Egy tiszta ember

Hogy aztán miként, milyen erők révén fejlődhetett fokról fokra ez a szellemi, spirituális és anyagi értékeket egyaránt felhalmozó alkotás, annak talán a gondviselő Isten lehetne a megmondhatója, aki olyan erővel, hittel, tehetséggel és karizmával ruházott fel egy embert, amilyennel csak a kiválasztottak rendelkezhetnek. Ferenc atya nézőpontjából azonban a küzdelmek ellenére is egyszerűnek, egyértelműnek tűnik az elmúlt hatvanhét év minden pillanata.

 

– Csak tettem a dolgomat egyfolytában – mondja. – Az életemre visszatekintve annyiszor megtapasztaltam a Jóisten segítségét, hogy sohasem fogom tudni kellőképpen megköszönni. A semmiből kezdtem el építeni a templomot és az iskolát is, de a Gondviselés mindig velem volt.

 

Ha a múlt forrásába nézek, a víztükörből saját arcmásom helyett nagyszüleim, szüleim tekintenek vissza rám. Falun születtem. Apai nagyapám horvát, nagyanyám német nemzetiségű családból származott. A nagyapa községi gazdaként roppant ügyes, előrelátó ember volt. Elleste a különböző mesterségek fortélyait, s a fiatalokat gazdasági iskolába küldte. Saját maga készítette el azt a szekeret, amelyen Mariazellbe zarándokolt, de a bajba jutott állatokon is tudott segíteni. A legkeményebb kulákévek alatt kétszer zárták börtönbe.

 

Édesapámat a forradalom után, hamvazószerdán vitték el a vacsoraasztal mellől. Emlékszem, addig sohasem éltem át olyan mélyen a keresztutat, mint akkor, azon a nagyböjtön, amikor Jézus ártatlan kereszthordozását a saját életünkben tapasztaltuk meg. Arra gondoltam, hogy Jézushoz hasonlóan mi is ártatlanul szenvedünk, s az igazságot nem az emberek között, hanem egyedül Istennél érdemes keresni. Ekkor fogalmazódott meg számomra a hivatásom…

 

Édesapámat bebörtönözték, s nekünk édesanyámmal huszonkét hold földet kellett megművelnünk. Tiszta, mély hite minden megpróbáltatást el tudott fogadni, nem keseredett el. Soha nem volt a szüleimben zúgolódás. Akármennyire megalázták őket, mindig úgy érezték, hogy a földet, amelyet a szüleiktől örököltek, meg kell művelni. Ez természetes volt számukra.

 

Tízévesen két lóval rozs alá szántottam. Édesanyám érett kukoricát keresett az állatoknak a szomszédos földön, amelyet ugyancsak mi műveltünk. Az egyik pihenőnél megkérdezte tőlem, hogy gondoltam-e a jövőmre. Mint minden édesanya, ő is készen volt már a válasszal, mondván, ott van a nagyapámtól örökölt sok szerszám, tanuljam ki az asztalosmesterséget. Én meg valahogyan azt találtam mondani: – Nem tudja édesanyám, hogy nekem minél előbb Isten szolgájának kell lennem? – Hogyan akarsz te tanulni, hiszen az apád börtönben van, mi meg koldusszegények vagyunk? – kérdezte, de hozzátette: – Istennél minden lehetséges…


Amikor a győri bencésekhez kerültem, havonta hatszázhatvan forint tandíjat kellett fizetni, ami akkoriban nagy pénz volt. A téesztől csak kevéske juttatást kaptunk, de a nővérem, aki esztergályosnak tanult, olyan nagylelkű volt, hogy a háromszázharminc forintos ösztöndíját fölajánlotta az én taníttatásomra.

 

Az eltökéltség, hogy pap akarok lenni, egyre inkább mélyült bennem, s ebben nagyon sokat segítettek a bencés atyák is. A bencésektől egyenesen a győri szemináriumba mentem. Teológiai tanulmányaim és a felszentelésem után hét hónapig Nyúl község plébániáján voltam segédlelkész. Onnan a püspökségre hívtak, ahol levéltáros, szertartó, központi szolgáló, titkár, majd irodaigazgató lettem Pataky Kornél püspök úr mellett, aki végig megbízott bennem. Közben 1980 és 1982 között pasztorálteológiai tanulmányokat folytattam a párizsi Institut Catholiqueon.

 

Huszonegy évet szolgáltam a püspökségen, ahova egészen fiatal papként kerültem. Éltek bennem az otthoni, tevékeny évek emlékei. Amikor már a háztáji állattartás lehetővé tette, tejből, bikákból mindig volt annyi jövedelmünk, hogy építkezzünk, átalakíthassunk valamit a ház körül. A szemináriumból is hazajártam kaszálni, segíteni a nehéz munkában. Hálás voltam a szüleimnek mindenért, amit tőlük kaptam. Megvolt bennem az akarat, a gondolkodási és szervezőképesség, ami édesanyám oldaláról jött, édesapámtól pedig rendkívüli teherbírását, munkaszeretetét örököltem.

 

A kommunizmus vége felé egyre nőtt a városszéli Kun Béla-lakótelep. Püspökömet gyakran kértem, hogy járjunk ki valahogyan a lakótelep számára egy templomot. Szívembe vésődtek a Lourdes-i Szűzanya Bernadetthez intézett szavai: „Kápolna épüljön e helyen, és az emberek körmenetben jöjjenek ide.” 1983 februárjában éppen a lourdes-i jelenések évfordulójával kapcsolatban tartottam egy lelkigyakorlatot, ahol csak arra mertem kérni a híveket, hogy imádkozzunk egy jó szándékra. Közben a gúnyolódások ellenére Bernadett szavai csengtek a fülemben: neki az a küldetése, hogy továbbadja a Szűzanya üzenetét. Sokat harcoltam, küzdöttem, de végül többszöri elutasítás után, 1984 végére megkaptuk az építkezés elvi engedélyét, s a következő év tavaszán, pünkösd vigíliáján elhelyezhettük az utolsó vacsora terméből származó alapkövet.

 

A templom makettjével egy-egy vasárnap végigjártam a győri templomokat, s kértem a híveket, hogy adományozzanak az építkezés céljára. Azt is örömmel vettem, ha valaki kétkezi munkával tudott segíteni. Sokan adták meg az elérhetőségüket, s így sikerült összetoboroznom egy magot, amelyhez az építkezés ideje alatt egyre többen csatlakoztak, nemcsak Győrből, hanem a környező településekről is. A püspökségnek volt egy régi teherautója, azzal hordtuk a teherpályaudvarról a cementet, az oltatlan meszet, a faanyagot. A velem egyidős városi fiatalemberek gyakran elejtették a súlyos cementeszsákot, én meg csak a vállamra kaptam, s máris vittem a szűk tárolóhelyre. Az egyik gépészmérnök barátom szemrehányóan mondta: „Mi, ha meglátjuk a zsákot, máris reszket a lábunk, te meg csak úgy játszva hordod egyiket a másik után. Kénytelenek vagyunk utánad cammogni, mert szégyelljük magunkat, hogy egy pap többet bír, mint amit mi teszünk!” Mondtam nekik, hogy ez nem érdem, én ebbe nőttem bele. Az építkezés két éve alatt szombatonként nyolcvan-kilencven ember dolgozott nagy lelkesedéssel. Amikor 1987. június 6-án Paskai László bíboros atya felszentelte a templomot, azt mondtam, hogy ez egy „szombatista” templom, mert szombatonként épült.

 

Felépült az Isten háza, és a sok önkéntesből, az önzetlen és nagylelkű támogatókból összekovácsolódott egy közösség, amelynek később az iskola építésénél is hasznát láttuk. A rendkívül hosszú és forró 1992. évi nyáron az emberek minden egyes alkalommal százezernél is több téglát raktak fel és le a teherautókról, kétkezi munkával. A november 19-i havas esőben százharmincötezer téglát mozdított meg kétszáz segítő, akiknek átlagéletkora huszonnyolc év volt… A húszéves Apor Vilmos Katolikus Iskolaközpont ma az ország egyik legjobb iskolája.

 

Látva az idős paptestvérek helyzetét, a róluk való gondoskodás és a templomépítés természetes volt számomra. Fontos szerep jutott az életemben az iskolaépítésnek is. Jövőbeni terveim között szerepel, hogy a győrújbaráti lelkigyakorlatos üdülőház szomszédságában a szenvedélybetegek számára is szeretnék kialakítani egy rehabilitációs menedékhelyet.

 

Az öregeknek nagyon sokkal tartozom. Rengeteg bölcsességet, lelki tisztaságot, előrelátást és egészséges humort tanultam tőlük. Azt a derűt, ahogyan a legnagyobb nyomorban is el tudtak viccelődni egymással szépen, tisztán, nem durva, nyers szavakkal, ma is példának tekintem. A Szent Anna Idősek Otthonában és a győrújbaráti idősek házában is arra törekszünk, hogy az öregek ne érezzék feleslegesnek magukat. Az idősek küldetése, hogy ők legyenek az imádkozó háttér szeretteik mögött. Életük keresztjét, szenvedéseiket, áldozataikat, betegségeiket felajánlhatják gyermekeikért, unokáikért, hogy azok hitvalló magyarok és jó keresztény emberek legyenek. Meleg, meghitt, imádságos légkört próbálunk biztosítani a számukra, ahol otthon érezheti magát minden lakó.

 

Otthon! Emlékszem, édesanyám nagyon meleg lelkű asszony volt. Szépen tudott énekelni. Abban a borzasztó szegénységben, amiben éltünk, kimerült állapotban sem panaszkodott soha. Mi, gyerekek a kocsiderékban üldögéltünk, ő pedig mesélt, énekelt nekünk a hazafelé vezető úton. Boldogok voltak a karácsonyok, amikor édesanya főzte a cukrot, mi meg sztaniolokat egyengettünk, csomagoltuk a szaloncukrot. A karácsonyfa körüli közös imádságok és énekek ma is a fülembe csengenek. A fenyő, a sült alma illata felidézi a családban átélt meghitt pillanatokat.

 

Én úgy tanultam, hogy annyit kell az embernek imádkozni és dolgozni, amennyit bír. A Jóisten mindnyájunknak adott egy küldetést a Földön. Hogy azt a küldetést én hány év alatt végzem el, az teljesen közömbös. Fő, hogy a rám bízott feladatot teljesítsem…

 

Balogh József volt tanácselnök meséli: „A rendszerváltozás idején többen megkerestek a hazai és külföldi cégek képviselői közül, hogy nem tudnék-e ajánlani egy rátermett fiatal szakembert, aki beruházási, építkezési kérdésekkel foglalkozik. Több név is felmerült bennem, de mielőtt válaszolhattam volna, azt mondja az egyikőjük, hogy hallott egy fiatalemberről, aki a győri püspökségen mindenféle építkezési munkálatokat szervez. Mit gondolok, megnyerhető lenne-e erre az állásra. (…) Nehezen tudom elképzelni, már csak azért is, mert magának és természetesen másoknak is annyi munkát szervez, irányít, ami egy nagyvállalatnak is a becsületére válna. Hitbéli elkötelezettsége okán egyébként sem hiszem, hogy otthagyná a püspökséget – válaszoltam.”

 

Szakál Klára, aki a templom mindenese volt, s még ma is a könyvelője, így emlékezik vissza: „Még csak az altemplom készült el 1984. december 24-ére. A zsaluzatot aznap szedték le az építők. A már formálódó templomi közösség ott szerette volna megtartani az éjféli misét. Fenyőgallyakat gyűjtöttünk, Ferenc atya szőnyegeit terítettük le a földre, az oltárra pedig édesanyám hímzett terítője került, amit azóta is nagy becsben tartok. A passaui templom harangja szólt magnókazettáról. A férfiak tábortüzet raktak, hogy az emberek egyáltalán odataláljanak a templomhoz. Ferenc atya mindenkit megajándékozott egy dióbélből készült Jézuskával. (…) Micsoda élmény volt, amikor megérkezett az első harang, és megszólalt! Mindenki ott sírt, ahol éppen akkor tartózkodott. (…) Soha semmi sem volt nehéz, mert tudtuk, hogy időt, fáradságot nem kímélve fel kell építeni a templomot!”