Egyszemélyes Titanic

A Férfi arra ébred az Óceán közepén kis vitorlása kajütjében, hogy valahonnan dől be a víz. A csónak oldalán lyuk tátong: sikerült ugyanis nekiütköznie egy teherhajóról lepottyant konténernek. Az egyetlen utas nekiáll elhárítani a bajt, befoltozza a vitorlást. Az elektromos berendezések – így a rádió is – eláztak, ezért nem tud segítséget hívni. Egészen addig nincs is nagy probléma, amíg vihar nem érkezik. De az jön, egymás után kettő is. A hajó többször megfordul a tengelye körül, és az árbocát is elhagyja. Mindeközben a szemmel láthatólag idős és megfáradt Férfi igyekszik valahogy életben maradni.
Talán véletlen, de ahogy lassacskán peregtek az események, néhány korábban látott film jutott eszembe. Elsőként James Cameron Titanicja (1997). Ott is egy ártatlannak tűnő sérülés okozta a tragédiát, amit elsőre az utasok nem is találtak veszélyesnek. A Pi élete (2012) – mely Yann Martel regényéből készült, és Ang Lee rendezte – hasonló témája miatt ugrott be hirtelen. Egy ember egyedül a nagy víz kellős közepén, akinek nap mint nap meg kell küzdenie a túlélésért. Az is igaz, hogy Chandor filmjében néhány vadállattal – köztük egy tigrissel – kevesebb volt a hajón…


Leginkább a tavaly bemutatott Gravitációt éreztem ehhez a filmhez közelinek. Alfonso Cuarón filmjében sem az eseményeken van a hangsúly, mint inkább az ember totális kiszolgáltatottságán. Ahogy a Gravitációban, itt is meg-megáll a kamera csupán azért, hogy érzékeltesse: egyszerre csodálatos és félelmetes mindaz, ami körülvesz bennünket. Ott az űr, itt a víz végtelenje. Cuarón filmje azzal kezdődik, hogy tudtunkra adja, az élet – az ember számára mindenképpen – az űrben lehetetlen. Bár a víz közelebb áll hozzánk, hosszú távon ott sem érezzük jól magunkat. És még valami. Sem az űrben, sem az óceán kellős közepén nincs halaszthatatlan dolgunk, mégis meg akarjuk hódítani. Bár tudjuk, „hajózni kell, élni nem”.

 

A Férfi vitorlásában minden megtalálható, ami szükséges, és ami – hiszen ez egy amerikai film – a biztonságos hajózáshoz kell. (Ám mindez nem sokat ér, amikor méteres hullámok játszadoznak a számukra semmi kis csónakkal.) A túléléshez viszont igazából egyvalami kellene, de az helyrehozhatatlanul elveszett: a kapcsolat a többiekkel.

 

Nem emlékszem, hogy mikor láttam utoljára olyan színészi alakítást, mely ilyen természetes lett volna. Az is igaz, hogy Redford mozdulatain meglátszik a kor. Ezt azonban egy percig sem rejti véka alá. A Férfi nem hős, és nem is akar annak tűnni. Ám bármennyire eljárt már felette az idő, úgy érzi, küzdenie kell, mert még nem jött el az ő órája. Még akkor is, ha úgy látszik, hogy „most minden odavan, csak a lélek és a test maradt, vagy ami megmaradt belőle”.