Kultúra

Beszélgetés Hegedűs Endre zongoraművésszel

Gyönyörű a megújult Zeneakadémia épülete. Az újjászületett formák, a korábban elfeledett díszítések. A zene visszatért a szentélybe, talán még tisztább hangzással, hogy régi és új mesterek minden rezdülése, a szereplők lélegzete eljusson a hallgatókhoz. Esti hangversenye előtt itt találkoztam a hatvanadik születésnapját ünneplő Hegedűs Endrével. A tavaszi lombon átszűrődő fényben fölfedeztem a homlokzat közepén Liszt Ferenc szobrát. A trónoló papi ruhás bronzalak mintha figyelné és biztatná a betérőket: „Csendesedj el! Figyeld az évszázadok üzenetét!” A virtuóz romantikus zongorairodalom egyik legjobb tolmácsolója, Hegedűs Endre most is különlegesen nehéz darabokat választott. Schumann, Donizetti–Liszt és Gershwin mellett Muszorgszkij méltán népszerű monumentális ciklusát: az Egy kiállítás képeit. A délelőtt csendjében először édesanyjáról kérdeztem, útba indító városáról, Hódmezővásárhelyről és friss Kossuth-díjáról.

– Nagy szomorúsággal mondom, hogy drága édesanyám nem érhette meg ezt a napot. Férje halála után egyedül élt. Ő a bizonyíték nekem, hogy akkor szép az ember élete, ha nincs benne állandó növekedési kényszer, ha megtalálja azt a lelki harmóniát, amit csak a belső utak bejárása tesz lehetővé. Édesanyám, ha akaratlanul is, de megtette ezeket a kanyargós ösvényeket, még akkor is, ha ez nagyobb lelki fájdalmakkal és bizony testi panaszokkal járt együtt. Így szép az emberi élet, a maga törékenységével, fénnyel és árnyékkal. Így van rá módunk, hogy fel tudjuk ismerni, mennyi ajándékot kapunk Istentől, és ha csak dadogva is – meg tudjuk köszönni.

– Hangversenyein mindig sok az ismerős arc. Szülőföldje jó szívvel figyeli pályáját.

– Kaptam egy csodálatos adományt Istentől. S kaptam még mellé a zene szeretetét is, a kettő nagyon közel áll egymáshoz. Hiszem, hogy Isten nagyon szereti a zenét! Szent Ágostonnal vallom: az Isten azért adta a zenét az embernek, hogy emlékeztesse szellemi hazájára. S ha ez így van, akkor a muzsikát, de még a zeneszeretetet is oda kell ajándékozni minél többeknek. Megsokszorozva legyen jelen az életben mindannyiunk épülésére és örömére. Talán ezt az alapállásomat érzik meg az emberek: ajándékozni, adni és adni! Vajon hol tehetném ezt szabadabban, mint a saját véreim között, szülővárosomban: Hódmezővásárhelyen.

Szinte hihetetlen, de idén már hetvennyolc éves lesz a Sundance kölyök – vagy másik filmjét említve: a Keselyű. Robert Redford azonban még mindig aktív, legutóbb az Amerika Kapitány második részében találkozhattunk vele. A J. C. Chandor által rendezett Minden odavan című film azonban – melynek DVD-kiadása most került a boltokba – egyedülálló a színész eddigi pályafutásában. Ebben ugyanis egy szál magában játszik.

Hiába, Bognár Szilvia olyan üde csillogással énekli, vidám, lendületes muzsika kíséretében, hogy egyszerűen nem hiszem el neki: a szerelem átkozott gyötrelem. Legújabb formációja, a Bognár Szilvia és az etNoé azonos című debütáló albumán rendre végigvonul ez a kettősség: olyan bájjal és játékossággal szépít meg súlyos népdalsorokat, hogy az valami tüneményes.

Tavaszi beszélgetés Schell Judittal

Kellemesen búgó hangon beszél, versel, énekel és táncol – azaz játszik színpadi életeiben és az élet színpadán Schell Judit, a Thália Színház Jászai Mari-díjas színésznője, három gyermek édesanyja. A gyerekekkel és a szerepekkel való játék jól megférnek egymás mellett az életében, de ideje nagy részét gyerekeivel tölti. A színpadon a komolyabb szerepek mellett most musicalben is szerepel, amivel régi vágya teljesült: könnyed, mégis igényes szórakoztatásban vehet részt. Chicagóról, Debrecenről, Párizsról, Csehovról és a színjátszás gyógyító erejéről beszélgettünk.

A. Tóth Sándor képzőművész és bábtervező kiállítása

A Gellért-hegy oldalában, a Balassi Intézet impozáns aulájában kapott helyet egy számomra eddig kevésbé ismert magyar művész életmű-kiállítása. A magyar modernizmus jeles képviselői manapság mintha eltűntek volna a hazai képzőművészet horizontjáról. Hozzászoktunk, hogy az átlagos közönségigény megmarad a már jól bevált, megszokott naturalista, realista művek befogadásánál. Valóban, a művészek megszámlálhatatlanul sok értéket teremtettek ezekben a stílusirányzatokban. Azonban mindig lesznek, akik nem elégszenek meg a már elért eredményekkel, más utakon akarnak járni. Ilyen művész volt A. Tóth Sándor is, aki merészen újszerű kifejezési formákat keresett.

Ez a lehető legjobb értelemben „régimódi” mesekönyv egy nagy – mama–anya szerzőpáros egymást tökéletesen kiegészítő munkájának eredménye. Az erdei óvodások kalandjait bemutató, kilenc fejezetből álló kötetet lapozva-nézegetve sok és nem akármilyen előzmény juthat az eszünkbe, Beatrix Pottertől, az angolszász állatmesék nagyasszonyától egészen Móra Ferencünk Csilicsali Csalavári Csalavérjáig, de még Kosáryné Réz Lola Föld re pottyant két manócska-sorozatának legszebb kötetéig, a Bíbic és bogárkáig is. Igaz, Potter gyermektelen, de egész hosszú és termékeny életében gyermekszívű volt, Móra és Kosáryné azonban családosok, ráadásul igazi szülő- és nagyszülőszívűek is. Ez az ő műveikre s e mostani, kétszerzős gyerekkönyvre egyaránt jellemző érzelmi többlet teszi olyan felejthetetlenné a Sün Peti lapjain az erdei állatóvoda emberi tulajdonságokkal felruházott szereplőinek többnyire remekül alliteráló nevű alakját, jellemét, szeretni való vagy éppen nevelgetésre szoruló tulajdonságait.

A hat éve magyarul is megjelent, Ma szőke lány vagyok című nemzetközi bestseller filmes adaptációja, a Lány kilenc parókával megérkezett a hazai mozikba. Főhőse, Sophie (Lisa Tomaschewsky) huszonegy éves, csinos, egyetemre készülő lány. Élete átlagos, haverok, bulik és függetlenségi küzdelmek a szülők frontján. Addigi szépreményű életébe teljesen váratlanul toppan be korunk pestise, a rák. Sophie hamar feláll az első sokk okozta kábultságból, és úgy dönt, nem hagyja magát. Orvosilag a műtét nem lehetséges, remény csak a kemóban és a sugárterápiában van. Bár a lány édesanyja évekkel korábban már sikeresen legyűrte a gyilkos kórt, Sophie helyzete más, a tizenöt százalékos túlélési esély a legkevésbé sem kecsegtető. Az életösztön mondhatni természetesen támad fel benne, ám egy ilyen több hónapos tortúrát végigcsinálni nem lehet pusztán lendületből.

Már több mint két hónapja láttam, de nem tudom feledni az élményt: az interjúalany vallomása közben egyszer csak megáll, és visszakérdez. A kérdező – képen kívül – meglepődik, majd a helyzet spontaneitásának engedve válaszol, s kedélyes beszélgetés alakul ki. Varázslatos pillanat: a jól fésült dokumentumfilm megbillen, hogy átadja helyét valami sokkal izgalmasabbnak, a történetmesélés mint létezésmód feltárásának. Sarah Polley és Ralph Fiennes különböző álruhában ugyan, de egyaránt erről mesél ihletetten.