Kultúra

Kezdetben van a kezdet,
és végül jön a vég,
de akit arra edzett
az irgalmatlan ég,
hogy mindig újrakezdhet,
annak nem vég a vég.

A gyertya fogy, de fénye nő,
nem anyag már, csak fényerő,
s a végtelenben szétoszoltan
ragyog új halmazállapotban.

Ki egyszer elveszett,
tovább hiába él,
testében megkövül
az idő és a tér.

Csak szín, csak illat vagy mindössze emlék –
már nem tudom, valóban mi vagyok –
sugárba vonnak őrült naplementék,
s beharmatoznak józan hajnalok.

És íme, egy foszfor-öklű gránát most
felcsapott a felhők közé,
gomolygó porfergeteget vert,
s látni már a mélyben a várost,
amely vért
és téglát buzog, akár egy seb,
és dühödten ökölbe rántja
a kőtornyok kezét,

A mi karunk mozdulatlan, akár egy kerubszárny,
akár egy kárhozott.

Vigasztaló szava lehanyatlik, mint eltépett olvasó,
vigyázz el ne ess!
Gesztusaidba költözöm, így üzenek prófétát veled.

Egy nagy vers hiányzik a palettáról,
mely bejárja a kozmoszt,
egy darabig kering a Föld körül,
majd landol a Holdon.

A tárnákig csak az jut el,
ki a nyugalom vértjét ölti magára.
Ott már a homlok lámpása dönt.