Kultúra

Nagy mes­te­rek

Ame­ri­kai do­ku­men­tum­film (2001)

Ta­lán ke­vés igaz­ság­ta­la­nabb do­log lé­te­zik a mű­vé­szet­tör­té­nész éle­té­ben, mint a hú­zó­név­vel ren­del­ke­ző al­ko­tók je­len­lé­te egy-egy mú­ze­um­ban. Ők ugyan­is „el­cse­nik” a fi­gyel­met a töb­bi, ne­megy­szer ér­de­ke­sebb al­ko­tás, il­let­ve mű­vész elől. Fi­ren­zé­ben, az Uffiziben is ta­núi le­he­tünk, mi­ként ro­han­nak el a lá­to­ga­tók a ke­vés­bé „rek­lá­mo­zott” mű­al­ko­tás­ok előtt, hogy lát­has­sák „A ta­vaszt” vagy a „Vé­nusz szü­le­té­sét”. S hogy ne fe­led­jük, e do­ku­men­tum­film is meg­em­lí­ti: Bot­ti­cel­li mű­vé­sze­te (sem) előz­mé­nyek nél­kü­li. A fi­ren­zei kép­tár­ban is ott van a re­ne­szánsz mes­ter mű­vei mel­lett egy né­met­al­föl­di ol­tár­kép, amely­nek Itá­lia az olaj­fes­tés tech­ni­ká­ját kö­szön­he­ti…

Ha a tö­rö­kök eszünk­be jut­nak, ös­­sze­rán­dul a gyom­runk, de nem is fel­tét­le­nül a fan­tasz­ti­kus (az el­len­fél­nek in­kább ré­misz­tő) in­ten­zi­tá­sú szur­ko­lás, a le­he­tet­lent nem is­me­rő men­ta­li­tás (mely­ből a 2008-as Eb-n is pél­dát mu­tat­tak a vi­lág­nak), ha­nem egy frá­nya bí­rói hi­ba mi­att. Em­lék­szünk még a 2007-es tö­rök—ma­gyar­ra? Gera Zol­tánt egy­szer csak buk­tat­ták a ti­zen­ha­tos vo­na­lán be­lül, a síp­mes­ter azon­ban ti­zen­egyes he­lyett ki­ál­lí­tást ítélt, s ve­lünk egy perc alatt meg­for­dult a vi­lág. A tö­rö­kök­kel is: egy­ből be­rá­mol­tak há­rom gólt a ma­gyar ka­pu­ba. Ilyen drá­mai for­du­lat­ra re­mél­he­tő­leg nem ke­rül sor ma es­te, s mi­re ezek a so­rok meg­je­len­nek, a múlt pén­te­ki észt­or­szá­gi mér­kő­zés fé­nyé­ben ta­lán már bát­rab­ban me­rünk jó­sol­ni, van-e esély ki­jut­ni a bra­zí­li­ai vb-re, vagy a ku­darc­kor­szak hos­­szab­bo­dik még négy év­vel.

Ame­ri­kai film­drá­ma (1967)

Stu­art Rosenberg al­ko­tá­sá­val kap­cso­lat­ban jog­gal te­het­jük fel a kér­dést, hogy mi­ért néz­zünk meg egy újabb — il­let­ve ré­geb­bi — bör­tön­fil­met, ami­kor ilyet már szám­ta­lan­szor lát­hat­tunk. Pél­dá­ul azért, mert ös­­sze­ha­son­lít­va a ma­i­ak­kal — mint ami­lyen Daniel Monzón „211-es cel­la” cí­mű mo­zi­ja — lát­hat­juk, men­­nyi­vel erő­sza­ko­sab­bat és na­tu­ra­lis­táb­bat ké­szí­te­nek ma­nap­ság. E negy­ven­öt év­vel ez­előtt for­ga­tott film­ben még egy Is­ten há­ta mö­göt­ti fe­gyenc­te­le­pen is lé­te­zik szo­li­da­ri­tás, ös­­sze­tar­tás és jó­aka­rat. Az em­be­ri rend el­len lá­za­dó, Is­ten­nel per­le­ke­dő Bal­hés Luke (Paul Newman) elő­ször csak a hecc ked­vé­ért kö­ve­ti el csíny­te­vé­se­it. Szö­ké­si kí­sér­le­tei azon­ban elő­hív­ják fog­vatar­tó­i­ból a leg­ros­­szab­bat. Lát­szó­lag meg­tö­rik, ám köz­ben új ter­ven tö­ri a fe­jét. Per­sze azt is tud­ja, hogy már csak egyet­len do­bá­sa van.

Ka­riz­ma­ti­kus sze­mé­lyi­ség, aki, ha meg­szó­lal, ma­gá­val ra­gad­ja hall­ga­tó­sá­gát. Bagdy Emő­ke pszi­cho­ló­gus elő­adá­sa­it min­den kor­osz­tály­nak ér­de­mes fi­gye­lem­mel kö­vet­nie, hi­szen jól hasz­no­sít­ha­tó élet­ve­ze­té­si ta­ná­cso­kat ad, s va­la­men­­nyi­ün­ket érin­tő prob­lé­mák­ra vi­lá­gít rá. Hang­sú­lyoz­za pél­dá­ul a mo­soly sze­re­pét: „Mo­so­lyog­junk! A de­rű, a po­zi­tív ér­zé­sek na­gyon jót tesz­nek az em­ber­nek. Op­ti­mis­tán reménységtelin, amo­lyan münch­hau­se­ni stra­té­gi­á­val sa­ját ha­jam­nál fog­va ki­hú­zom ma­gam a mo­csár­ból.” Vagy a per­cep­ció­ku­ta­tá­sok fel­fe­de­zé­sé­ről be­szél, amely sze­rint „az em­ber nem azt lát­ja, amit néz, ha­nem amit kí­ván a sze­me lát­ni, ezért éb­re­dés­kor ül­tes­sük be az ér­zel­mi agyunk­ba, hogy ma va­la­mi jó tör­té­nik ve­lünk”. Pró­bál­ják ki, va­ló­ban így van-e…

Spa­nyol is­me­ret­ter­jesz­tő film (2005)

A ru­ha nem csak anyag, amely el­fe­di tes­tün­ket és meg­véd a hi­deg­től — árul­ko­dik sze­mé­lyi­sé­günk­ről, tár­sa­dal­mi hely­ze­tünk­ről. Ki­fe­je­zi, mit gon­do­lunk ma­gunk­ról, és mit sze­ret­nénk, hogy má­sok gon­dol­ja­nak ró­lunk. Ma­ga a di­vat ezen a tu­laj­don­kép­pen egy­sze­rű kód­rend­sze­ren alap­szik. De ha nem­csak gya­kor­la­ti funk­ci­ó­ja van az öl­töz­kö­dés­nek, ha­nem le­het az ön­ki­fe­je­zés egy for­má­ja is, va­jon so­rol­hat­juk-e a di­va­tot is a mű­vé­sze­ti ágak kö­zé? És mi­lyen kap­cso­lat­ban van azok­kal a te­rü­le­tek­kel, ame­lyek már ki­vív­ták ma­guk­nak ezt a ran­got: a ze­né­vel, az épí­té­szet­tel, a fes­té­szet­tel, a szob­rá­szat­tal, az iro­da­lom­mal és a film­mű­vé­szet­tel? Az is­me­ret­ter­jesz­tő film ezek­re a kér­dé­sek­re ke­re­si a vá­laszt, ne­ves ter­ve­ző­ket fag­gat­va a di­vat múlt­já­ról és jö­vő­jé­ről.

Fran­cia csa­lá­di film (1995)

Af­ri­ka vi­dé­ke­in szá­mos film ját­szó­dik, hi­szen eg­zo­ti­kus tá­jai min­dig von­zot­ták a kép­ze­le­tet. „Az ele­fán­tok mes­te­re” több is, más is, mint egy át­la­gos ka­land­film. Fő­hő­se Mar­tin, egy ti­zen­há­rom éves kis­fiú (Erwan Baynaud), aki el­ve­szí­ti édes­any­ját, majd so­sem lá­tott ap­já­hoz ke­rül Af­ri­ká­ba. A pa­pát a csim­pán­zok ér­dek­lik, fi­á­val nem so­kat tö­rő­dik. Mar­tin meg­is­mer­ke­dik a he­lyi törzs if­jú tag­já­val, Fofanával (Halilou Bouba), aki ért az ele­fán­tok nyel­vén. Szá­mos ka­lan­dot él­nek át együtt, majd élet­ve­szé­lyes hely­zet­be ke­rül­nek, ám meg­je­len­nek az ele­fán­tok, ame­lyek meg­ér­zik, me­lyik em­ber jó, és me­lyik go­nosz…

Hí­res ze­ne­szer­zők nyo­má­ban

Fran­cia is­me­ret­ter­jesz­tő so­ro­zat (2009)

A Toscát Sze­ge­den lát­tam, a szín­ház utol­só so­rá­ból. Ha­tal­mas él­mény volt, bár lát­ni ke­ve­set lát­tam, a ze­ne ma­gá­val ra­ga­dott, kü­lö­nö­sen Ca­va­ra­dossi le­vél­ári­á­ja. Ró­má­ban, az An­gyal­vár tö­vé­ben sé­tál­va ez az elő­adás ju­tott eszem­be, s ar­ra gon­dol­tam, va­jon ho­gyan le­het ilyen nagy ha­tal­ma a ze­né­nek, s mi­ért sze­ret­jük ugyan­azon al­ko­tó egyik ope­rá­ját job­ban, mint a má­si­kat. A fran­cia so­ro­zat mos­ta­ni epi­zód­já­ban Giacomo Puc­ci­ni éle­té­vel is­mer­ked­he­tünk meg, aki a tos­ca­nai Luccában szü­le­tett 1858-ban. Sa­ját él­mé­nyei ih­let­ték ze­ne­mű­ve­it, me­lyek­nek hő­sei min­den­na­pi em­be­rek. Ope­rá­i­nak gya­ko­ri té­má­ja a tra­gi­kus sze­re­lem. A tü­dő­ba­jos Mi­mi, a be­csa­pott és el­ha­gyott Ma­dame Butterfly, az ön­gyil­kos Tosca sor­sa mel­lett azon­ban ott van a ra­vasz Gianni Schicchié is, aki túl­jár a kap­zsi örök­ség­haj­há­szok eszén.

Fran­cia kri­mi (1985)

A fran­cia bűn­ügyi tör­té­ne­tek ked­ve­lői jól is­me­rik a nagy­sze­rű ren­de­ző, Luc Besson mun­kás­sá­gát. El­ső film­je, az „Élet­ha­lál­harc” cí­mű, 1983-ban for­ga­tott sci-fi meg­ér­de­melt si­ke­re után két év­vel a pá­ri­zsi met­ró alag­út­rend­sze­ré­be va­rá­zsol­ta a né­ző­ket, kü­lönc fi­gu­rák és pi­ti bű­nö­zők vi­lá­gá­ba. A fran­cia film­ipar ál­ta­lá­ban ön­erő­ből, ho­ni kö­tő­dé­sű szí­né­szek­kel old­ja meg a fel­ada­to­kat, s ez most sem tör­tént más­kép­pen: a fő­sze­re­pet a New York­ban szü­le­tett gall te­het­ség, Christopher Lambert kap­ta — en­nek az ala­kí­tás­nak kö­szön­he­tő­en vált vi­lág­hí­rű­vé. Az ügy­nök sze­re­pé­ben Besson má­sik fel­fe­de­zett­je, Jean Reno lép elénk, Helenát pe­dig a gyö­nyö­rű Isabelle Adjani kel­ti élet­re. A film kü­lön ér­de­kes­sé­ge, hogy Enrico sze­re­pé­ben ez­út­tal szí­nész­ként is elénk áll Besson al­ko­tá­sa­i­nak ál­lan­dó ze­ne­szer­ző­je, Éric Serra.