Kultúra

Színpadi titkokról, díszletekről, gyors váltásokról Szalai Józseffel

A vastaps nemcsak a színésznek, a rendezőnek vagy a karmesternek szól, hanem a kulissza napszámosainak is, akik nélkül nem születhet meg a színpadi varázslat, s nem lehet sikeres egyetlen bemutató sem. A Somogy Polgáraiért és Kaposvár Város Szolgálatáért díjjal a közelmúltban kitüntetett Szalai Józseffel, a Csiky Gergely Színház műszaki vezetőjével rendezők és díszlettervezők egyaránt szívesen dolgoznak; sok esetben ő a darab szcenikusa, s önállóan is tervez díszletet. A láthatatlan színpadtér „karmestere” csaknem negyven éve jegyezte el magát Tháliával; nem csoda, hogy sok kulisszatitkot ismer.

A Narnia földjét megálmodó író, C. S. Lewis óta valamennyi régi, a ház félreeső zugában megbújó ruhásszekrény gyanús jószág. Illetve bár így lenne: ha átfúrva magunkat az áporodott, emlékeiktől is súlyos nagykabátok erdején csak mennénk, mennénk előre, mígnem egy másik hívogató világban találnánk magunkat, ahol a dolgok előbb-utóbb megmutatják igazi arcukat.

Somogyi József szobrászművészt egyszer arról kérdezte D. Fehér Zsuzsa a TV Galériája című műsorban a hetvenes években, hogy mi a titka egy szobor sikerének; vajon mitől szerethető egy köztéri szobor? Somogyi válasza nagyon egyszerű volt: „A jó szobor varázslatos.” Igaza volt a mesternek, mert a felismerhetőség, a realizmus vagy bármilyen stílus önmagában még kevés, kell, hogy legyen benne valami, ami megragadja az embert. A jó szobor a köztéren megállítja a nézelődőt, hat a befogadóra. Még csak nem is a méret a lényeg, hiszen a belső arányok számítanak. Gondoljunk csak a Leonardónak tulajdonított – a Szépművészeti Múzeumban őrzött –, alig negyvencentis lovas szoborra: aligha kétséges, hogy ez a mű monumentális. Kim Ir Szen egykori észak-koreai pártvezető negyvenméteres szobra Phenjanban pedig első ránézésre milyen kicsinek látszik, jóllehet nem sajnálták belőle a bronzot. Ha nem látnánk a róla készült fotókon a sok apró embert a monumentum körül, fogalmunk sem lenne a valódi méretéről.

Előszó a Manon budapesti bemutatójához

Előrebocsátom: szubjektív vélemény. Szigorúan csak külső szemlélőként, egyszerű érdeklődő nézőként-hallgatóként, a zenei szempontokat is hangsúlyozva állítom: Jules Massenet és a „táncdrámaíró” Sir Kenneth MacMillan Manon-balettje a műfaj csúcsa. Na jó, az egyik csúcsa. A londoni Covent Gardenben, 1974-ben bemutatott – nálunk eddig csak a londoni társulat budapesti, illetve a bécsiek miskolci vendégjátékában előadott – táncjátékot február 28á-tól a Magyar Állami Operaház is műsorára tűzi.

Ideje volt már, hogy a nyolcvanas évek magyar progresszívrock-hullámjának emblematikus csapata, az East mellé felzárkózzon annak ikerzenekara, a Solaris. A nevét Stanisław Lem ismert regényéből kölcsönző együttes azonban nem ritkaságok és elfeledett koncertfelvételek újrakiadásával, hanem egy friss, ropogós stúdióalbummal jelentkezett.

Büki Attila életéről és művészetéről

Költő, író és festőművész, a dunapart folyóirat alapító főszerkesztője. Eddig több mint húsz könyve jelent meg: versek, drámák, prózai írások. Mostanában vehettük kézbe Csavarvonal című, válogatott és új verseket, műfordításokat tartalmazó, saját képeivel illusztrált kötetét. Számos kiállításról ismertek a képei, melyek a színekből kifehéredő karcolt jel léthordozói, „lélek által táplált” érzékenységek, fantázia- és érzelemdúsak. A gyermekek körében is népszerűek drámái, melyeket a Bartók Béla Kamaraszínház és a Budapesti Kisszínház mutatott be az elmúlt években, de ismertek Győrött, Debrecenben, Pécsett és más városokban is. Írásait több folyóirat közli, például a Soproni Füzetek, az egri Agria. Lapunk olvasói szintén találkozhattak már műveivel. Szuverén egyéniség, hit és magyarság elkötelezettje. Szerénység, határozottság jellemzi. Beszélgetésünk is igazolja ezt.

Világíts fenséges csillag
betűbokraimra
Fényesítsd jeleit
árva ágaimnak
fényesítsd levelét
a sírba hullónak

Ahogyan a vásznon látjuk

És boldogan éltek, míg meg nem haltak – így fejeződik be a legtöbb mese. Az élet ezzel szemben a boldogító igen után kínálja csak az igazán nagy kalandokat, és követeli nap mint nap az újabb igeneket és nemeket, döntéseket és vállalásokat – különben nem megy tovább a kapcsolat. Noha a házasság sokféleképp bejáratott intézmény (akadnak vonzó vagy taszító példái, tisztelői és ellenzői), és megszámlálhatatlan szakkönyv foglalkozik azzal, hogyan kellene „jól csinálni”, bizonyosan nem könnyű a megvalósítása. A filmvásznat azért szeretjük, mert akár Polanski-féle leplezetlenséggel, Clint Eastwood romantikájával vagy Antal Nimród feszített képsorai jelenítik meg férfi és nő együttélését, egy-egy kockában, villanásban, párbeszédben egészen magunkra ismerhetünk.