Színpad és játszótér

Mely szerepek voltak fontosak eddigi pályáján?

 

– A Radnóti Színházban, a szakmám elején Csehov Ványa bácsijából Szonya nagyon fontos volt, de szívesen játszottam Goldoni Mirandolináját is. Utólag úgy értékelem, hogy mindegyik szerepem érdekes, tanulságos volt: az egyik azért, mert kötődtem hozzá, a másik pedig azért, mert sose tudtam igazán megszeretni. Sorsfordító szerepként éltem meg a nyolcvanéves Eileen nénit – Martin McDonagh A kripli című darabjából. Azért volt meghatározó számomra, mert az erős karakter megjelenítése felszabadítóan hatott rám. Sok mindent mesélt hozzá Gothár Péter rendező is, aki kint járt Írországban, a mű helyszínén, de a dráma lendülete, a rendezés és a kollégák közössége egyaránt vitt. Eileen karaktere nem volt idegen számomra, a saját jellemvonásaimat is megláttam benne, vagy talán azt, aki lehetek majd időskoromra.

 

Ványa bácsi Szonyája pedig korban és jellemben is passzolt hozzám. Csehovot nagyon szeretem, mert jól ismerteaz emberi lelket, ezért csak úgy lehet megjeleníteni a színpadon, ha teljesen odaadom magam a szerepnek.

 

Hogy lehet minden estének átadni magunkat?

 

– Az embernek meg kell nyitnia a csatornáit, és akkor érezni a színjátszás gyógyító erejét. A gyógyítás a nézőben és a művészben is megtörténhet – én eddig öngyógyításként „használtam”. Most más funkciója van a hivatásomnak: élveznem kell, amit csinálok. Így a Thália színházi munkák mellett könnyedebb szerepek is megtalálnak, például a Centrál Színház Chicago című darabjában a prózai részek mellett énekelek és táncolok is.

 

Ez miben új az eddigi szerepekhez képest?

 

– A pályám felénél a Chicago által egy régi vágyam teljesült: könnyed, mégis igényes szórakoztatásban vehetek részt. Ugyan jóval összetettebb készülést és odafigyelést igényel ez a darab: például ki kell aludnom magam, szellemileg, testileg és lelkileg is megfelelő kondícióban kell érkeznem. Prózai előadásoknál már kialakult a rutinom, de amikor a Chicagóban játszom este, már reggel ezzel a gondolattal kelek.

 

Kisgyermekes anyaként kilép az otthon világából, és belép a színház birodalmába?

 

– Mialatt beérek a színházba, elég jól kiszakadok az otthoni teendőkből. Az utazás fél órája alatt, illetve míg a színházban megcsinálom a hajam, elkészítem a sminkem, kicsit beszélgetek a kollégákkal, megiszunk egy kávét – már „fél lábbal” a szerepben vagyok. Az anyai és az alkotói szerepek egyáltalán nem ellentétesek az életemben – talán az idő és a szervezés, ami kicsit több energiát igényel, de a nagyszülők szinte mindenben segítenek. Kevesebbet vállalok mostanában a munkából, ami lemondással jár, de nem bánom. A legtöbb időt a gyerekeimmel töltöm, a nagyfiam még irigykedik is a kicsikre, hogy vele nem tudtam annak idején ennyit együtt lenni. Nekem mindegy, hogy épp mi a divat, vagy mi a mottó az anyaságra vonatkozóan, úgy nevelem őket, ami nekik és nekünk, szülőknek egyaránt jó.


Férje, Schmied Zoltán is színművész. Két színész egy családban: előny vagy nehézség?

 

– Én úgy működöm, hogy amint hazaérek, magam mögött hagyom a színpad örömeit és gondjait, ezért otthon alig beszélünk szakmáról. Így nem válik túl hangsúlyossá a hétköznapjainkban, hogy közös a hivatásunk. Természetesen szoktunk beszélgetni a színházról is, és jól értjük és ismerjük egymás időbeosztását, munkájának kuliszszatitkait. A nehezebb próbaidőszakokat elfogadjuk, elmegyünk egymás bemutatóira, és persze szakmai véleményt is formálunk.

 

Közös hivatásban az együttműködés is könnyebb lehet. Tervezik, hogy valaha együtt játszanak?

 

– Nem zárkózom el, de vannak kétségeim a színészpárok, családtagok szakmai együttműködésének szükségességével kapcsolatban. Azért nem vágtam bele eddig Zolival közös munkába, mert úgy érzem, ő „túl közel van hozzám” ahhoz, hogy megfelelő mértékben és módon menjünk bele egy-egy szerepbe, helyzetbe. Úgy vélem, hogy egy „idegennel” ezt könnyebb szabályozni. De nem zárom ki, hogy egyszer közösen is játszunk.

 

Mit kapott szülővárosától, Debrecentől?

 

– Kitartást, koncentrációt, egyenességet. Azt tapasztalom, hogy ez a város nem könnyen engedi el az embereit, aki elhagyja Debrecent, úgy érezheti, hogy hűtlenné vált a szülőhelyéhez. Sok minden köt oda: a gyerekkorom, az első gyermekem születése, de nem hagyhatom ki a szertornát, a mazsorettet, a balettot és a versenytáncot sem – melyeket mind Debrecenben tanultam.

 

Voltak mesterei?

 

– A színészi mesterség elsajátításához nagyon sokat adott például Kulka János. Főiskolás korom óta ismerjük egymást, majd a diploma után a Radnóti és a Nemzeti Színházban is együtt dolgoztunk. Azóta is jó barátságban vagyunk, tőle láttam azt is, hogy hogyan lehet kitartani valódi értékek mellett. Muskát László – a Radnóti, majd a Nemzeti művészeti titkára – szintén jelen volt életem fontosabb állomásain.

 

Merre tovább?

 

– Májustól Molnár Ferenc Liliomát próbálom, ami egy komolyabb hangvételű, „külvárosi legenda”. Bár már annyira megcsapott a nyár illata, hogy a leginkább most utazni, világot látni vágyom: emlékszem, tavaly ilyenkor Zolival Párizsban bicikliztünk naphosszat – és amerre csak néztünk, kultúra és tavasz vett körül. Most is valami ilyesmit élek meg, csak Budapest zöld fás játszóterei és színházi estjei között.

Fotó: Kissimon István