Sztorizás mesterfokon

A Schindler listájának elhízott, szadista tisztjeként befutott angol színész 2010 óta rákapott a rendezésre: a Coriolanus szikrázóan kemény férfifilmje után ezúttal egy finom, érzékeny történetet vitt vászonra. A Charles Dickens eltitkolt szerelméről szóló, itthon február végén bemutatott A titokzatos szerető bulvárízű leleplezés helyett két főszereplőjének személyes drámáját bontja ki, kivételesen érett színészi alakításokkal: Felicity Jones remekel a mélyre temetett emlékeit újraélő, megtört asszony szerepében, s Fiennes sem marad el mögötte a társaságban bohókás, ám belül némán gyötrődő, ellentmondásos jellemű írófejedelem megformálójaként.


Míg Fiennes a kosztümös sorsdráma műfaját, addig Sarah Polley, a Váratlan utazás egykori, cserfes Sarah-ja az önreflexív dokumentumfilm külsőségeit használja fel ahhoz, hogy az élet történetbe foglaltságáról gondolkodjon. Apáim története című, a magyar mozikat szintén az idei tavaszelőn megjárt alkotásában pedig nem fél mindehhez saját családi legendáriumát felboncolni. A kezdetben ártatlan családi viccelődésnek induló sztori nyomozássá, megrendítő vallomássorozattá, majd rendkívüli személyességgel hevített elmélkedéssé alakul. S közben olyan letaglózó erővel peregnek a fordulatok egymás után, hogy már nem is tudjuk, mit látunk valójában: dokumentumfilmet? Mozgóképes családi emlékalbumot? Rokoni csoportterápiát? Kollektív önfelfedezést, esetleg önleleplezést? Sarah Polley kíméletlen magabiztossággal tartja kezében ezen értelmezések szálait, melankolikus filmje ugyanakkor megkapóan szelíd és életigenlő.

A nagyszülőkről unokákra szálló családi sztorik természete különös: részleteiben talán lódít egyik-másik, egészükben mégis mélyen igazak. Hisz minket rajzolnak körbe, kik elbukunk és felállunk, megzuhanunk és újrakezdünk. Mert lehet az emberről absztrakt kategóriák ridegségével is szólni, történeteink megértő szeretetével azonban érdemesebb.