Lóci óriás lesz

„Aki gyermeket vár, azt mondja, jaj, de jó, készül, boldog, élvezi, ahogyan növekszik a pocakja – mondja Zsófi –, de nálunk ez nem így volt. Elejétől fogva bennünk volt az aggodalom, és amikor kiderült, hogy valami nagyon nem stimmel, még feszültebb lett a helyzet. Nyugodtnak kellett maradnom, hisz az idegeskedéssel csak rosszabbat tettem volna, de egyáltalán nem volt könnyű.” A legtöbben azt mondták neki, ne élje bele magát az anyaságba, úgysem lesz ebből semmi, koncentráljon a következő terhességére. „Az, hogy elvetessem a babát, eszembe sem jutott volna, hiszen éreztem, hogy él a hasamban, és bíztam abban, hogy továbbra is élni akar.”

 

Zoli mindennap bement a feleségéhez a kórházba, és beszéltek a még Zsófi hasában lévő Lócihoz. „Gyerünk, növekedj, itt vagyunk, bízunk benned!” – ezt mondták neki. „De szerintünk csak mi ketten voltunk azok, akik igazán hittünk ebben az egészben” – árulják el. Zsófi akkor kezdett rettentően félni, amikor megszületett a kicsi, és azt mondták: az első tizenkét, az első huszonnégy óra, az első negyvennyolc óra, az első hét, az első hónap a kritikus, tehát megvolt, mikor mit kell túlélni. „Mindenki örül, ha világra jön a gyermeke, de bennem ott volt a félsz, attól tartottam, hogy esetleg az első vagy a második napot sem éli túl – magyarázza Zsófi. – Ezért aztán eleinte nem mertem annyira közel engedni magamhoz, és ez szörnyű érzés volt, mert tudtam, hogy a közelségem, a bizalmam, a hitem jelentheti számára a mindent.”

 

Zsófit tizenkét órával a császármetszés után kísérték el az inkubátorban fekvő kisfiához. „Nagyon féltem, el sem tudtam képzelni, mekkora és milyen lesz, de persze vártam, hogy láthassam” – mondja. A kis Lócit meleg takaróba bugyolálták, mindenhonnan csövek lógtak ki belőle, és az orrán úgynevezett CPAP készülék volt, amely oxigént biztosított számára, így hát csak a kis kezeit és lábait lehetett látni. Pár nap múlva – egészen egyedülálló módon, hisz más intézményekben ezt nem igazán lehet, noha a babának is fontos volna – már kézbe is vehette az édesanyja. „Nagyon jó érzés volt, ahogy a mellkasomon feküdt az a kis békácska” – meséli mosolyogva.


Lóci a kezdetektől anyatejet kapott, gyomorszondán keresztül etették, míg meg nem erősödött. De közben ott voltak a rizikófaktorok: például az agyvérzés veszélye, vagy az idegrendszer fejletlensége miatti problémák lehetősége. „Mindent elkövettek az orvosok, hihetetlen, amit tettek, hálásak vagyunk nekik, és azért is, mert reálisan láttatták a helyzetet – mondja Zsófi. – Meg is kértük őket, hogy beszéljenek nyíltan. Nem voltak ezek kellemes beszélgetések, eleinte végigsírtam őket, de legalább tudtuk, mire számíthatunk.” Lóci aztán ügyesen vette az akadályokat. Persze akadtak problémák is. Nehezen szokott le az oxigénről, kialakult egy tüdőbetegsége, amit azóta kinőtt, megműtötték a szemét, és a szívét is meg kellett operálni, mert a magzati élet során a nagy- és kisvérkört összekötő úgynevezett Botallo-vezeték nem záródott nála.

 

Kezdetben Zsófi bent volt a kórházban a kicsivel, majd naponta járt be hozzá. Akkor költözött be ismét, mikor Lócit, elérve az 1500 grammot, áthelyezték az inkubátorból a kiságyba. Ekkor egyébként már cumisüvegből etethette a kisfiút. „Úgy nézett ki a napom, hogy reggel nyolckor mentem, és este kilenckor jöttem el – meséli. – Fárasztó volt. Egy időben annyira kimerültem, hogy az orvosok azt javasolták, pihenjek egy kicsit, utazzak el valahova, hogy később testben és lélekben is egészen jelen tudjak lenni. De nem tudtam megtenni, hanem nyeltem egy nagyot, és csináltam tovább. Sok erő kellett, de egyszer sem mondtam, hogy nem bírom már.” Zoli végig kitartott a felesége mellett, munka után ő is mindennap bement a kórházba. „Van, ahol tönkremegy a kapcsolat egy ilyen helyzetben, ám minket csak még jobban megerősített ez” – állítja Zsófi.

 

Lóci öt hónap után, 2013. március 30-án hagyhatta el a kórházat, most már másfél éves, és több mint hat kilós. Éppen fejlesztő foglalkozáson volt vele az anyja. „Szépen fejlődik, csak lassabban, és a legalapvetőbb dolgokra is külön meg kell tanítani – mondja. – Azt az időt figyelik a fejlődésében, amikor meg kellett volna születnie, 2013. február 2-át, de ehhez képest is el van maradva, és még mindig számolni kell azzal, hogy valamilyen maradandó károsodása lesz. Mindent meg szeretnénk adni neki, visszük, megtesszük, amit lehet, és itthon is gyakorolunk.”

 

Érdeklődő, vidám, kiegyensúlyozott gyerek Lóci. „És nagyon akaratos – teszi hozzá Zsófi –, de azt gondolom, ez kellett ahhoz, hogy életben maradjon.” Szerinte a kisfiuk hatalmas próbatétel és ugyanakkor hatalmas csoda is az életükben. Így fogalmaz: „Nem mindenkinek adatik meg az, hogy ilyen gyermeket nevelhessen. Van, amikor eltörik a mécses, például amikor nem akar enni, de soha nem haragudtam Istenre, soha nem kérdeztem, miért épp velünk történt mindez. Persze sokszor nem egyszerű a helyzet, de úgy hiszem, valamiért ránk bízta őt Isten, ezért csinálom minden erőmmel, és bár tényleg nagy feladatot kaptunk, úgy érzem, ez nem mindennapi dolog.” Sokak szerint ezek a gyerekek nagyobb örömet jelentenek. „Ez valóban igaz, bár eleinte nem könnyű elfogadni, hogy a te gyereked nem biztos, hogy olyan lesz, mint a többi. Ám kétségkívül nagyobb öröm, amikor látod, hogy feláll, és elindul” – mondja.

 

Zsófi a Facebookon tagja egy koraszülött gyermekeket nevelő szülőkből kialakult csoportnak. Segítik egymást, válaszolnak a másik kérdéseire, s azokkal is tartják a kapcsolatot, akikkel a kórházban, a koraszülött osztályon ismerkedtek meg. „Azért is jó ez, mert ők is ugyanazon mentek keresztül, mint mi, tudják, mit jelent hónapokig kórházban élni” – fejti ki Zsófi. De persze szeretnének majd „átlagos” babákkal is összejárni, mert talán ha Lóci látja, utánozni akarja majd őket, és nagyobb motivációt érez a gyakorláshoz. Arról pedig, hogy terveznek-e következő gyereket, így beszél: „Sokáig azt gondoltam, hogy már nem, mert félek attól, amin végig kellett mennem, de most vágyni kezdtem arra, hogy teljes idejű várandósságom legyen. Hogy erre mennyi esély van, azt nem tudom, először hosszas kivizsgálásnak kell következnie. De jó lenne egy kistestvér, aki ösztönözné Lócit.” Arra a kérdésre, hogy mi lett volna, ha úgy dönt, hogy nem vállalja a kicsit, Zsófi így válaszol: „Úgy gondolom, fájdalom lett volna bennem és lelkifurdalás, hogy nemet mondtam. Hiszen itt van, és lassan már önállóan jár, és mosolyog – mondja. – Ha ezt megvontam volna magamtól, s ha ezt a feladatot visszautasítottam volna, már nem lennék önmagam. Azoknak, akik hasonló helyzetbe kerülnek, nehéz lenne tanácsot adni. Magamnak mindig azt mondtam, hogy nem szabad feladnom, nagyon kell hinnem. Hát bevált.”