Kultúra

Szolzsenyicin, az orosz hazafi

Ha a volt Szovjetunió és vele együtt a kommunizmus működését meg akarjuk érteni, Alekszandr Szolzsenyicin életműve megkerülhetetlen. A Terror Háza Múzeum nemrég nyílt kiállítása a Nobel-díjas író emléke előtt tiszteleg.

Szolzsenyicin élete a XX. századi orosz és európai történelem tragédiáinak tükre. Még kisfiú volt, amikor a templomban épp a szent liturgia alatt szembesült az ateizmus első hadjáratával. Nagyapja „a nép ellenségeként” az állambiztonsági erők cellájában halt meg, apja pedig egy rejtélyes vadászbalesetben. A jó eszű fiú a rosztovi egyetemen fizikusdiplomát szerzett, illetve elvégezte a Moszkvai Filozófiai, Irodalmi és Történeti Főiskolát is.

Az ír irodalom egyik legismertebb költője távozott. Hetvennégy évig élt. Kilencgyermekes katolikus családban született. 1993-ban kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, 2006-ban pedig a keresztény eszmeiségű költőről, Thomas Stearns Eliotról elnevezett díjat. A megbékélés embereként ismerték, természetszemléletével, a végső dolgok, a túlvilág folytonosan elevenen tartott témáival, nyitottságával sok olvasót vonzott.

Többek között az a csodálatos a „magaskultúrában”, legyen szó irodalomról, zenéről vagy képzőművészetről, hogy a remekművek kimeríthetetlenek. Élethosszig – és még azon is túl – érvényes feladatokat adnak. Évről évre érdekesebbek, fontosabbak lesznek számunkra, egyre többet árulnak el magukról. Egy remek művet újra és újra elolvasunk, meg nézünk, meg hallgatunk, átgondolunk. Természetüket tekintve kicsit olyanok, mint az evangélium. Vannak valóságok, történetek, amelyek az idő múlásával válnak egyre fontosabbá. Mások villámcsapásszerű sokkhatást keltve hívják fel magukra a figyelmet, hogy aztán valamiféle teremtő nyugtalanságot hagyjanak maguk után. És vannak bölcs komédiák is: derűvel, szeretettel és megértéssel karikírozzák-legyintgetik az emberi gyengeséget. Ezekben a feloldozásig vezet a szégyenítő megpróbáltatások tisztítótüze.

A miskolci Cinefest – ökumenikus zsűrivel

Tizedik alkalommal rendezték meg a térség önkormányzata és cégei széles összefogásának köszönhetően a X. Jameson Cinefestet Miskolcon. Dicséretes és támogatandó filmfesztivál, valóban heroikus küzdelem az északkeleti végvárban munkanélküliség, bezárt gyárak, olyan régió, amely száz éveken keresztül közelebb volt, lehetett Kassához, mint Budapesthez. Ennek megfelelően senki filmes nem érzi még itthon magát benne a budapestiek feszengve keresik a helyüket, a kassaiak gyakorlatilag határtalanul távol vannak, a miskolciak pedig hálásan örülnek, hogy ingyen bemehetnek a filmekre, hogy egyáltalán belenézhetnek a filmes úri muriba.

Marton Éva köszöntése

A napokban egy ország, sőt valójában a zenei világ készült ünneplésére a budapesti Operaházban. A gála városszerte kifüggesztett plakátját – amely őt és sztárvendégeit, Grace Bumbryt és Jonas Kaufmannt hirdette – bő héttel az esemény előtt átragasztották: „Minden jegy elkelt. Kivetítés élőben a bazilikánál!” Persze nincs ebben semmi meglepő, hiszen sokan voltak a meghívottak, a legendás afroamerikai mezzót, Bayreuth első fekete bőrű énekesét és korunk egyik vezető német tenorját pedig a magyar operatörténet tán legnagyobb művészének estjére várták. Marton Éva hetvenéves. Több mint negyven éven át tartott kivételes, kontinenseken átívelő pályafutása…

Próbálom kerülni a szuperlatívuszokat, de hamar be kell lássam, lehetetlen felsőfokok nélkül írni vagy beszélni róla. Ha csak utolsó itthoni nagy szerepére, a Kostelničkára, vagyis a Jenufa sekrestyés asszonyára gondolunk, nyugodtan kijelenthető: az elmúlt tíz év legemlékezetesebb és legfontosabb énekes-színészi alakítása volt. A rigorózus özvegy, Jenufa nevelőanyja mintha a neorealisták filmvásznáról lépett volna le. Janáček operája valójában e hitben elkötelezett, mégis a látszatra adó és tiszteletváró falusi nagyasszony tragédiája. A sekrestyésné nem szeretné, hogy kiderüljön: nevelt lányának törvénytelen gyermeke született. Mivel a felelőtlen, korhely apát nem sikerül rábírnia, hogy vállalja a babát, és attól tart, hogy a Jenufa mellett még hűen kitartó udvarló is elpártolhat a lánytól, úgy dönt: Jenufa tisztessége és saját jó híre érdekében megszabadul a csecsemőtől…

Magyarok és németek Rómában

Különböző célokkal keresik fel Olaszországot a világ minden tájáról érkező zarándokok és turisták. Van, aki a tengerpart élményéért indul útnak, más például Szicília csodálatos vidékeire vágyik, s persze van, aki egy-egy kegyhelyre vagy valamelyik szent sírjához zarándokol el. A legtöbben azonban Rómába vágyunk. Ez érthető, hiszen az ókori falak mellett világhírű festők, szobrászok munkáit is őrzi a város, és a kereszténység ősi emlékeit szintén megtekinthetjük. Az is sokat láthat itt, aki csupán néhány napra érkezik. Aki egy hétre, az a leghíresebb nevezetességeket mind megtekintheti. Boldog lehet, aki egy hónapot tölthet el a városban, ő számtalan helyre eljuthat. De senki ne higgye, hogy Rómát akár egy élet alatt is meg lehetne ismerni…

Itália a csodák világa, a természet és a kultúra kincsesbányája. Építészete, képzőművészete az emberi tudás, a művészetek tárháza. Városait, kisebb településeit járva rádöbben az ember, a régmúlt korok emberei mennyi értéket hoztak létre, és mennyi csodálatos alkotást halmoztak fel. Közben azt is megtapasztaljuk, hogy a művészi értékek megítélése más ott, ahol templomok sorát olyan festmények díszítik, melyek a világ más részén múzeumokban is csak ritkán láthatók, és sokszor egy-egy eldugott falucska mellékutcájában találkozhatunk olyan építészeti remekművekkel, amelyeket sok főváros is megirigyelne.

Iskolások a Molnár-C. Pál múzeumban

Molnár-C. Pál átmeneti kabátjába bújni nem éppen mindennapos dolog. Csillag Péter, a budai műteremlakás házigazdája és igazgatója vette fel nagyapja egykori ruhadarabját. Elmondta, hogy a kabát viselője a szabadban zsebre dugott kézzel hogyan vázolta „virtuálisan” a látottakat, hogy azokat később jobban fel tudja idézni…

A körülöttem álló kilenctíz éves gyerekek – a Domokos Pál Péter Általános Iskola tanulói – azonnal figyelni kezdtek; egy egész iskolai osztály jött látogatóba a Ménesi úton található Molnár-C. Pál Műterem-Múzeumba. Átlagos programnak tűnt, azt hittem, olyan lesz, mint a kiállítások általában; bemegyünk, megnézzük a képeket, a tárlókat, aztán szépen hazamegyünk. De korántsem így történt. A házigazda és egyetemista lányok alkotta segítő csapata barátságosan fogadta a társaságot. Megérkezésünk után a gyerekek rögtön otthonosan érezhették magukat. A tárlatvezetés, ahogy manapság mondani szokás, interaktív volt.

Csillag Péter finoman, ügyesen, a lényeges dolgokra mintegy rávezetve a hallgatóságot, játékosan mutatta be a látnivalókat. Szólt a családi hagyományról, hogy az ő mamája őrizte meg a mester halála után a műteremlakást eredeti állapotában, és 1984-ben hozta létre a műteremmúzeumot. A falak tele vannak képekkel, kisebb-nagyobb festmények és rajzok, fametszetek veszik körül a nézelődőt. Péter kiemelt néhányat, és azokról hosszabban is beszélt, kérdéseket tett fel a gyerekeknek, így világítva rá fontos részletekre. Megmutatta a nagyapa palettával, ecsetekkel teli festődobozát; bárki kézbe vehette. Közben beszélt Molnár-C. munkamódszeréről, festői stílusáról, sokoldalúságáról. Megtudhattuk, hogy a mester kísérletező kedvű alkotó volt, sokféle technikát kipróbált. Szinte mindennap rajzolt vagy dolgozott egy festményén. Az alkotómunka örömteli foglalatosság volt számára.

A műteremlakás több szobából áll. A másik helyiségben ezúttal Rudnay Gyula képeiből rendeztek kiállítást a házigazdák, a Rudnay család közreműködésével. A gyerekek ott is mindent megnézhettek, sőt volt, amit közelebbről is tanulmányozhattak: Rudnay legelső festménye, amelyet még tizenhat éves korában festett, körbejárt a gyerekek között. A házigazdák nem féltették a tárgyakat, megbíztak a kis látogatókban, akik ezután feladatokat is kaptak.

Csillag Péter rendkívüli empátiával, nagy szakértelemmel és érezhető szeretettel fogadta az ifjú érdeklődőket, akik még csak ismerkednek a művészi munka titkaival. Így is lehet közelíteni e témához, s ezen az úton talán könnyebben meg lehet szerettetni a felnövekvő generációval a képeket, a művészet értékeit.

Fotó: Mészáros Ákos