Biztos vagyok abban, hogy ha néhányat elolvasnak Nuszer Mirjam Johanna írásai közül, meg fog változni a képük társadalmunk talán legnehezebb sorsú embereiről. Abból pedig, amit itt most elmond a munkájáról, megértik majd, milyen fontos, hogy a szívünkkel lássunk, amikor hajléktalan embertársainkra tekintünk.
Raoul Wallenberg-díjat kapott Szőke Péter, a Szent Egyed közösség vezetője – A budapesti Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban a közelmúltban adták át az egyik legrangosabb tolerancia-kitüntetést, a Raoul Wallenberg-díjat, amelyet a kirekesztett, előítéletektől sújtott társadalmi csoportokat segítő személyeknek, szervezeteknek ítélnek oda évről évre a Raoul Wallenberg Alapítvány és az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) jóvoltából. Civil szervezetek, önkormányzatok, írók, újságírók mellett olyan egyházi személyek és közösségek kaphatják meg az elismerést, akik, illetve amelyek hitéleti tevékenységük során a hit erejét felhasználva tevékenyen közreműködnek a különböző népcsoportok, felekezetek, vallási közösségek együttélésének és az egymással szembeni előítéletek leküzdésének előmozdításában. Erdő Péter bíboros ajánlására a katolikus egyházi körből ezúttal Szőke Péter, a magyarországi Szent Egyed közösség vezetője vehette át a Raoul Wallenberg-díjat. Vele beszélgettünk az ünnepélyes díjátadót követően.
„A szót kimondják, ki tudja, kit hogyan talál. A szót leírják, ki tudja, hová megy éppen. A szó veszélyes fegyver, és van, aki fegyvertelen” – énekelte a dalt hajdan az Illés együttes. Mindannyian ismerjük, milyen az, amikor elbeszélünk a másik mellett (vagy ő beszél el mellettünk), amikor kiforgatottnak véljük a szavainkat, és ahelyett, hogy értelmesen vitatkoznánk, érzelmektől vezérelve veszekszünk. Pedig a szó – a fenti idézetet árnyalva – önmagában nem veszélyes fegyver. Csak azzá tehetjük. Az erőszakmentes kommunikáció (a továbbiakban EMK) tanulható. Elsajátítását beszélgetőtársam, dr. Rochlitz Tibor – aki hivatása szerint villamosmérnök és lelkigondozó –, az Oázis Lelkigondozó és Mentálhigiénés Szolgálat EMK-gyakorló tréningjein segíti.
Egy református lelkésznő és az otthonába befogadott gyerekek története – „Úgy nézett ki, mint Árvácska a filmben. Úgy volt felöltözve, és a tetű és a serke csak úgy állogatta a haját. Szeplős volt, kicsi, reszketős. Azt mondta, az apukája rég nem él már, s ő a nagyszülőkkel lakik fent a hegyen, az iskolától öt kilométerre. Ötkor indul, hogy nyolcra beérjen. Félig csurdén járt, kissé koszosan, lucskosan, erdőn-mezőn át, a harmatos fűben. Figyeltem őt, mert az egyik legjobb tanuló volt, s egyszer elmentem hozzájuk. Ott állt a leányka a széken, a több száz literes üst mellett, kavarta a savót, csak úgy lobogott, főtt az orda. Mondom a nagyanyjának, beleesik. Nem esik az, dehogy esik, válaszolta. Egy rozoga viskóban laktak, csupán néhány szalmakupac volt a házban, ezek voltak az ágyak. S hol írja meg a gyerek a házi feladatot? – kérdeztem. Hát ott, a küszöbön, hasra fekszik, s leírja – mondta a nagyanyja. A leányka így tanulgatott, s így járt iskolába.” Halmágyi Ildikó református lelkésznő meséli Kata történetét, aki később a havadtői árvaház egyik első lakója lett. Ma már görögből és héberből fordít, latinul is tud, és elkezdte a református teológiát. De göröngyös volt az útja idáig. (A riportban szereplő gyerekek nevét személyiségi jogaik védelmében megváltoztattuk.)
A meteorológusok által előre jelzett lehűlésre és az utána várható tartós fagyra készülve a Magyar Máltai Szeretetszolgálat mindenkitől azt kéri, figyeljen oda a környezetében lévő hajléktalan emberekre és a nem vagy rosszul fűtött épületekben élő családokra, idősekre. A szeretetszolgálat három pontban foglalta össze a kihűléses halálesetek vagy súlyos fagyási sérülések megelőzéséhez szükséges tudnivalókat. A felhívás legfontosabb üzenete, hogy egy kicsit több figyelem életmentő lehet.
Értelmi sérült kézművesek és alkotásaik a franciaországi Trosly-Breuil-ben – Van egy alig kétezer lelkes, kicsiny falu Észak-Franciaországban, az erdő szélén, Compiègne városától néhány kilométerre. Trosly-Breuil a neve. Ez az a település, ahol mintegy ötven évvel ezelőtt Jean Vanier és két értelmi fogyatékossággal élő fiú közösségéből megszületett a Bárka, és ahol ma már mintegy háromszáz értelmi sérült él kisebb közösségekben, ép segítőikkel együtt. Közülük sokan napjaik nagy részét egy kézműves műhelyben töltik, ahol többek között mozaikokat és kerámiákat készítenek, gyertyát öntenek, és szappant főznek, hogy aztán helyi kis üzletükben adják el a termékeiket.
Karácsonyvárás Szabadkán – Délvidéken minden más. A nap végére ez a legerősebb benyomásom. Nagyobbak a gondok, mégis szívből jövők és reményt adók a mosolyok.
„A kis Jézus nem páncélban, nem kivont lángpallosú kerubok között jött közénk, hanem egyszerűen csak itt van köztünk, így, pici betűkkel. Akkor is volt háború, bűn, nyomorúság meg minden, de Isten mosolyog, bízik a mennyei Atya teremtette csodálatos világban. Jézus Krisztus üres kézzel jött el hozzánk karácsony estéjén. Nem hozott ajándékokat, nem osztott semmiféle mennyei szuvenírt. Ő maga akart áldás lenni, az ajándék, Isten szeretetének csodás megnyilvánulása.” Böjte Csaba gondolatai ezek. Déván jártamban valami hasonlót tapasztaltam: „kisjézusokat” láttam, ajándékká, Isten áldásává vált gyermekeket, akik ott vannak Csaba testvérnek, a nevelőknek, egymásnak, így, pici betűkkel, és felvidítják, boldoggá teszik az embert.
