Kultúra

Ta­lán min­den­ki lát­ta már azo­kat a meg­döb­ben­tő ké­pe­ket, ame­lyek bi­zony­sá­ga sze­rint zord szik­lák dur­va fe­lü­le­té­ből fi­nom épü­le­tek emel­ked­nek ki. Az ókor ra­jon­gói a vá­ros ne­vét, Palmyrát áhí­tat­tal ej­tik ki vált, a ma is la­kott te­le­pü­lés pe­dig tu­ris­ta­cso­port­ok cél­ál­lo­má­sá­vá vált. Palmyra Krisz­tus szü­le­té­sé­től kezd­ve a ró­ma­i­ak szö­vet­sé­ge­se volt, csak ural­ko­dó­já­nak lá­za­dá­sa mi­att fog­lal­ták el a ró­mai ha­dak. Ke­res­ke­del­mi köz­pont­ként és Baál is­ten egyik fő kul­tusz­he­lye­ként el­hí­re­sült vá­rost bün­te­tés­ből le­rom­bol­ták, ám a har­ma­dik szá­zad so­rán új­já­é­pí­tet­ték. A si­va­tag­ban fek­vő vá­ros tu­do­má­nyos ér­té­kű ré­gé­sze­ti fel­tá­rá­sa a XX. szá­zad ele­jén kez­dő­dött. És tart is egé­szen a mai na­pig, ami­kor kü­lön­bö­ző nem­ze­ti­sé­gű ré­gész­cso­por­tok dol­goz­nak a ro­mok kon­zer­vá­lá­sán.

An­gol kri­mi (1980)

Ha va­la­ki­nek, hát egy de­tek­tív­re­gény-író­nak iga­zán nagy szük­sé­ge van a fan­tá­zi­á­ra.  Fő­leg ak­kor, ha va­la­ki olyan ter­mé­keny, mint Agatha Chris­tie, aki het­ven re­gé­nye mel­lett szá­mos no­vel­la és szín­da­rab szer­ző­je. De még ná­la is elő­for­dult, hogy kri­mi­jé­hez az élet­ből vet­te az öt­le­tet, amit az­tán a ma­ga zse­ni­á­lis mód­ján for­du­la­tos­sá ala­kí­tott. A kris­tály­tü­kör meg­ha­sadt tör­té­ne­tét ugyan­is Gene Tierney ame­ri­kai szí­nész­nő tra­gé­di­á­ja ih­let­te (töb­bet per­sze nem árul­ha­tok el, mert ak­kor nem len­ne mi­ért meg­néz­ni a fil­met). Egy ang­li­ai kis­vá­ros­ban fo­ga­dást ren­dez­nek az ott for­ga­tó ame­ri­kai stáb tisz­te­le­té­re, ahol meg­mér­ge­zik az egyik hely­bé­li nőt. Az itt nya­ra­ló Miss Marple sze­rint azon­ban a mér­get más­nak szán­hat­ták. A film­ben olyan sztá­ro­kat lát­ha­tunk együtt, mint Elizabeth Taylor, Tony Curtis vagy Geraldine Chap­lin.

Meg­kér­dez­tem hét­éves lá­nyo­mat, sze­rin­te mi a bá­tor­ság. Szin­te azon­nal vá­la­szolt: „ami­kor va­la­me­lyik em­ber nem fél ki­pró­bál­ni va­la­mi újat”. A bá­tor­ság­ról az élet kü­lön­bö­ző te­rü­le­te­in te­vé­keny­ke­dők más­ként gon­dol­kod­nak. Borbás Má­ria mű­so­rá­ban Nagy Mar­git spe­ci­á­lis men­tős, Schmidt Má­ria tör­té­nész, Erőss Zsolt hegy­má­szó és Mihaldinecz Csa­ba szo­ci­á­lis mun­kás ar­ra ke­re­si a vá­laszt, va­jon mi a kü­lönb­ség a bá­tor­ság és a vak­me­rő­ség kö­zött, bá­tor-e az, aki ál­do­za­tok árán is ki­áll az igaz­ság mel­lett, és fel­eme­li sza­vát az igaz­ság­ta­lan­ság el­len. Vagy az, aki két­sé­ge­it le­győz­ve ne­ki­vág az is­me­ret­len­nek? Eset­leg fé­le­lem nél­kül ve­ti ma­gát a víz­be egy ful­dok­ló lát­tán? So­kak sze­rint a leg­na­gyobb bá­tor­ság, ha ké­pe­sek va­gyunk sa­ját gyen­ge­sé­ge­ink­kel szem­be­néz­ni, s le­győz­ni azo­kat.

Ame­ri­kai víg­já­ték (1989)

Ahogy min­den or­vos tud­ja, hogy nem lé­te­zik egész­sé­ges em­ber, úgy min­den pszi­chi­á­ter tisz­tá­ban van az­zal, hogy ha ala­po­sab­ban meg­vizs­gál­hat va­la­kit, biz­to­san ta­lál­ni fog ná­la egy kis idült ne­u­ró­zist, eset­leg ki­sebb el­me­bajt. Nem cso­da, hi­szen bo­lond vi­lág­ban élünk. Howard Zieff ren­de­ző sze­rint oly­an­­nyi­ra, hogy azt már csak né­hány kö­zép­sú­lyos őrült tud­ja hely­re­rak­ni, aki­ket ke­ze­lő­or­vo­suk ki­visz az in­té­zet­ből egy kis te­rá­pi­ás ki­rán­du­lás­ra. Mi­u­tán a dok­tort le­ütik egy si­ká­tor­ban, a négy stik­kes ma­gá­ra ma­rad. Elő­ször mind­egyi­kük sa­ját pszi­chó­zi­sa sze­rint kezd vi­sel­ked­ni. Ám ami­kor be­le­ke­ve­red­nek egy rend­őr­gyil­kos­ság­ba, már nem tá­masz­kod­hat­nak más­ra, csak sa­ját jó­zan eszük­re. Ab­ból pe­dig, úgy tű­nik, ne­kik is pont an­­nyi van, mint a nor­má­li­sok­nak. Vagy még több is.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2000)

Szigethy Gá­bor a XX. szá­zad egyik leg­em­lé­ke­ze­te­sebb színész-egyéniségéről ké­szí­tet­te rend­ha­gyó do­ku­men­tum­film­jét. Latinovits vég­zett épí­tész­mér­nök­ként dön­tött úgy, hogy se­géd­szí­nész­nek áll Deb­re­cen­ben. Gya­ra­po­dó si­ke­rei meg­ér­lel­ték ben­ne a meg­győ­ző­dést: to­vább­ra is min­den ener­gi­á­ját hi­va­tá­sá­ba kell öl­nie. Lá­za­dó, tü­rel­met­len al­kat volt, aki a vi­lá­got meg akar­ta hó­dí­ta­ni, és meg akar­ta vál­toz­tat­ni. Meg­hó­dí­ta­nia in­kább si­ke­rült, mint meg­vál­toz­tat­nia. Az ös­­sze­ál­lí­tás­ban lát­hat­juk já­ték­fil­mes je­le­ne­te­it, te­le­ví­zi­ós vers­mon­dá­sát, és a ró­la ké­szült fény­ké­pe­ket, köz­ben hang­fel­vé­tel­ről sa­ját írá­sa­i­nak rész­le­te­it ol­vas­sa. A cím ma­gya­rá­za­ta, hogy az ös­­sze­ál­lí­tás­ban fel­csen­dül­nek az After Crying ze­ne­kar Latinovits vers­mon­dá­sa kö­ré kom­po­nált fel­vé­te­lei is.

Ma­gyar is­me­ret­ter­jesz­tő film (2010)

A fes­tő ré­gi ne­me­si csa­lád sar­ja volt, ap­ja Sá­ros vár­me­gye al­is­pán­ja, majd fő­is­pán­ja, aki tá­mo­gat­ta fia mű­vé­szi tö­rek­vé­se­it. 1864-ben be­írat­ta a mün­che­ni aka­dé­mi­á­ra. Mes­te­re­i­től azon­ban csak a biz­tos rajz­tu­dást, a szer­kesz­tés sza­bá­lya­it ta­nul­ta meg. A kö­vet­ke­ző évek­ben kez­dett fog­lal­koz­ni fő mű­ve, az egyik leg­szebb ma­gyar kép, a Ma­já­lis váz­la­ta­i­val, mely 1873-ban öl­tött vég­le­ges for­mát. Az eu­ró­pai fes­té­szet­ben is igen fon­tos he­lyet el­fog­la­ló ra­gyo­gó ko­lo­ri­tú, élet­vi­dám plein air ké­pe azon­ban nem ér­te el a meg­ér­de­melt si­kert, s al­ko­tó­ja ked­vét ve­szít­ve ab­ba­hagy­ta a rend­sze­res mun­kát. A ma­já­lis  1896-ban vé­gül át­ütő si­kert ara­tott. A fi­a­tal nagy­bá­nyai mű­vé­szek tö­rek­vé­se­ik elő­fu­tá­rát is­mer­ték fel ben­ne.

Cir­kusz­film (2/1., 2011)

A cir­kusz kü­lön­le­ges han­gu­la­tú vi­lá­ga egy­aránt von­zó a gye­re­kek és a fel­nőt­tek szá­má­ra. A most lát­ha­tó show-mű­sor­ban nemcsak a föl­dön, a le­ve­gő­ben, ha­nem a víz­ben is cso­dá­la­tos att­rak­ci­ó­kat mu­tat­nak be az orosz­or­szá­gi Yana Sevcsenko ví­zi re­vü ar­tis­tái. A Fő­vá­ro­si Nagy­cir­kusz po­rond­ja he­lyé­re 2011 ta­va­szán két­száz­ezer li­te­res me­den­cét épí­tet­tek, és má­gi­kus il­lú­zi­ók­kal, bra­vú­ros ar­tis­ta­mu­tat­vány­ok­kal, fel­hőt­len hu­mor­ral, csi­nos tán­co­sok­kal és a ver­seny­sport­ból ér­ke­zett szink­ron­úszók­kal káp­ráz­tat­ták el a nagy­ér­de­műt. A mű­sor­ból sem a kö­zön­ség­ked­venc bo­hó­cok, sem az ál­la­tok nem hi­á­nyoz­tak: ci­cák, ga­lam­bok, fó­kák, kí­gyók és kro­ko­dil is sze­re­pelt az igen lát­vá­nyos, tech­ni­ka­i­lag is bo­nyo­lult elő­adás­ban.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2012)

Kő­sze­gen jár­va nem­csak a vá­rat, a han­gu­la­tos óvá­ro­si ut­cács­ká­kat s a Hét­for­rást ke­res­tük föl, ha­nem az Is­ko­lát is, ami Ottlik Gé­za re­gé­nye ré­vén vált is­mert­té. Kü­lö­nös ér­zés a ha­tal­mas fák alatt jár­ni-kel­ni, ame­lyek év­ti­ze­dek óta az egy­ko­ri al­tiszt­kép­ző (ma gyógy­pe­da­gó­gi­ai) in­téz­mény kö­rül nő­nek. „A vi­lág­hoz nem al­kal­maz­kod­ni kell, ha­nem csi­nál­ni, nem új­ra­ren­dez­get­ni azt, ami már meg­van ben­ne, ha­nem hoz­zá­ad­ni min­dig” — ol­vas­ha­tó az Is­ko­la a ha­tá­ron vé­gén. A hely szel­le­me nem eresz­ti, aki egy­szer is járt ott, és ol­vas­ta Bébé, Med­ve és Szeredy ka­land­ja­it. A száz év­vel ez­előtt szü­le­tett író, mű­for­dí­tó élet­út­ját mu­tat­ja be a film. Ottlik ta­lán az egyet­len olyan al­ko­tó, aki nem­csak az Új ma­gyar iro­dal­mi le­xi­kon­ban, ha­nem a Kár­tya­le­xi­kon­ban is sze­re­pel, hi­szen te­het­sé­ges bridzs­já­té­kos is volt, és több ne­ves bridzs­új­ság szak­író­ja.