Embertárs

Keresztvivők

Keresztvivők

Fotó: Lambert Attila

 

Kora reggel Vácon kezdünk, de aztán csaknem az egész egyházmegyét bejárjuk Pálfay Gellérttel, a nyolc intézményből álló Szamaritánus Szolgálat vezetőjével. Naponta több száz embert ellátó, számos helységben működő népkonyhájuk, támogató és otthonápolási szolgálatuk, időseket ellátó otthonuk és alapszolgáltatásokat nyújtó intézményeik, speciális gyermekotthonuk, nevelőszülői és romákat segítő hálózatuk egyaránt van. Már akkor sejtjük, hogy mindez egyetlen írásban bemutathatatlan, amikor útnak indulunk. És amikor este nyolckor, a rengeteg élménytől zsibongó fejjel, de nagyon lelkesen kiszállunk az autóból, megígérjük, hogy több írást is szánunk majd nekik. Ez az első.
Müllerné Marikával a kóspallagi leágazásnál találkozunk. Hangsúlyos részlet, hogy itt át kell szállnunk az ő terepjárójába. Ahová megyünk, ott ez a megfelelő közlekedési eszköz. Az általa és társai által segített emberek egy részét ugyanis csak a hegyoldal nyaktörő földútjain lehet megközelíteni. Marika a Váci Egyházmegye támogató és otthonápolási szolgálatának vezetője, amely a Dunakanyar tizenegy településén van jelen. 1996-tól léteznek, korábban a karitász intézménye voltak, 2009-ben kerültek át az egyházmegyéhez. Az első, akit felkeresünk, egy gyermekkora óta hallássérült, Nagymaros külterületén, a János-hegyen lakó hölgy, aki 2014-ben életmentő műtéten esett át, a múlt évben pedig részlegesen lebénult. Mára azonban szerencsére – élettársa támogatásának és a szolgálat munkájának köszönhetően – sokkal jobban van, és járókerettel már egészen ügyesen közlekedik. Ennyire pozitív, bajait ekkora méltósággal, sőt derűvel viselő emberrel régen találkoztam. Két kutyus szaladgál körülötte, és hamar kiderül, hogy mennyire fontosak a számára. Amikor ugyan­is szóba kerül, hogy a szolgálat mopedet próbál neki szerezni, részben hogy ki-kimozdulhasson, részben hogy időnként bevásárolhasson, ő inkább azt hangsúlyozza, hogy a szökős kutyák után menne vele, mert szerinte ők ezt elvárják tőle. Marika elmondja, hogy Katalin 2012-ben még nem volt képes ellátni magát, ezért akkor akár naponta háromszor is felkeresték. Sokszor vitték orvoshoz, rehabilitációs kezelésekre kisbusszal, nemegyszer az általuk szállított gyerekek társaságában. Két kisbuszuk van; az újabba, amelyet egy Emmi-pályázaton nyertek, liftet is szereltek, így a kerekes­szé­ke­sek beemelése sem jelent gondot.
A minden akadályt legyőző remény optimizmusával jövünk el Katalinéktól, és ez még csak a nap kezdete. Nagy­maros központjába érve egy jelképes jelenet tanúi leszünk: kerekes székes hölgy áll közvetlenül a templom kapujánál, befelé fordulva, mintha be akarna menni. Ő is a szolgálat korábbi gondozottja, és vele is van egy kutyus. Marika mozgáskorlátozottnak született, de annak alapján, amit megtudunk tőle, teljesnek érzi az életét. Három, harminc év körüli gyermeke és unokái vannak, élete nagy kalandjaként mesél a lourdes-i zarándoklatról, amelyen sok éve részt vett, és az egykor a kis Bernadette által „a Hölgy” kérésére fakasztott forrás vizéről, amelyben meg is fürdött.
A következő nagy lélek, akivel ma találkozunk, Boros Zoltán atya, a nagymarosi plébánia munkatársa. Mint elmondja, két éve, ötvenöt évesen, négy agyérgörcs hatására fél oldalára lebénult, és elvesztette a beszédképességét. Egy ideig a székesfehérvári papi otthon lakója volt, de arra vágyott, hogy dolgozhasson, ezért szívós munkával, sok-sok gyakorlással, gyógytornával és logopédus segítségével újra megtanult beszélni és járni. Mivel az utóbbi még nem megy tökéletesen, mopeddel jár át a templomba. Mindennap misézik, felnőtteket oktat hittanra, készít fel elsőáldozásra, bérmálásra, és bármikor lehet hozzá gyónni menni. Papi szolgálatát az otthonápolási szolgálat teszi lehetővé; munkatársuk, Dúróné Varjú Klára hetente háromszor felkeresi, segíti a tisztálkodásban, megborotválja, és rendszeresen elszállítják gyógytornára is.

*

Délután Alsónémedi határában járunk. Ezt a helyet a GPS sem jelzi, mondja Gellért. Olyan, mintha egy tanyára, méghozzá egy mintagazdaságba csöppentünk volna: juhok, kecskék a karámban, gondosan megművelt földterület rengeteg zöldséggel és öntözőrendszerrel, mellette elégedetten nézelődő disznók, amelyek jöttünkre az óljuk mögé bújnak. Tizenhat, tizennégy és tizennyolc év közötti, állami gondoskodásban levő fiú otthona ez, akiket a gyámhatóság droghasználat, magatartási problémák miatt helyez ide, amit kezdetben mindig büntetésként élnek meg. Azt kell bizonyítani számukra, hogy itt valóban a javukat akarják, mondja Seffer István, a gyermekotthon vezetője. Gyakori a szökés. István egyszer egy szökésben levő fiú után ment a sárban, a bozótosban. A gyerek végül megszánta, és visszament vele. Méghozzá azért, mert ilyen – hogy valaki összesározza magát a kedvéért – még soha nem történt vele. – Mi azért vagyunk, hogy ne halj meg – mondta neki István. – Kérlek, adj nekünk két hetet, ismerj meg bennünket, és hogy milyen lehetőségeket kínálunk fel neked itt! Ha nem tetszik, amit tapasztalsz, utána is elmehetsz.
Sport, pszichodramatikus színház, munka: kertészkedés, állatokkal való foglalkozás: ezekkel próbálják őket motiválni. Pontokat szerezhetnek a jó munkájukkal; azzal, ha rendet tartanak, mosogatnak, takarítanak. – Nem klasszikus rehabilitációs intézmény vagyunk. Olyan fiatalok élnek itt, akik nem feltétlenül akarnak együttműködni velünk, és mi sem dönthetünk úgy, hogy emiatt megtagadjuk tőlük a gondoskodást – folytatja István. – Természetesen vannak céljaink, de feltételek nélkül kell elfogadnunk őket. Ki kell érdemelnünk, hogy akarjanak velünk egy úton járni. A magvetés a munkánk. A sikereink is csak aprók lehetnek, de attól még nem jelentéktelenek. Például hogy valamelyikük itt marad, mert értelmét látja, elkezdi a szobáját díszíteni, sikerül elvégeznie egy osztályt. Nem hosszú távra, hanem mindig aznapra tervezünk a fiúkkal. Mert nekik napról napra kell túlélniük. Visszaesések és újrakezdések váltakozásában élünk. Van úgy, hogy valamilyen feladatra rákattannak, a növényeinket például ők hajtatták – annak idején az összes szoba virágcserepekkel volt tele. Velük együtt csináltuk a locsolórendszert, idén ősszel pedig népszerű lett a savanyítás, a befőzés. Minden apró lépésnek, piciny győzelemnek örülünk.
Búcsúzóban még benézünk a kápolnába. Bejáratával szemben ormótlan, hatalmas fakereszt. – Régebben ezzel jártuk a keresztutat – mutatja István, és előttem megjelenik a kép, amint apró gyerekek botladoznak a felnőttek számára is súlyos teher alatt.

*

Zárásként elmegyünk megnézni a fiúk focimeccsét a közeli sportcsarnokba. A szenvedély, amellyel játszanak, és a kedves érdeklődés alapján, amellyel a meccs után odajönnek hozzánk, semmit sem lehet érzékelni abból, amit az előbb hallottunk a gondjaikról, nehézségeikről, küszködésükről. Éppen olyan – ambiciózus, tervekkel teli, nagyra hivatott – fiataloknak tűnnek, mint akik gondoskodó családban nevelkednek.

Piaristák ünnepe – a jubileumi év gyümölcsei

Piaristák ünnepe – a jubileumi év gyümölcsei

Fotó: Lambert Attila

 

– A magyar piarista világ különféle csoportjait megszólító, sokszínű programmal készültünk a jubileumi évre. Most mégsem az elhatározásainkról, hanem azokról a lelki és a közösségi életben beérett gyümölcsökről szeretnék beszélni, amelyeket visszatekintve örömmel fedezhetünk fel. Elsősorban azt tapasztalhattuk meg, hogy valamiképpen közelebb jött hozzánk, jobban a figyelmünk középpontjába került a rendalapítónk, Kalazanci Szent József személye.
Nagyon szép alkalom volt, amikor harminc-egynéhány fős rendtársi csapatunkkal elzarándokoltunk Rómába, felkerestük a rendalapítónk számára fontos helyeket, majd rekollekciós napot is tartva meglátogattuk Kalazancius sírját és a szobáját, amelyet megőriztek az utókornak. Együtt miséztünk a piarista generálissal, és megtekinthettük rendalapítónk ereklyéit.
Itt említhetném a nemrég véget ért piarista pedagógiai napok képzési találkozási alkalmát is. Hagyományosan kétévente tartjuk ezt a rendezvényt, amelyre minden kollégánkat és a pedagógiai munkát segítő munkatársunkat meghívjuk. Idén ötszázan vettünk részt ezen az alkalmon, amelynek központi témája szolgálatunk kalazanciusi identitása volt. Itt is a rendalapítónk és pedagógiai öröksége jött közelebb mind­annyi­unkhoz.

Mi a konkrét jelentősége ennek a személyes közelségnek?

– Egyrészt fontos számunkra, hogy van egy atyánk, egy olyan személy, aki körül közösséggé alakulhatunk, aki összekapcsol minket. Ka­la­zan­cius személye azért is meghatározó az életünkben, mert általa kaptuk sajátos lelkiségünket, karizmánkat: a gyermekek és a fiatalok nevelésében megvalósuló Krisztus-követést.
Római zarándoklatunkon elevenen találkoztunk azzal a Kalzanciussal, aki az Istennel való kapcsolatot helyezte az élete középpontjába, figyelemmel kísérte korának spirituális áramlatait, és kereste sajátos lelki útját. Személyiségének fontos vonása volt a következetesség, a kitartás is, az, ahogyan mindent megtett az iskolák működésének és fennmaradásának biztosításáért.
A jubileumi év ajándékainak sorába tartozik az is, hogy október közepén új piarista szentet avattak. Nemrég, amikor mindenszentek napját ünnepeltük, érdekes volt belegondolni abba, hogy immár eggyel több hivatalos szentje van a piarista rendnek. Szent Faustino Míguez 1831-ben, Spanyolországban született, és fiatalok nevelésével foglalkozott. S hogy enyhítsen a lánynevelés akkori ínséges helyzetén, egy női szerzetesrendet alapított, az Isteni Pásztornő Leányainak kalazanciusi intézményét, kifejezetten leányok oktatására, nevelésére.
Szép ünnepünk volt a jubileumi évben, hogy itt, Magyar­országon két rendtársunk tett örökfogadalmat, majd egy harmadik társukkal együtt részesültek a diakónussá szentelésben.
Ferenc pápa a jubileumi év kezdetén arra hívott meg minket, hogy ez az esztendő legyen új pünkösd a rendünk számára. Pünkösd az Egyház, s így a keresztény közösség születésének az ünnepe. Az elmúlt évre visszatekintve megállapíthatjuk, hogy valóban születőben vannak új közösségi formák a magyar piarista világban. Például létrejött a piarista testvériség, amely a szerzetesek és világiak közösségalkotásának helye, lehetősége. Továbbá az iskolákhoz kapcsolódva piarista ifjúsági közösségek alakultak, és megerősödött az ezekhez kapcsolódó közösségvezető-képzés is. Ez ismét csak új jelenség, amely ugyan nem előzmény nélküli a rendünk történetében, de most felerősödni látszik. Új intézményi forma tartományunkban a tanoda is, amely a jubileumi évben kapott helyet a piarista világban, Sátoraljaújhelyen. A tanoda kifejezetten a szegények felé fordul, harminc cigány származású gyermek és fiatal számára nyújt lehetőséget tehetséggondozás, kész­ségfejlesztés, felzárkóztatás formájában.

A társadalom felé nyitottabb szemlélet előrevetíti a magyarországi piaristák szándékát küldetésük újrafogalmazására?

– Küldetésünk – épp Ka­la­zanci Szent Józseftől indulóan – egyértelmű. S természetesen újra és újra aktualizálnunk kell: mire hív minket ez a küldetés itt és most? Ehhez egyrészt impulzusokat kapunk az egyetemes rendtől, amelyben sok-sok tapasztalat gyűlik össze és kristályosodik ki az egyes tartományokban, s amely közös célkitűzéseket is megfogalmaz, másrészt figyelünk helyi valóságunkra, a magyarországi folyamatokra. Egyszerre kell terveznünk, s érzékenynek lennünk arra, hogy mi van születőben a minket körülvevő, velünk együtt létező valóságban. Izgalmas folyamat ez, amely a Lélek működésének felfedezésére, egyre több élet keresésére hív. Így született meg a piarista testvériség is a tartományunkban éppen pünkösd ünnepén, s így alakulnak, növekednek az előbb említett ifjúsági csoportok is.

Melyek a piarista iskola sajátosságai hazánkban?

– Munkánkat a diákközpontúság jellemzi, keressük, hogy mi válik a gyermek javára. Emellett azt is szeretnénk, hogy hitre segítő, hitre meghívó, evangelizáló iskoláink legyenek, és természetesen elsőrendű feladatunk a pedagógiai szakmaiság komolyan vétele, amelynek része a módszertani megújulásra való nyitottságunk is.
Kalazanciusi örökségünk a szegényekre fordított figyelem, fontos, hogy például senki ne maradjon ki az iskolai programokból a családi háttere, az anyagi helyzete miatt. A szegénység nagyon sokféle formában jelenik meg az iskoláinkban, ami állandó reflexióra késztet bennünket.
A diákjainknak szeretnénk személyes kísérést biztosítani, hogy soha ne érezzék egyedül magukat a problémáikkal, a kérdéseikkel. Segítünk nekik rátalálni a saját útjukra, hogy felfedezhessék, kik is ők, és mire kaptak hívást az Úristentől.

A rendalapító eredeti szándéka szerint a piarista nevelés nemcsak az egyén, hanem a társadalom javára is kell hogy szolgáljon…

– Az iskola mindig is a társadalom megújításának a helye, még akkor is, ha ez a gondolat Magyarországon talán kevéssé van előtérben. Mind­untalan tantárgyakban, tanmenetekben gondolkodunk. Ez fontos, de az iskola valójában arról szól, hogy milyennek szeretnénk a jövő társadalmát. Az iskolának meg kell álmodnia, hogy milyen társadalmat akarunk örökségül hagyni a következő nemzedékekre, s az arra való felkészülést ma kell megkezdeni az oktató-nevelő munkában és a közösségi életben.
Szerintem lényeges, hogy olyan iskoláink legyenek, ahol együttműködésre tudjuk tanítani a diákjainkat. Fontosnak tartom, hogy párbeszédképes gyermekeket neveljünk. Itt, a pesti gimnáziumunkban például, amikor a világvallásokat tanítjuk, nem a tanár ad elő, hanem meghívunk egy zsidó rabbit vagy egy muszlim imámot, vagy egy zen buddhista szerzetest, és ő mesél a vallásáról, a diákok pedig feltehetik neki a kérdéseiket. Olyan készségekkel szeretnénk felruházni a fiatalokat, amelyek által egy testvériesebb, emberibb jövő alakítóivá válhatnak.
Ezt szolgálja a Tevékeny Szeretet Iskolája (TESZI) is, amelyet úgy szervezünk meg, hogy olyan helyzetekbe visszük el a diákokat, amelyeket átélve valóban kialakulhat bennük a társadalmi érzékenység, és nem csak „letudják” a közösségi szolgálat feladatát.

A piarista oktatás-nevelés koncepcióját több évszázad tapasztalata is alátámasztja. A múltról szól a Hitre, tudásra: A piaristák és a magyar művelődés
című kiállítás, amely november 15-én nyílik meg a budai Várban. (A kiállításról bővebben olvashatnak keretes írásunkban.) Négyszázötvenkét műtárgyat mutat be ez a tárlat. Hogyan gyűlt össze ez a hatalmas anyag?

– 1942-ben ünnepelték a piaristák a magyar megtelepedés háromszázadik évfordulóját. Szerettek volna egy kötetet szentelni a rend és a művelődés kapcsolatának bemutatására. Ez nem született meg, a világháború felülírta az emberi terveket. Amikor az idei, négyszáz éves jubileumra készültünk, és egyúttal a pesti megtelepedés háromszázadik évfordulójára, valamint több más piarista jubileumra is, mindezek arra hívtak meg minket, hogy módszeresebben foglalkozzunk a múltunkkal. Az elmúlt évtizedek kutatásai lehetővé tették, hogy megszülessen egy összefoglaló kiállítás. Emellett az elmúlt hat évben módszeresen rendbe tettük a Piarista Múzeumot, amely hivatalosan száz évvel ezelőtt jött létre, és a világháború előtt látogatható is volt itt, a pesti épületben. A későbbiekben a múzeum kényszerű „hibernált” állapotba került, katalógusa sem frissült.
A központi levéltárunk vezetője, Koltai András kezdeményezésére most felélesztettük az 1942-es szándékot. Így született meg a kiállítás koncepciója és a tárlatot bemutató kötet is.

Mit láthatunk a kiállításon?

– A tárlat első része Ka­la­zan­ciusról és a piarista rendről szól, majd a piarista iskolai és rendházi élet tereit mutatja meg: a tudományok világát (a fizikumtól kezdve a régészeten át a festészetig), a piaristák közéleti szerepvállalását, a túrázások, a hajózások, a kórusok világát. Feltűnnek a legendás piarista személyiségek is: a korát megelőzve számítógépet kon­st­­ru­áló Kovács Mihály, Öveges professzor, vagy az Astra bábegyüttest alapító Vízvári László. Láthatjuk Lénárd Ödön cigarettapapírra írt börtönjegyzeteit is. Megtekinthetők lesznek féltve őrzött kincseink: többek között egy, a császári udvar számára készült úgynevezett csillagászati óra, amely később a rend tulajdonába került – ez szerepel a kiállítás plakátján is. Látható lesz a tárlaton a Szi­lassy-monstrancia Debrecenből, egy kiemelkedő lőcsei ötvösművész munkája. És ott lesz a kiállított tárgyak között a XIII. századi Bibliánk, egy színpompás XV. századi kódex, s a XVII. századból származó privigyei „szellemkönyv” is, amelyen hagyományaink szerint a purgatóriumból szabadulni akaró erdélyi püspök, Kada István égő keze hagyott máig látható lenyomatot. Ugyanakkor interaktív elemekben bővelkedő, diákbarát kiállítást terveztünk, amelyet az iskolák osztálykirándulás keretében is megtekinthetnek. A tréfa sem hiányzik a tárlat anyagából: a látogatók például a piarista életből vett anekdotákat olvashatnak a diák-tanár kapcsolatról és a rendi életről, illetve Agárdy Gyula rendtársairól készült karikatúráit is megtekinthetik.
Ez lesz a magyar piarista világ tárgyi emlékeit bemutató eddigi legteljesebb kiállítás, s ezzel a tárlattal tulajdonképpen le is zárul a négyszázadik évfordulóra való emlékezés tartományunkban.
November 20-án, a pesti iskolánk háromszáz éves jubileumának záróeseményeként, a pesti Új Városházán díszközgyűlésen veszünk részt, majd a patrocíniumot, Kalazanci Szent József pártfogásának ünnepét december 1-jén ünnepeljük a gimnáziumban.

Ferenc pápa: Európa újragondolása

Ferenc pápa: Európa újragondolása

Fotó: News.va

 

Tisztelt Bíboros Urak, Püspök Urak, Hatóságok Képviselői, Hölgyeim és Uraim!

Örülök, hogy részt vehetek az Európai Unió Püspöki Konferenciáinak Bizottsága (COMECE) által szervezett – (Re)Thinking Europe. Keresztény hozzájárulás az Európa-terv jövőjéhez című – párbeszéd záró­részén. Külön is köszöntöm az elnököt, Reinhard Marx bíborost, valamint Antonio Tajani urat, az Európai Parlament elnökét, és köszönetet mondok megtisztelő szavaikért, melyeket az imént hozzám intéztek. Önöknek mind­annyiuknak pedig szeretném kifejezni mély megbecsülésemet, amiért oly sokan felszólaltak ezen a fontos vitaeseményen. Köszönöm. A párbeszéd, mely ezekben a napokban folyt, alkalmat kínált arra, hogy tág perspektívában, sok nézőpontból reflektáljanak Európa jövőjére, hiszen Önök között jelen vannak az egyházi, politikai, akadémiai élet vagy egyszerűen a civil társadalom legkülönbözőbb képviselői. A fiatalok előadhatták várakozásaikat és reményeiket, eszmecserét folytattak az idősebbekkel, akiknek alkalmuk volt felkínálni megfontolással és tapasztalattal teli múltjukat. Jelentős tény, hogy ez a találkozó mindenekelőtt egy szabad és nyílt vita szellemében folyó párbeszéd kívánt lenni, amely kölcsönös gazdagodást nyújt és megvilágítja Európa jövőjének útját, amelyen együtt kell haladnunk, hogy megküzdjünk a mostani válságokkal és szembenézzünk a ránk váró kihívásokkal. Ha a kontinens jövőjéhez való keresztény hozzájárulásról akarunk beszélni, ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy feltesszük a kérdést: nekünk, mai keresztényeknek mi a feladatunk ezen a földrészen, amelyet a hit évszázadokon át oly gazdagon formált? Mi a felelősségünk egy olyan korban, amikor Európa arculatát egyre inkább a kultúrák és vallások sokszínűsége jellemzi, miközben a kereszténységet sokan múlthoz tartozó, távoli, idegen valóságnak érzékelik?

Személy és közösség

Az ókori civilizáció hanyatlásakor, miközben Róma dicső jelképei azokká a romokká váltak, amelyeket ma is megcsodálhatunk városszerte, miközben új népek szorongatták az ókori birodalom határait, egy fiatalember a zsoltárost visszhangozta: „Ki az az ember, aki életet óhajt és jó napokat kíván látni?” [1] Amikor Szent Benedek ezt a kérdést javasolja regulájának előszavában, egy olyan emberfelfogásra irányítja kortársai figyelmét, és a miénket is, amely gyökeresen eltér attól, amely a klasszikus görög–római kort jellemezte, és amely még inkább eltér a barbár inváziókra jellemző erőszakos ember képétől. Az ember többé nem egyszerű civis, vagyis nem olyan polgár, aki békés nyugalomban felélendő kiváltságokkal rendelkezik; többé nem miles, vagyis nem a soron következő hatalom harcos szolgája; többé egyáltalán nem servus, vagyis nem egy szabadságot nélkülöző árucikk, akinek egyedül a munka és a fáradozás a sorsa. Szent Benedek nem törődik sem a társadalmi helyzettel, sem a vagyonnal, sem a birtokolt hatalommal. Minden emberi lény közös természetére utal, az ember pedig, bármilyen állapotú legyen is, nyilvánvalóan életre szomjazik és boldog napokra vágyik. Benedek számára nincsenek szerepek, személyek vannak: nincsenek melléknevek, főnevek vannak. Épp ez az egyik alapvető érték, amelyet a kereszténység hozott: a személyfelfogás, az Isten képére teremtett személy jelentése. Ebből az alapelvből kiindulva épülnek majd a monostorok, amelyek idővel a földrész emberi, kulturális, vallási és gazdasági újjászületésének bölcsőjévé válnak. Az első és talán legjelentősebb dolog, amellyel a keresztények hozzá tudnak járulni a mai Európához az, hogy emlékeztetik: Európa nem számok vagy intézmények összessége, hanem személyek alkotják. Megfigyelhető, sajnos milyen gyakran megesik, hogy bármely problémafelvetés könnyen számokról történő vitatkozásra szűkül. Nincsenek állampolgárok, szavazatok vannak. Nincsenek migránsok, kvóták vannak. Nincsenek munkások, gazdasági mutatók vannak. Nincsenek szegények, szegénységi küszöbök vannak. Az emberi személy konkrétsága így egy elvont, kényelmesebb és megnyugtatóbb fogalommá van leszűkítve. Ennek oka érthető: a személyeknek arcuk van, valós, tényleges, „személyes” felelősségre köteleznek; az adatok érvekkel, bár hasznos és fontos érvekkel foglalkoztatnak minket, de mindig lélektelenek maradnak. Alibit kínálnak ahhoz, hogy ne köteleződjünk el, mert soha nem érintenek minket testünkben. Annak elismerése, hogy a másik mindenekelőtt személy, azt jelenti, hogy megbecsüljük azt, ami engem összeköt vele. A személylét összeköt minket a többiekkel, közösséggé tesz minket. Tehát a második tényező, amellyel a keresztények hozzájárulhatnak Európa jövőjéhez, az a közösséghez tartozás értelmének újrafelfedezése. Nem véletlen, hogy az Európa-terv alapító atyái éppen ezt a szót választották a születendő új politikai alany megnevezésére. A közösség a leghatékonyabb ellenszere a korunkat jellemző individualizmusnak, annak a ma Nyugaton elterjedt tendenciának, hogy az ember egyedülállóként fogja fel magát és éljen. Sokan félreértik a szabadság fogalmát, mintegy úgy értik, mint kötelességet az egyedüllétre, minden kötöttség nélkül. Következésképpen egy gyökértelen, a hovatartozás és örökség értelme nélküli társadalom épült fel. Szerintem ez súlyos [hiba]. A keresztények elismerik, hogy identitásuk mindenekelőtt kapcsolati jellegű. Tagként illeszkednek egy testbe, az Egyházba (vö. 1Kor 12,12), amelyben mindenki saját önazonosságával és sajátosságával vesz részt szabadon a közös építésben. Analóg módon ez a kapcsolatiság jelen van a személyközi kapcsolatokban és a civil társadalmi élet területén is. A másikkal szemközt mindenki felfedezi annak értékeit és hiányosságait, erősségeit és gyengéit: más szóval felfedezi arcát, megérti identitását. A család mint elsődleges közösség marad e felfedezés legalapvetőbb helye. Benne a különbözőség felmagasztosul, ugyanakkor egységbe foglalódik. A család a férfi és a nő közötti különbségek harmonikus egysége, amely annál igazabb és mélyebb, minél inkább életadó, képes megnyílni az életre és mások felé. Hasonlóképpen egy polgári közösség akkor élő, ha tud nyitott lenni, ha képes elfogadni mindenki különbözőségét és adottságait, továbbá ha tud új embereknek életet adni, ha képes a fejlődésre, a munkára, az újításra és a kultúrára. A személy és a közösség tehát annak az Európának az alapjai, amelyet mint keresztények építeni akarunk és építhetünk. Ennek az épületnek a tégláit úgy hívják, hogy párbeszéd, inklúzió, szolidaritás, fejlődés és béke.

A párbeszéd helye

Ma egész Európa, az Atlanti-óceántól az Urálig, az Északi-sarktól a Földközi-tengerig nem engedheti meg magának, hogy ne legyen mindenekelőtt a párbeszéd helye, az őszinte és egyben építő párbeszédé, amelyben a résztvevők mind egyenlő méltósággal rendelkeznek. Olyan Európát kell építenünk, amelyben minden szinten találkozhatunk és szembenézhetünk egymással, bizonyos értelemben amilyen az ókori agóra volt. Ilyen volt ugyanis a polisz (a városállam) tere. Nemcsak az árucsere helye volt, hanem a politikai élet lüktető központja is, ahol kidolgozták a mindenki javát szolgáló törvényeket; olyan hely, ahol templom is emelkedett, hogy ily módon a mindennapi élet vízszintes dimenziójából ne hiányozzon a transzcendens távlat, amely segít, hogy távolabbra lássunk annál, ami múlékony, átmeneti, ideiglenes. Ez arra késztet, hogy megfontoljuk azt a pozitív és konstruktív szerepet, amelyet a vallás általában betölt a társadalom építésében. Gondolok például a vallásközi párbeszéd hozzájárulására, amellyel segíti, hogy a keresztények és a muszlimok megismerjék egymást Európában. Sajnos egyfajta – még mindig népszerű – laicista előítélet nem képes érzékelni a vallás közéleti és objektív szerepének pozitív értékét a társadalom számára, és szeretné a vallást a magánélet és az érzelmi élet körébe utalni. Így létrejön egy bizonyos kizárólagos gondolkodás [pen­siero unico] fölénye is – mely meglehetősen elterjedt a nemzetközi fórumokon –, amely a vallási identitás önak­tua­li­zá­ciójában veszélyt lát saját maga és egyeduralma számára, melynek eredményeképpen végül a vallásszabadsághoz való jog és a többi alapjog mesterséges szembeállítását segíti elő. Szakadás jön létre köztük. A párbeszéd elősegítése – bármilyen párbeszédé – a politika egyik alapfeladata, és sajnos gyakran azt látjuk, hogy a politika ehelyett szembenálló erők csataterévé válik. A párbeszéd hangját a követelések kiabálásai helyettesítik. Sok helyütt az az érzése az embereknek, hogy többé nem a közjó az elsődleges célkitűzés, és ezt a nemtörődömséget sok állampolgár látja. Ezért termékeny talajra találnak számos országban a szélsőséges és populista irányzatok, amelyek a tiltakozást teszik politikai üzenetük középpontjába anélkül, hogy konstruktív politikai programot kínálnának fel alternatívaként. A párbeszédet vagy meddő szembehelyezkedés helyettesíti, mely a polgári együttélést is veszélyeztetheti, vagy a politikai hatalom egyeduralma, mely korlátozza és akadályozza a valódi demokratikus életet. Az egyik esetben lerombolják a hidakat, a másikban falakat emelnek. Európa ma mindkettőt ismeri. A keresztényeknek az a feladata, hogy elősegítsék a politikai párbeszédet, különösen ott, ahol veszélyeztetve van, és ahol úgy tűnik, a veszekedés van fölényben. A keresztényeknek az a feladata, hogy visszaadják a politikai élet méltóságát: úgy értve a politikát, mint a közjóért végzett rendkívül fontos szolgálatot, nem pedig hatalomszerzést. Ehhez megfelelő képzésre is szükség van, mert a politika nem a „rögtönzés művészete”, hanem az önmegtagadás és a közösség javát szolgáló személyes, odaadó munka magasrendű kifejeződése. A politikai vezetés tanulást, felkészültséget és tapasztalatot igényel.

Befogadó közeg

A vezetők közös felelőssége, hogy olyan Európát részesítsenek előnyben, amely inkluzív közösség, de mentes egy alapvető félreértéstől: az ink­lú­zió nem a megkülönböztetés nélküli egybemosás szinonimája. Ellenkezőleg: akkor vagyunk hitelesen inkluzívek, ha nagyra tudjuk értékelni, ha közös és gazdagító örökségként felvállaljuk a különbözőségeket. Ebben a megközelítésben a migránsok inkább erőforrást, mint terhet jelentenek. A keresztényeknek komolyan el kell gondolkodniuk Jézus kijelentéséről: „Idegen voltam, és befogadtatok” (Mt 25,35). Különösen a menekültek és menedékkérők drámáját látva nem feledhetjük el azt a tényt, hogy személyekkel állunk szemben, akiket nem válogathatunk ki vagy selejtezhetünk le kényünk-kedvünk, politikai, gazdasági vagy akár vallási szempontjaink szerint. Ugyanakkor ez nem áll ellentétben egyetlen kormányzó hatóság azon kötelességével, hogy a migránskérdést „a kormányzókra jellemző erénnyel, vagyis megfontoltsággal” kezelje, vagyis figyelnie kell arra, hogy nyitott szívre van szüksége, ugyanakkor meg kell vizsgálnia azt is, hogy tudják-e társadalmi, gazdasági és politikai szempontból teljesen integrálni az országba érkezőket. Nem szabad azt gondolni, hogy a bevándorlás jelensége megkülönböztetés és szabályok nélküli folyamat lehet, de a közöny vagy a félelem falait sem lehet felhúzni. A migránsok pedig nem hagyhatják figyelmen kívül azt a súlyos kötelezettségüket, hogy megismerjék, tiszteletben tartsák és magukévá is tegyék az őket befogadó nemzet kultúráját és hagyományait.

(Folytatjuk.)

Fordította: Tőzsér Endre SP

Szent II. János Pál szobráért küzdenek

Szent II. János Pál szobráért küzdenek

Fotó: The Tablet

 

A francia Államtanács október 25-i döntésében úgy határozott, hogy a bretagne-i kisváros, Plormel főterén álló szobor a helyén maradhat, de az emlékmű tetején álló keresztet el kell távolítani. A helybeliek a döntés után sem adják fel a küzdelmet, és a város polgármestere is további lépéseket helyezett kilátásba a köztéri alkotás megmentése érdekében.
A döntést követően hazánkban többen is jelezték, szívesen befogadják a szent pápa emlékművén elhelyezett, elbontásra ítélt keresztet. Beata Szydło lengyel miniszterelnök felajánlotta, hogy ha a helybeliek úgy döntenek, Lengyelország kész helyet adni akár az egész szobornak is. A bretagne-iak a kereszt eltávolítására adott hat hónapos határidőt kihasználva nem tétlenkednek: a közösségi média eszközeit felhasználva tiltakozásukat fejezik ki a döntés ellen, és nem adják fel harcukat. Patrick Le Diffon, a városka polgármestere a napokban adott nyilatkozatában kijelentette, mindent megtesz a kompozíció egyben- és helyben tartásáért. Jelenleg két lehetőséget vizsgálnak: egyfelől további jogorvoslatért fordulnak az Emberi Jogok Európai Bíróságához, másfelől – végső esetben – a szobornak helyet adó közterületet adományozással vagy eladás céljából egy magánszemélynek ajánlják fel.
Az emlékmű, amely Zurab Cereteli grúz származású orosz képzőművész alkotása, szüntelenül viták középpontjában áll, amióta felállították a francia város Szent II. JánosPálról elnevezett terén. A 2006-ban átadott, 7,5 méter magas szoborkompozíció eltávolítását egy civil szerveződés kezdeményezte 2015-ben. Az ügy az ellentétes ítéleteket eredményező közigazgatási bírósági eljárások nyomán került a legfelsőbb francia közigazgatási bíróság, az Államtanács elé. E testület az Egyház és az állam szétválasztásáról rendelkező 1905. évi törvényre hivatkozva határozott az emlékművön található kereszt eltávolításáról, és helybenhagyta a nantes-i közigazgatási bíróság azon döntését, amely alapján a szobrot nem kell elbontani.

Forrás: The Tablet; La Croix

Mindszenty-emlékérmeket adtak át a Parlamentben

Mindszenty-emlékérmeket adtak át a Parlamentben

Fotó: Kovács Attila

 

A Mindszenty József egykori esztergomi érsekről, hercegprímásról elnevezett elismeréseket Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Mindszenty Társaság ügyvezető elnöke adta át az Országház Vadásztermében. Lezsák Sándor köszöntőjében felidézte: hatvanegy évvel ezelőtt ezekben a napokban az utcákon már rend volt, az emberek arra készültek, hogy hétfőn munkába mennek. Ugyan­akkor hatalmas feszültség élt mindenkiben, hiszen nem tudhatták, hogy jó vagy rossz irányba fordul a nemzet sorsa. Ebben a nyugtalan csendben hangzott el Mindszenty József rádióbeszéde. „Ez a szózat akkor erőt adott és tisztességes utat jelölt ki a magyar nemzet számára” – fogalmazott a Mindszenty Társaság ügyvezető elnöke.
Bíró László tábori püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) családreferense több évtizedes papi, főpásztori és papnevelő szolgálatáért, a magyar családokért és ifjúságért végzett fáradhatatlan, áldozatos munkájáért kapta meg az elismerést. A püspök vallja, hogy nincs individualista kereszténység, „ha komoly munkát akarunk végezni az Egyházban, együtt kell munkálkodnunk Istennel, az emberekkel, a paptestvérekkel és a laikusokkal is” – fogalmazott lau­dá­ciójában az Országgyűlés alelnöke.
A Regnum Marianum közösséget több mint százéves, magas színvonalú ifjúságnevelő, közösségteremtő tevékenységéért, a kereszténységet megtartó és megőrző lelkiségéért, nemzetünk összetartozását segítő szolgálatáért tüntették ki. A közösséget méltató Soós Viktor Attila, a Mindszenty Társaság tagja felidézte: a Regnum Marianumot a XIX. század végén Budapest külvárosában alapították olyan papok, akik felismerték, hogy a nehéz sorsú gyerekeknek közösségre van szükségük, ahol nevelőik nemcsak hittanra tanítják őket, hanem egy egész életre szóló mintát is adnak nekik. A mozgalom vezetői szerzetesi élethez hasonló, fogadalom nélküli közösségben éltek, és igyekeztek a nagyvárosi körülményekhez igazítva megújítani a papi szolgálatot. A kommunizmus idején a regnumi papok többszöri fenyegetésre sem voltak hajlandóak feloszlatni a közösséget. Házukat 1951-ben elvették, az ott élő papokat plébániákra helyezték, de a közösség élete titokban lakásokon, erdőkben folytatódott – mondta Soós Viktor Attila. Hozzátette: a kitüntetés nem a múltról, hanem a jövőről szól, a közösség ugyanis ma is virul és működik. Az elismerést a mozgalom nevében Monostori László, a Regnum Marianum közösség házfőnöke vette át.
A Pannonia Sacra Katolikus Általános Iskola a több mint huszonöt éve tartó ifjúságnevelő és közösségteremtő tevékenységével, továbbá a Mindszenty Józsefről elnevezett kerékpáros zarándoklat megszervezésével érdemelte ki az elismerést. Dabóczi Kálmán, a Budapesti Közlekedési Központ (BKK) vezérigazgatója, a Mindszenty Társaság tagja az iskolát méltatva felidézte: a Pannonia Sacra iskolában 1991 szeptemberében kezdődött a tanítás három évfolyamon, öt osztályban, összesen kilencvennégy diákkal. Jelenleg nyolc évfolyamon, tizenkilenc osztályban négyszáztizenkilenc gyereket tanítanak és nevelnek keresztény hitre, keresztény világnézetre és tudásra. A díjat Dóra Zoltán, az iskola igazgatója vette át.
Az elismerést adományozó Mindszenty Társaság 2004-ben alakult. Célja Mindszenty József emlékének ápolása, a néhai főpap történelmi életművének megismertetése a közvéleménnyel, a bíboros teljes életútjának feltárása, továbbá boldoggá avatásának szorgalmazása.

Püspöki áldás a szeretetszolgálat kápolnájára

Püspöki áldás a szeretetszolgálat kápolnájára

Az eseményen részt vett Egervári Ágnes főigazgató, a Római Katolikus Egyházi Szeretetszolgálat vezetője, a szervezet intézményvezetői, Csákvár város közéleti vezetői és a térség országgyűlési képviselője. Az ünnepen megjelent vendégeket, az otthonnal kapcsolatban álló szolgáltatók képviselőit, a munkatársakat, a lakókat és hozzátartozóikat Szécsiné Domonkos Erzsébet intézményvezető köszöntötte. Köszönetet mondott a támogatóknak azért, hogy a szeretet apostoláról elnevezett katolikus idősotthon kápolnája az idei évben visszanyerhette eredeti szépségét.
A Katolikus Szeretetszolgálat csákvári otthonát tavaly nevezték el Páli Szent Vincéről. Az igazgatónő akkor határozta el, hogy a következő évben a szent tiszteletére rendelt napra a kápolna mögötti lakószobával egybenyitják az otthon kápolnáját, hogy az intézményben élők az így megnagyobbított térben méltó módon vehessenek részt a közös imádságokon és a szentmiséken.
Spányi Antal megyéspüspök hálaadó szentmisében áldotta meg az egykor a vincés nővérek fenntartásában működő intézmény megújított kápolnáját. Isten bőséges kegyelmét kérte mindazokra, akik hozzájárultak a hajlék felújításához. Megáldotta a dolgozókat, az otthon lakóit, és azért imádkozott, hogy ezen a helyen tapasztalják meg a segítő szeretet kegyelmét, és ajánlják életüket, mindennapjaikat Isten szeretetébe.

Szegények Kenyere kereszt Kecskeméten

Szegények Kenyere kereszt Kecskeméten

Fotó: Merényi Zita

 

A Szegények Kenyere, amely Balanyi Károly Feren­czy-díjas grafikus- és zománcművész alkotása, Európában egyedülálló az útszéli keresztek sorában: különlegességét a talpánál elhelyezett három cipó adja. A kenyér nemcsak a Karol Wojtyła Barátság Központ által ellátott rászorulók mindennapi élelmezését jelképezi: az áldozathozatalra hívja fel a figyelmet, ahogyan Jézus a kenyér színében nekünk adta önmagát.
A Karol Wojtyła Barátság Központot 2005-ben alapították azzal a céllal, hogy étellel támogassanak elesett embereket, akiket azóta is a városi családsegítő központ irányít a karitatív intézményhez. A Szegények Kenyere tehát nem csak egy emlékmű, és nem is csupán egy az út szélén álló keresztek sorában, hanem olyan alkotás, amely egyszerűségében együttérzésre buzdít, és amely előtt az intézmény által felkarolt rászorulók hálát, köszönetet mondhatnak.
A kereszt megáldásán részt vett Finta József érseki helynök, a kecskeméti főplébánia plébánosa; Mák Kornél, Kecskemét alpolgármestere; az ortodox egyház képviseletében Borisz Fuzek parókus; Balanyi Károly, a kereszt alkotója, valamint a Wojtyła-központ számos támogatója és támogatottja. A szertartás ünnepélyességét az Aurin leánykar emelte Jacobus Gallus, Bárdos Lajos és Kodály Zoltán szakrális kórusműveinek előadásával.
Finta József plébános a kereszt és a kenyér mint jelkép szoros kapcsolatáról szólt beszédében. – A mai világban egyre kevesebben ajándékozzák oda magukat másokért: a Szegények Kenyere hozzájuk is szól, hogy áldozattá kell lenni a szeretetben” – biztatott Finta József.
A megáldás szertartása előtti beszédében Pintér Gábor szintén a kenyér jelképértékét emelte ki. – Mindenünk, ami van, Istentől való, kötelességünk tehát, hogy segítsünk azoknak, akik nélkülöznek” – hangsúlyozta az apostoli nuncius.
A szertartás végeztével Farkas P. József, a Karol Woj­tyła Barátság Központ alapítója mondott köszönetet nemcsak a keresztért, hanem azért is, hogy a népkonyha immár tizenkét éve szolgálhatja a rászorulókat.
A kereszt megáldása után a szegények ebédje következett, amelyet Pintér Gábor nuncius szolgált fel. Be­la­rusz apostoli nunciusa, aki egy Kecskeméthez közeli településről, Csépáról származik, nem először járt a Karol Wojtyła-központban. 2016. december 24-én részt vett például az intézmény által ellátottak karácsonyán, ahol az ételosztásban segédkezett, előadást tartott, és elbeszélgetett a rászorulókkal. Pintér Gábor elárulta, mindig is szívügyének tekintette a rászorulókkal való foglalkozást, hiszen a szegénységnek az európai gondolkodás számára felfoghatatlan mélységeivel találkozott Haitiban, Bolíviában és a Fülöp-szigeteken teljesített diplomáciai szolgálata során.

Jézus pedagógiai módszerei

Jézus pedagógiai módszerei

A nagybecskereki püspökség épületében a helyi egyházmegye hitoktatói találkoztak október 28-án. Fiser János általános helynök és Csipak Csaba irodaigazgató vezetésével az iskolakezdést követően felmerülő nehézségekről cseréltek tapasztalatokat az iskolai hitoktatók. A találkozón Elias Ohoiledwarin SVD, az egyházmegye szeptember elején kinevezett új ministránsfelelőse tartott előadást: beszélt a jövő évi nemzetközi ministránszarándoklat előkészületeiről, és ismertette a ministráns­pasz­torációval kapcsolatos terveit. Elmondta: a ministránspasztoráció a gyermek- és ifjúságpasztorációval együtt valósul meg. Úgy tervezi, ellátogat egy-egy iskolai hittanórára és az egyházmegye valamennyi plébániájára, ahol ministránsfoglalkozásokat vezet majd. Előadásában kitért a misszió és az evangelizáció kapcsolatára, valamint Jézus emma­uszi és szamáriai pedagógiai módszerére.

Forrás és fotó: Nagybecskereki Egyházmegye