– A Csiky „aranykorától” napjainkig a színház műszaki gárdájának oszlopos tagja, és a műszaki vezetői beosztásig végigjárta a „szamárlétrát”, így a szakma minden oldalát jól ismeri. Hogy kezdődött a színházi „szerelem”?
– Munkalehetőség felől érdeklődtem, így kopogtattam be a színházba. 1976 áprilisában történt mindez, és díszítőként kezdtem. A legmeghatározóbb élményem az volt, hogy szó szerint testközelből láthattam a színészeket. Pogány Judit és Koltai Róbert is rövid időn belül megszokta, hogy ott állok a takarásban, és figyelem őket. Már akkor is tudtam, hogy a tapsot a színészek kapják, de – áttételesen – nekem is szól, és a műszaki csapatnak.
– Előbb színpadmester-helyettes, majd színpadmester lett. Mi a dolga e tisztség viselőjének?
– A díszletszerelésnél a színpadmesternek és helyettesének kell levezényelnie a beépítés minden fázisát, majd az előadás előtt az ügyelő átveszi tőle a feladatokat. Ha olyan a díszlet, hogy a szünetben át kell állítani, akkor ezt a folyamatot is neki kell levezényelnie.
– Nyilván az a szerencsés, ha minden könnyedén, olajozottan működik, ami különös szervezettségű csapatmunkát feltételez…
– Rátermett kollégák nélkül valóban nem megy. Igaz, olykor megesik, hogy kissé nehézkesebben indul a munka, de egy idő után egyre gördülékenyebb lesz.
– A gyors váltások még inkább próbára teszik a műszakot, hiszen a rendezői álomnak meg kell valósulnia. Ascher Tamás Kossuth-díjas rendezőnkről is köztudott: kedveli a gyors váltásokat.
– Jól tudja. Hadd említsek egy példát. Amikor 1988-ban Kaposváron rendezte Erdman Az öngyilkos című művét, a negyven-negyvenöt másodperces átállást – komoly díszletek megmozgatásával ez idő alatt kellett a szobát temetővé alakítani – rövidebb idő alatt szerette volna megvalósíttatni, ám erre képtelenek voltunk. Aztán amikor rá egy évre megrendezte ugyanezt a darabot Finnországban, a következő találkozás alkalmával gratulált nekünk. Elmesélte: Helsinkiben finn kollégáinknak nyolc perc alatt sikerült ugyanez.
– Az igazgatók jöttek-mentek, Ön viszont maradt. Könnyű volt megtalálni a hangot az aktuális vezetővel?
– Zsámbéki Gábort Babarczy László követte – vele három évtizeden át dolgoztam –, majd egy kis ideig Znamenák István volt a direktor, aztán Schwajda György érkezett, akit Rátóti Zoltán váltott. Feszültség és feszültségmentesség egyaránt jellemezte a kapcsolatunkat, de ez így van rendjén. Mivel Znamit már főiskolás évei előtt ismertem, s tiszteltem színészként, rendezőként is, így szinte valamennyi, Kaposváron rendezett-tervezett előadása díszlettervének elkészítésében, majd a gyártás levezénylésében is részt vettem. Egyébként a mi esetünkben is érvényesül a stábszemlélet, hiszen kipróbált, bevált kollégákkal mindenki szívesebben dolgozik.
– A pénzszűke nemcsak most, hanem évtizedekkel ezelőtt szintén meg tudta béklyózni a legzseniálisabb elképzeléseket is. Ilyenkor mi történik? Az igazgató visszarántja a földre a rendezőt és a díszlettervezőt?
– Néha valóban „csak” a pénz szab gátat a terveknek, és akkor elindul egy beszélgetés a rendező, az igazgató és a gazdasági vezető között. Én mindig arra törekedtem, hogy viszonylag kevés pénzből látványos, jól működtethető díszletek kerüljenek a színpadra.
– A díszlettervezők között viszont jó pár akad, aki csak nehezen megy bele bármilyen kompromisszumba, hiszen ilyenkor csorbul a terve; nem biztos, hogy azt látná a színpadon, amit elképzelt…
– Khell Zsolt, akivel a nyolcvanas évek végétől ismerjük egymást, rövid időn belül jó nevű díszlettervező lett a szakmában. Ez az alacsony, bámulatos képzelőerejű ember monumentális, de rendkívül igényes, fantasztikus díszleteket álmodott. A díszletezővilág úgy hívta a kulisszák mögött, hogy „a kis gonosz”.
– Ő is tudott erről?
– Igen, de azért „gonoszkodott” tovább. Tisztában volt azzal, hogy amikor elkészül a költségvetés, akkor valóban sérülhet a terv, és ezért nyilván egyes elemeket ki kell húznia a produkcióból. Amikor ez valóban bekövetkezett, akkor folyamatosan azon mesterkedett, miként lehetne mégiscsak visszacsempészni egy-egy elemet, megoldást a színpadra. Mi pedig készen álltunk mindenre, s amit lehetett, természetesen megoldottunk.
– Törőcsik Mari, a nemzet színésze 2009-ben betegsége után Kaposváron tért vissza a színpadra az Anatolij Vasziljev rendezte, Naphosszat a fákon című Marguerite Durasdarabban, amelynek egyszerű, de az idősíkok megjelenítésére kiváló, sejtelmes díszleteit Antal Csaba készítette…
– Csupa plexiből volt minden, hátul fehér falakkal. Engem azonban nemcsak a díszlet fogott meg, hanem a próbafolyamat is. Vasziljev ugyanis az első időben csak azokat engedte be a színpadra, akik konkrétan próbáltak az adott jelenetben. Belülről be volt zárva a vasajtó, így őrizte az intimitást. Hihetetlen élményt jelentett Törőcsik Mari teljesítménye; valóban újjászületett a kaposvári színpadon, és közvetlensége mind annyiunkat elbűvölt.
– 2005 óta műszaki vezetőként dolgozik. Menynyiben más ez a beosztás az előbbiekhez képest?
– A műszaki vezetőnek nemcsak az adott előadást, hanem az egész műszaki személyzet munkáját, munkaidőbeosztását kell ismernie, koordinálnia, hogy a produkciók a kellő időben elkészüljenek.
– A színészek némelyike „bakigyáros” – van, aki erre büszke is –, míg mások nevetséges helyzetek egész arzenálját képesek felvillantani egy-egy beszélgetés során. Spindler Bélának majdnem veszte lett szétszakadt nadrágja a Csárdáskirálynőben, Znamenák Istvánnak az alsónadrágjával gyűlt meg a baja a Mizantrópban, Pogány Judit pedig egyszer a Velencei terecskében a visszatartott nevetésnek köszönhetően szó szerint bepisilt a színpadon a Lukáts Andorral közös jelenetében. Váratlan nevetések, tudatos szöveghibák, ugratások ugyancsak a színházi legendáriumba tartoznak. A műszaki vezető mindent lát, mindent hall, mindent tud?
– Mindent azért nem, s a történeteket is igencsak meg kellene rostálni. Arra viszont emlékszem, miként tudósította egyik színész a másikat a focibajnokság aktuális állásáról. Még az előadás kezdete előtt megbeszélték, hogy a jobb kéz az egyik, a bal kéz a másik csapatot jelenti, s amikor nem voltak színen, irány a büfé, hogy belenézzenek a meccsbe. Ilyenkor zsebre tett kézzel tértek vissza a színpadra, s az eredményt a kilógó ujjak jelezték. Jordán Tamás például így közvetítette Máté Gábornak és a színpadon lévő többi fociszerető kollégának a Magyarország–Svájc világbajnoki selejtezőt a Koltai Róbert rendezte Szegény Dániel című krimiben.
– A premierbulikon apró kedvességekkel lepik meg egymást a színészek. A műszakiak is kapnak olykor premierajándékot?
– Néha minket is meglepnek a kollégák. Leggyakrabban egy üveg ital az ajándék, de – célzatosan – kaptam már egy-egy fantasztikus tollat, ceruzát, vonalzót is.
– Külföldi fesztiválokon is gyakran vendégeskedett a kaposvári társulat. Hogy ünnepelték a sikert odakint?
– Ilyenkor hagyomány volt, hogy az előadás után valamelyikünk szobájában összegyűlt a stáb, bekapcsoltuk a televíziót, és általában Jordán Tamás vagy Lukáts Andor elkezdte szinkronizálni a műsort. Nehezen tudtuk abbahagyni a nevetést. A színészi játékosság ezekben a helyzetekben sem szunnyadt…
– Amióta Rátóti Zoltán vezeti a kaposvári teátrumot, úgy érzékelem, sokkal nyitottabb lett a színház a város, a közönség felé, mint korábban. Említhetném a költészet napját, amikor a színészek szó szerint utcára viszik a verset, s buszpályaudvaron, tereken, parkokban vagy éppen börtönben szavalnak, s rendkívül népszerűek a nyílt napok, amikor a nehéz bársonyfüggöny mögé is bekukkanthat a néző…
– Schwajda György igazgatósága alatt vezette be a színház a nyílt napot, és ez folytatódik Rátóti Zoltán idején is. Azt gondolom, valóban jót tett a színháznak ez a fajta nyitás, szemléletváltás, hiszen potenciális közönséget is toborozhatunk ilyenkor.
– A család hogy tolerálja a színházi munkát? A színházban töltött idő nem az átlagember átlagideje…
– Nekem szerencsém van, mert a színházból nősültem; feleségem öltöztetőnő, egyik leányom pedig a gazdasági részlegen dolgozik. A „cigányélet” – ahogy sokan a színházi szakmát minősítik – nálunk testközelből ismert, de már édesapám is féltett tőle, amikor majd negyven éve Somogymeggyesen bejelentettem, hogy váltok. Azt mondta: „Ej, fiam, cigányélet vár rád!” Tudtam én ezt akkor is, ennek ellenére nem adnám semmiért.
– Milyen bemutatók adnak még munkát az idei évadban?
– Három premier vár még ránk: Fésűs Éva Ajnácska című művének a bemutatója február 20-án, az Augusztus Oklahomában Udvaros Dorottya vendégszereplésével, majd az utolsó darab, Stendhal Vörös és feketéje kerül színre, „regényes musicalként”. Ezenkívül Pécsett a Csíksomlyói passió című produkció műszaki munkáiban veszek részt.
Fotó: Kovács Tibor
