leg egye­dül itt ta­lál­ha­tó meg a man­ga­li­cá­hoz ha­son­ló­an jó tu­laj­don­sá­gok­kal ren­del­ke­ző turopolje ser­tés, ame­lyet a ki­ha­lás ve­szé­lye fe­nye­get. A Szá­va Szi­sze­kig ha­józ­ha­tó, Belg­rád­nál öm­lik a Du­ná­ba.

Ma­gyar port­ré­film (2000)

A Kos­suth-dí­jas jazz-zon­go­ris­ta és ze­ne­szer­ző, Vukán György (1941) nem­csak ha­zánk­ban, de Eu­ró­pa-szer­te is­mert — ver­seny­mű­vei, szim­fo­ni­kus da­rab­jai és száz­nál több film­ze­né­je ré­vén. Jazz hang­sze­re­lé­sű át­ira­tai (el­ső­sor­ban Cho­pin és De­bus­sy szer­ze­mé­nye­i­ből) szin­tén el­ju­tot­tak a ha­tá­ron túl­ra, így Len­gyel­or­szág­ba is. Az idő­köz­ben saj­nos el­hunyt for­ga­tó­könyv­író-ren­de­ző, Czigány Zol­tán ez­red­for­du­lón ké­szült film­je Vukán György egy nádasdladányi kon­cert­jé­re épül. A ze­ne va­rá­zsát nem tom­pít­ja, in­kább fel­erő­sí­ti szá­munk­ra a mű­vész hit­val­lá­sa: „A lé­nye­get nem sza­vak­kal, ha­nem a zon­go­ra sza­va­i­val, hang­ja­i­val le­het el­mon­da­ni.” Múlt ős­­szel az Új Em­ber he­ti­lap szá­má­ra pe­dig úgy fo­gal­ma­zott: „Min­den ze­né­nek sa­ját ide­je van — a ze­ne nem má­sod­per­cek­ben mér­he­tő.”

Ma­gyar já­ték­film (1969)

Elek Ju­dit film­jé­ben egy ma­gá­nyos öreg­as­­szony él­de­gél a bel­vá­ro­si bér­ház­ban. Két­szo­bás la­ká­sa zsú­fol­va ré­gi bú­to­rok­kal, ké­pek­kel, cse­cse­be­csék­kel. Fél­tő gond­dal őr­zi em­lék­tár­gya­it, mert az em­be­rek­hez va­ló bá­tor­ta­lan, ku­dar­cok­kal vég­ző­dő kö­ze­le­dé­sei után ezek je­len­tik szá­má­ra az egyet­len kö­tő­dést az élet­hez. A ház­mes­ter­né ta­ná­csá­ra meg­hir­de­ti ott­ho­nát, ame­lyet rö­vi­de­sen be­né­pe­sí­te­nek a leg­kü­lön­fé­lébb cse­re­part­ne­rek. Az as­­szony vé­gül egy bu­dai ker­tes ház kis la­ká­sa mel­lett dönt, ahol ro­kon­szen­ves, gyer­me­kes há­zas­pár la­kik. El­köl­tö­zik, de a ma­gány a cse­re után is ma­gány ma­rad, amely­­lyel szem­be kell néz­nie. Kiss Ma­nyit a film­ben nyúj­tott szí­né­szi já­té­ká­ért a leg­jobb női ala­kí­tás dí­já­val ju­tal­maz­ták az 1970-es Ma­gyar Já­ték­film­szem­lén.

Né­met is­me­ret­ter­jesz­tő film (2008)

A hör­csög­ről ál­ta­lá­ban a hab­zso­lás jut eszünk­be, pe­dig ez a kis rág­csá­ló igen elő­re­lá­tó mó­don egész nyá­ron gyűj­tö­get: az öre­gebb hí­mek akár négy-öt élés­kam­rát is meg­töl­te­nek, hogy té­len ne hal­ja­nak éhen. A zö­mök al­ka­tú kis­em­lős Kö­zép- és Ke­let-Eu­ró­pá­ban gya­ko­ri élő­lény, Nyu­gat-Eu­ró­pá­ban azon­ban a ve­szé­lyez­te­tett fa­jok kö­zé ke­rült. Nem­csak a ró­kák és a ra­ga­do­zó ma­da­rak (par­la­gi sas, kü­lön­fé­le bag­lyok) ti­ze­de­lik a hör­csög­ál­lo­mányt, a gö­rény is sok hör­csö­göt zsák­má­nyol, és az em­be­ri ter­jesz­ke­dés is fe­nye­ge­ti élő­he­lyü­ket. A film Ba­jor­or­szág­ba ka­la­u­zol­ja a né­ző­ket, Alsó-Frankföldön ugyan­is prog­ra­mot in­dí­tot­tak, hogy meg­óv­ják a hör­csö­gö­ket a ki­pusz­tu­lás­tól.

Múlt nyá­ron, Sze­ged vá­ros nap­ján részt vet­tem a kon­cert­jén. Pá­rat­lan él­mény volt, több szem­pont­ból is. Egy­részt mert na­gyon ko­mo­lyan vet­te a kö­zön­sé­gét, nem akart mi­nél előbb túl­len­ni a „hak­nin”, és vé­gig­éne­kel­te szin­te pá­lya­fu­tá­sa ös­­szes hí­res da­lát. Lát­szott, hogy so­kat szá­mít ne­ki a kö­zön­ség sze­re­te­te, meg­be­csü­lé­se: sze­ret­né, ha sze­ret­nék — noha már úgy­is tud­ja. Na­gyon ki akart ten­ni ma­gá­ért, és ezt meg­ha­tó­nak érez­tem egy meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len pop­ikon­tól. Ámu­lat­ba ej­tett, hogy men­­nyi­re ter­mé­sze­tes há­rom, sőt négy nem­ze­dék je­len­lé­te a kon­cert­jén — igaz, a ne­gye­dik nem­ze­dék kép­vi­se­lői még leg­töb­ben anyu kar­já­ban vagy apu nya­ká­ban ül­ve les­ték a mű­sort. Él­mény­sze­rű­en meg­ta­pasz­tal­tam, hogy Demjén csak­ugyan mind­an­­nyi­un­ké, „nem­ze­ti kincs”. A dal­szö­ve­ge­it ugyan­úgy fúj­ja a ti­zen-, mint a negy­ven- és a het­ven­éves, fáj­dal­ma­in­kat és sze­rel­mün­ket egy­aránt be­le­éne­kel­het­jük a da­la­i­ba. Ami­kor együtt ének­lünk a kon­cert­je­in, egé­szen egyek va­gyunk, ért­jük és sze­ret­jük egy­mást.

Ame­ri­kai ro­man­ti­kus film­drá­ma (1950)

Ed­mond Ros­tand fran­cia ro­man­ti­kus drá­ma­író 1897-ben tet­te köz­zé da­rab­ját, amely­nek cím­adó hő­se — a XVII. szá­za­di Pá­rizs va­ló­sá­gos fi­gu­rá­ja — nemcsak fel­tű­nő­en hos­­szú or­rá­ról is­mer­szik meg, ha­nem ar­ról is, hogy épp­oly ügye­sen for­gat­ja a sza­va­kat, mint a kar­dot. A ne­mes esz­mé­nyek ret­tent­he­tet­len vé­del­me­ző­je sze­rel­mes lesz Roxane-ba, aki­nek azon­ban meg­tet­szik egy jó­ké­pű ka­dét. In­nen­től test és lé­lek ko­mi­kus kü­lön­vá­lá­sá­nak le­he­tünk ta­núi: a fur­csa sze­rel­mi há­rom­szög­ben a ka­dét ad­ja a tes­tet, a tet­sze­tős kül­ső for­mát, a ka­dét ne­vé­ben val­lo­mást te­vő, le­ve­le­ket író, lo­va­gi­as Cyrano pe­dig a ne­mes lel­ket, a ben­ső szép­sé­get — így leg­alább a sza­va­kon át meg­érint­he­ti a sze­re­tett nőt. Klas­­szi­kus mű klas­­szi­kus fel­dol­go­zá­sa: a fe­ke­te-fe­hér film­ben a cím­sze­rep­lőt José Ferrer több­szö­rö­sen díj­nyer­tes ala­kí­tá­sá­ban lát­hat­juk.

Ame­ri­kai—me­xi­kói filmvíg­já­ték (2007)

A pszi­chi­át­ri­ai osz­tály or­vo­sa­it egy kí­sér­let ré­sze­ként ar­ról tá­jé­koz­tat­ták, hogy ál­be­te­gek is fog­nak je­lent­kez­ni ná­luk. Az ered­mény? Száz­ki­lenc­ven­há­rom fel­vett be­teg­ből hu­szon­há­rom—negy­ven­ki­lenc be­te­get tar­tot­tak „álbeteggyanúsnak” a pszi­chi­á­te­rek. A vizs­gált idő­szak­ban va­ló­já­ban egyet­len ál­be­teg sem je­lent­ke­zett. És nem csak a pszi­chi­át­ri­án nem le­het meg­kü­lön­böz­tet­ni az ép­el­mé­jű­e­ket a gyen­ge­el­mé­jű­ek­től. Charlie-t (Michael Douglas) ki­en­ge­dik az el­me­gyógy­in­té­zet­ből. Úgy tű­nik azon­ban, nem gyógy­ult meg tel­je­sen: meg van ró­la győ­ződ­ve, hogy a kör­nyé­kü­kön kell egy rég el­ásott kincs után ku­tat­ni. A kincs­ke­re­sés­be be­kap­cso­ló­dó lá­nya, Miranda (Evan Rachel Wood) biz­tos ben­ne, hogy ap­ja őrült. A né­ző? Még gon­dol­ko­dik raj­ta. Va­jon a szenny­víz­csa­tor­ná­ba ug­rik Charlie, vagy egy föld alat­ti fo­lyó­ba? Mi dönt­het­jük el.