Kultúra

Lá­to­ga­tó­ban Nemcsics An­tal­nál

A pest­szent­lőrin­ci csa­lá­di ház han­gu­la­ta kü­lön vi­lág. A mű­te­rem üveg­fa­lán át a kert­re lát­ni, de a te­tőab­lak­ból is ér­ke­zik a fény. Nemcsics An­tal fi­nom mo­so­lyá­val mu­tat kör­be a két­szin­tes tér­ben: az al­só a mű­vé­szet he­lye, a fel­sõ a tu­do­má­nyé. Õ sem gon­dol­ja ezt en­­nyi­re ko­mo­lyan, hi­szen a ket­tõ egyéb­ként sem, az õ ese­té­ben meg kü­lö­nö­sen nem vá­laszt­ha­tó szét. Ha­tal­mas fe­lü­le­ten táb­la­ké­pek – szí­nek so­ka­sá­ga. Azt gon­dol­juk, a szí­nek ma­gá­tól ér­te­tődőek, né­mi fo­gal­munk ta­lán le­het ar­ról – el­sősor­ban a di­vat se­gít­sé­gé­vel –, me­lyik szín me­lyik­kel pá­ro­sít­ha­tó, de a szí­nek tu­do­má­nyá­ra, s ar­ra, hogy egy­ál­ta­lán lé­te­zik ilyen, alig­ha gon­do­lunk. Nemcsics An­tal „szín­tu­dós­hoz” azért jöt­tünk, hogy kis­sé be­avas­son min­ket eb­be a vi­lág­ba. Né­hány év­vel ez­elõtt meg­je­lent ele­gáns al­bu­má­nak el­sõ ol­da­lán ez ol­vas­ha­tó: Uta­zá­sa­im színországban. Az esz­ter­go­mi Ke­resz­tény Mú­ze­um a kö­zel­múlt­ban Szín és szakralitás cím­mel át­fo­gó ki­ál­lí­tá­son mu­tat­ta be – ho­gyan is fo­gal­maz­zam? – Nemcsics An­tal mű­vé­sze­tét, tu­do­má­nyát? Én in­kább úgy mon­da­nám: hit­tõl meg­ál­dott ész és kéz al­kot­ta élet­mű­vét, amely egy­szer­re mű­vé­szet és tu­do­mány, s több is an­nál.

Ha­ran­go­zó Gyu­la a Sze­ge­di Sza­bad­té­ri Já­té­kok­ról

Tánc­mű­vész, ko­re­og­rá­fus. Tíz évig irá­nyí­tot­ta a Ma­gyar Ál­la­mi Ope­ra­ház együt­te­sét, a Ma­gyar Nem­ze­ti Ba­let­tet, majd öt évig a bé­csi Staatsoper és Volksoper ba­lett-tár­su­la­tát. 2004-ben be­mu­ta­tott,

Hó­fe­hér­ke és a 7 tör­pe cí­mű me­se­ba­lettje az el­múlt év­ti­zed egyik leg­na­gyobb ha­zai tánc­szín­há­zi si­ke­re volt. Herczeg Ta­más­sal be­nyúj­tott kö­zös pá­lyá­za­ta alap­ján idén a Sze­ge­di Sza­bad­té­ri Já­té­kok mű­vé­sze­ti igaz­ga­tó­já­nak vá­lasz­tot­ták. Ha­ran­go­zó Gyu­lát először min­den­nap­ja­i­ról, je­len­le­gi mun­ká­i­ról és le­gen­dás hí­rű édes­ap­ja ha­gya­té­ká­nak õr­zé­sé­rõl kér­dez­tem.

–  Főleg Sze­ged­del va­gyok el­fog­lal­va, hi­szen itt fu­tás köz­ben tör­tént a sta­fé­ta­át­adás. Sze­zon köz­ben hir­te­len meg­örö­köl­tük a nya­rat; én va­ló­já­ban még most ta­nu­lom a vá­rost. Bu­da­pes­ten és Bécs­ben is először meg kel­lett is­mer­ked­nem a kö­rül­mé­nyek­kel és a fel­ada­tok­kal, és itt is ez tör­té­nik a mű­vé­sze­ti igaz­ga­tói sze­rep­kör­ben. Egy-két év, mi­re a fo­gas­ke­re­kek ola­jo­zot­tan kap­cso­lód­nak egy­más­ba. Ez a fõ fel­ada­tom, csak azu­tán jö­het­nek a sa­ját mű­vé­szi am­bí­ci­ók. Emel­lett per­sze sok min­den tör­tént ve­lem. Ta­vas­­szal Orosz­or­szág­ban, Rosztovban be­mu­tat­tuk a Hó­fe­hér­két. Fel­kér­tek, hogy a té­li olim­pi­á­ra ké­szít­sek egy ko­re­og­rá­fi­át, nem­rég eb­ben az ügy­ben tár­gyal­tam Né­met­or­szág­ban. Jö­vőre a Hó­fe­hér­ke Auszt­rá­li­á­ba, Perthbe megy; már a meg­ál­la­po­dás alá­írá­sá­nál tar­tunk. A jö­võ sze­zon­ban a mesebalettem az Ope­rá­ból vis­­sza­ke­rül a fel­újí­tott Er­kel Szín­ház­ba, így ott is lesz ve­le fel­ada­tom.

Találkozás Hunyadkürti Györggyel

Ha azt írom róla, bámulatos tehetség, közhelynek hat, jóllehet igaz. Ha váteszsorsú színésznek titulálom, amolyan profetikus jelnek, lehet, hogy kikérné magának: ő csak utazó, aki szép és jó helyét, igazát keresi a művészet és a közélet gyakran alázat-, bizalom- és humánumhiányos világában. A Jászai-díjas Hunyadkürti György csaknem negyven éve játszik a kaposvári Csiky Gergely Színházban. Alakja s alakításai köré legendák fonódtak, pedig „csak” önmagát adja. Légyen szó karakter- vagy főszerepről, önálló estről, színházon kívüli versmondásról vagy közönségtalálkozóról. Így maradhatott hiteles a világot jelentő deszkákon, s így „lubickolhatott” kedvére a közelmúltban színpadra került, a XIII. Pécsi Országos Színházi Találkozón is bemutatott Vaknyugat című komédiában. Teljesítményéért a legjobb férfi alakítás díját kapta a Haumann Péter vezette színész-zsűritől.

Prokop Péter visszatérése az Örök Városba

A Szentszéki Magyar Nagykövetség szervezésében júliusban Róma egyik legforgalmasabb terén, a Piazza del Popolón, az Ágoston-rend templomának oldalán álló Galleria Agostiniana négy nagy termében ötvenhat kép adott kitűnő keresztmetszetet Prokop Péter festészetéről.

A kiállítást Gianfranco Ravasi bíboros, a Pápai Kultúra Tanácsának elnöke levélben köszöntötte, kiemelve Prokop Péter művészetének jelentőségét a kortárs képzőművészetben. A tárlatot Győriványi Gábor szentszéki nagykövet nyitotta meg, majd Németh László, a római Szent István Ház igazgatója mutatta be a művészt.

„Nyáridő” Szegeden

Dél-Karolina, Charleston, Catfish Row, a halászok utcája: DuBose Heyward kisregénye és George Gershwin operája tette világszerte ismertté az egykor feketék lakta, nyomorúságos és rossz hírű, ma már inkább polgári nyugalmat tükröző városrészt… A Porgy és Besst a New York-i Carnegie Hallban tartott koncertelőadást, „akusztikai próbát” követően, 1935. szeptember 30-án a bostoni Colonial Theatre, majd New Yorkba visszahozva az Alvin Theatre mutatta be. E merész hangvételű, formabontó „daljátékkísérlet” kiválóan sikerült, a bizonytalan kritikus hangokat hamar elfojtotta a közönség lelkesedése. Gershwin már nem élhette meg legnagyobb szabású művének koppenhágai, moszkvai, zürichi premierjét, földkerülő diadalmenetét, remek filmváltozatát: 1937-ben meghalt.

Ázsia múltja a filmvásznon

Vajon mennyit tudunk Korea, Japán vagy éppen Tajvan történelméről? Valljuk meg, nem sokat. Persze ez természetes is, hiszen mindenkinek elsősorban a saját nemzete múltját kell ismernie. Magyarországot pedig földrajzi elhelyezkedése Európához köti, ezért ennek a kontinensnek a történelme sokkal közelebb áll hozzánk. Persze időnk és energiánk sincs arra, hogy szakkönyvekben tanulmányozzuk a földgolyó összes népének múltját. Ám szerencsére a filmművészet nemzetek feletti, így hozzánk is eljutnak olyan alkotások, melyek messzi országokkal és számunkra tökéletesen ismeretlen korokkal foglalkoznak. Néhány órát pedig időnként biztosan áldozhatunk arra, hogy megismerjük más népek küzdelmeit, esetleg tragédiáit. A végén pedig talán még arra is rájövünk, hogy mindez velünk is megtörtént, valamikor régen…

Giuseppe Tornatore új filmje hazájában már óriási sikert aratott. A rendezőt nyár elején díjesővel jutalmazták a magyarul Senki többet címen bemutatott alkotásáért. Tornatore a nagy olasz mozi méltó örököse és folytatója. A hazai közönség az 1988-as Cinema Paradiso által ismerhette meg a nevét. A keserédes, humorral fűszerezett, időnként a giccs határán egyensúlyozó film elhozta számára a világhírnevet: megkapta a cannes-i filmfesztivál zsűrijének nagydíját, valamint az Oscart is. Később Az óceánjáró zongorista legendája (1998), illetve a Maléna című alkotásai (2000) – mindkettőt Koltai Lajos fényképezte – csábítottak sokakat a mozikba. Nem véletlenül.

A képernyőkön a világ bohócai.
Bűvölő szemek és drága ruhák,
nevüket adják színdarabunkhoz.
Nem könnyű megtalálni
a legangyalibb arcokat.