Közelkép

Karácsonyi interjú Ferenc pápával

Ferenc pápa a karácsonyról, a világméretű éhezésről, a gyerekek szenvedéséről, a kúria reformjáról, a „női bíborosokról”, a Vatikán bankjáról és a Szentföldre tervezett útjáról. A találkozás másfél óráig tartott. A másfél órás találkozás során kétszer is eltűnt Ferenc pápa arcáról a derű, melyet az egész világ megismert már: amikor az ártatlan gyerekek szenvedését említette, és amikor a világszerte jellemző éhezés tragédiájáról beszélt.

– Mit jelent Önnek a karácsony?

– Találkozás Jézussal. Isten szüntelenül kereste népét, vezette, őrizte, és megígérte, hogy mindig mellette lesz. A Második Törvénykönyvben olvassuk, hogy Isten velünk jár, kézen fogva vezet minket, mint egy apa a fiát. Milyen szép ez! A karácsony Isten találkozása népével. De vigasztalás is, a vigasztalás misztériuma. Oly sokszor, amikor az éjféli mise után órákat töltöttem egyedül a kápolnában, a hajnali mise bemutatása előtt, a vigasztalásnak és a békének ez az érzése töltött el. Emlékszem, egyszer itt, Rómában, talán 1974 karácsonyán, imádságban töltöttem az éjszakát a mise után a Centro Astalli szállásán. Számomra a karácsony mindig ez volt: szemlélni, amint Isten meglátogatja népét.

– Mit üzen a karácsony a mai embernek?

– A gyengédségről és a reményről beszél. Amikor Isten találkozik velünk, két dolgot mond. Az első: Reméljetek! Isten mindig kinyitja, és sosem becsukja az ajtókat. Ő az apa, aki ajtót nyit nekünk. A második: Ne féljetek a gyengédségtől! Amikor a keresztények megfeledkeznek a reményről és a gyengédségről, hideg egyházzá válnak, mely nem tudja, hová megy, ideológiákba bonyolódik, és világias magatartásformák lepik el. Isten egyszerűsége azonban azt mondja neked: Menj tovább, simogató Atya vagyok számodra! Félek, amikor a keresztények elveszítik a reményüket és képességüket az ölelésre, a simogatásra. Talán ez az oka, hogy a jövőre tekintve gyakran beszélek a gyerekekről és az idősekről, vagyis a legvédtelenebbekről. Papi életemben, bejárva a plébánia területét, mindig azon voltam, hogy megéreztessem ezt a gyengédséget, főként a gyerekekkel és az idősekkel. Jó hatást tesz rám, és ilyenkor arra a gyengédségre gondolok, amellyel Isten szeret minket.

Nemzedékek együttműködéséről

Manapság apa és fia, anya és lánya gyakran nem találják meg a közös hangot. Nem is beszélve a nagyszülőkről, akik mintha egy teljesen más tapasztalati világot hordoznának magukban. Mi ennek az oka, és hogyan lehet áthidalni a nemzedékek között húzódó szakadékot? A kérdésről Tóth Pállal, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar Kommunikáció Intézetének munkatársával, az Új Város főszerkesztőjével beszélgettünk.

– Sokan beszélnek a család válságáról, melynek egyik oka a nemzedékek közötti szakadék elmélyülése…

– Ma a család valóban veszélyeztetett helyzetben van, nehezebbé vált a generációk együttműködése. Ám a válságnak más, alapvetőbb okai is vannak. A társadalmi változások korunkban rendkívüli mértékben felgyorsultak, és igen nehezen tudunk ezzel lépést tartani. Itt elsősorban nem értékválságról van szó. Ha ugyanis nem tudunk reagálni a változásokra, akkor elbizonytalanodunk. Ma azt tapasztaljuk, hogy sok fiatal nehezebben köt házasságot, de például éppen a fent említett félelmek miatt vállalkozásba sem kezd bele. A legdrámaiabb változást az jelenti, hogy fokozatosan felbomlottak az együttélés hagyományos formái. Azelőtt a szülők és a gyerekek alkotta család egy szélesebb rokoni közegben élt, így a kölcsönös segítés védelme vette körül.

Beszélgetés Berg Judittal

Berg Judit nevét minden szülő ismeri. Panka és Csiribí történetei, a Cipelő cicák, a Lengemesék vagy a Maszat-sorozat kötetei közül biztos, hogy jó néhány megtalálható a mesét szerető gyerekek könyvespolcán. (És melyik gyerek ne szeretné a meséket?) A tündérek és egyéb mesebeli lények mellett mégis egy kisegér tengeri és szárazföldi kalandjai lettek a legnépszerűbbek. Rumini, a hajósinas megpróbáltatásai immár több részben is olvashatók. A József Attila-díjas írónővel a mesék születéséről, legújabb könyveiről és a családi körben ünnepelt karácsonyokról is beszélgettünk.

– Nem meseíróként kezdte. A mesék megszületése jelentett Önnek egyfajta „megtaláltam, mit kell tennem az életben” érzést?

– Nagy kalandor voltam, sok helyen jártam, s mindezt teljesen önerőből, annak köszönhetően, hogy már gimnazista korom óta dolgoztam, vállaltam tolmácsolást, tanítást. Eredetileg azt terveztem, hogy a magyar-, az angol- és a drámaszak elvégzése után majd felvételizem a színművészeti egyetem dramaturg vagy rendező szakára. Szerettem volna gyerekszínházzal foglalkozni, gyerekdarabokat írni. Ám az élet közbeszólt, mert még az egyetem alatt megszületett az első lányom. Mivel a férjemmel nehéz anyagi helyzetben voltunk, minden munkalehetőséget megragadtam. Tanítottam, voltam újságíró, de minden tevékenységnél úgy éreztem, ez nem én vagyok. Amikor elkezdtem a meséket írni, az valóban egyfajta rátalálás volt.

Beszélgetés Kásler Miklós onkológusprofesszorral

A testi-szellemi-lelki harmónia nyújthat egészséges közérzetet az ember számára, összhangban a társadalmi és szociális körülményekkel. Másként úgy fogalmazhatjuk: testi, nemzeti és hitbéli egészségünk elválaszthatatlan egymástól. Kásler Miklós orvosprofesszor, az Országos Onkológiai Intézet főigazgatója, a televízióban és a rádióban hetente jelentkező Nemzeti nagyvizit című, múltunkat sokrétűen tárgyaló műsor állandó résztvevője a tudós, gyógyító orvos és a széles látókörű gondolkodó szemszögéből tekint egyéni és közösségi életünkre. A korszellemből következő, olykor túlzottan magabiztos, máskor pesszimista szellemi és érzelmi magatartással szemben – tudományos és erkölcsi hitelességgel – a reális bizakodás, az ember valóságos reménységének hangján szólal meg. Vele beszélgettünk testi, nemzeti és lelki egészségünk összefüggéseiről.

– Professzor úr, már a rákbetegség említése is azonnal félelmet kelt az emberekben. Gyógyíthatatlan kórnak tartják, miközben az orvostudomány ma már a daganatos betegségek jelentős részét gyógyítani, vagy a betegek állapotát hosszabb távon stabilizálni tudja.

– A daganatok egyharmada az elsődleges megelőzés segítségével ki sem alakul. A kialakult daganatos betegségek felénél végleges gyógyulás érhető el, atovábbi esetekben pedig a betegség megléte mellett hosszabb-rövidebb ideig – ez éveket, sőt, sok évet jelenthet – biztosíthatjuk az emberhez méltó életet.

A szociológus szemével

Magyarországon a születéskor várható élettartam a nők esetében több mint hetvennyolc év, míg ugyanez a mutató a férfiaknál hetvenegy év. Annak az esélye, hogy egy férfi megéri a hatvanötödik életévét, nálunk hatvannégy százalék, Ausztriában nyolcvankét százalék. Vajon miért van ez így? Szabó-Tóth Kinga egyetemi docens, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szociológiai Intézetének munkatársa az okok feltárása mellett arról is beszélt lapunknak, hogy mi jellemzi a magyar társadalom férfiképét, és mi lehet kedvező hatással a férfiak életkilátásaira.

Beszélgetés a teremtésvédelemről Rohály Gáborral

„A bioüzemanyagok termelésével a közlekedés az evés versenytársává vált. Az autózás jelenlegi mértékének következményeként kialakult helyzet – további túlfogyasztással – idővel ahhoz a döntéshez vezet: tankolok vagy eszem?” – mondja Rohály Gábor gépészmérnök, az Avaya Magyarország Kft. ügyvezető igazgatója, aki nem mellékesen lapunk rendszeres szerzője a teremtésvédelemmel foglalkozó rovatban. A szakember a teremtett világ és a benne élő ember kapcsolatáról, környezeti lehetőségeinkről, életmódunkról és személyes felelősségünkről beszélt – hittel és mérnöki logikával.

– Miért kell védeni a teremtést? Nem ez volna a természetes magatartás?

– Azért van szükség erre, mert igen nagy az ellenszél. A második világháború óta olyan korban élünk, melyben a fogyasztás meghatározza a mindennapjainkat. A jelenlegihez képest másfélszer nagyobb Földre volna szükségünk ahhoz, hogy bolygónk a mai fogyasztás mellett hosszú távon képes legyen eltartani bennünket: legyen elegendő élelem, energia, illetve elnyelje a hulladékot. 1970-ben még lehetett fenntartható fejlődésről beszélni, ám az emberiség együttes fogyasztása a nyolcvanas években átlépte a fenntartható szintet. Ma már azért kellene küzdenünk, hogy valahogy visszakerüljünk a Föld eltartó képességének megfelelő szintre. Régóta mérik, hogy a fogyasztás növekedése például az USA-ban mennyiben növeli a jólétet, az emberek jó közérzetét. A tapasztalatok szerint ez a folyamat az 1960-as évek végén, a hetvenes évek elején tetőzött. Azóta is töretlen a gazdagodás (vagyis az egy főre jutó GDP minden évben nő), ám az emberek jó érzése nemhogy nem fokozódik, hanem egyre romlik. Magyarul: a környezetrombolás nemcsak káros, de ráadásul még felesleges is. Egyszer megkérdezték a teremtésvédelem köré szerveződött Naphimnusz Egyesület egyik jeles tagját, Zlinszky Jánost, hogy valóban érdemes-e szelektíven gyűjteni a PET-palackokat. Azt válaszolta: Lépjünk egy lépéssel hátrébb! Mi van a PET-palackban, ami számunkra ennyire elengedhetetlen?

Munkatársnőnkről, Pottyondy Zsófiáról már többször írtunk lapunkban. Ő a szerkesztőség Szofi nénije, aki a lap alapítása óta az Új Embernél dolgozott. Munkaközösségünknek még néhány éve is aktív tagja volt, hiszen már a kilencvenedik évét is jócskán betöltötte, amikor visszavonult. Idén májusban jó egészségnek örvendve töltötte be századik életévét.

…akinek neve szinte fogalommá vált szűkebb pátriájában, aki már a jelenlétével is evangelizál, aki eddigi élete során belakta az emberek lelkét, ezek a lelkek pedig belakták a közösséget, amely általuk, velük együtt született, s növekedett szép, terebélyes lombozatú fává. Ez a fa születik újjá minden évben, amikor a sok kisgyerek belép az óvoda, az iskola, majd a gimnázium kapuján, s ennek a fának a biztonságot adó árnyékában felépült otthonban találhatnak védelemre időskorukban nyagyanyáik, nyagyapáik, ha sorsuk úgy hozza. Az utóbbi húsz évben felnövekedett egy korosztály, melynek tagjai közül több csecsemőt Benkovich Ferenc atya keresztelt a győri városrész legszélén felépült Szentlélek-templomban. Telt-múlt az idő, és egy iskola is kinőtt a földből, s egyszer csak elérkezett a pillanat, amikor a ballagási tarisznyákat is ő – a templom- és iskolaépítő, az idős paptestvérek mellett a magukra maradt öregekről is gondoskodó plébános – akaszthatta nyakukba az érett korba jutott fiataloknak.