Megmentett életek
Fotó: Nagy Enikő

 

Erdélyben járunk, Maros megyében, egy Havadtő nevű, nem egészen ezerlelkes pici faluban, mely a Havad-patak és Kis-Küküllő találkozásánál fekszik. Innen kapta a nevét is. A falu közepén a református templom, attól nem messze a gyermekotthon. Tizenkét évvel ezelőtt létesült, a napközi otthonok legszegényebb és legelárvultabb gyermekei kerültek ide, s így népesült be. Az évek alatt közel százötvenen nevelkedtek az otthonban, jelenleg pedig több mint húsz gyerek lakja. Az alapító, Ildikó korábban a Böjte Csaba által létrehozott Szent Ferenc Alapítványnál dolgozott, s éppen a kis Kata története vezette el oda, hogy megalapítsa a havadtői otthont.
„Miután láttam, hol él, s hol tanul, kerestem egy jobban élő családot – meséli Ildikó. – Kibéreltem a nyári konyhát a leánykának, s mindennap küldtem a családnak a kenyeret. De Hamupipőkének nézték a gyereket. Este bevitték neki a bontanivaló paszulyt, a súrolnivaló maghagymát, s ő nem tudott sem tanulni, sem aludni, mert megmondták neki, mivel legyen kész reggelig.”
160124_Havasto_IldikoIldikó ekkor határozta el, hogy kialakítja az otthont, s az akkor hatéves kislányt és a környékbeli rászoruló, árva vagy félárva gyermekeket, illetve azokat, akikről a szülők nem tudnak megfelelően gondoskodni, maga mellé veszi. Az idők folyamán grófi családból származó nagyszülei egykori kúriáját alakította át gyermekotthonná. „Nem én választottam ezt a hivatást, nem valamiféle alaposan átgondolt terv szerint kezdtem el árva gyermekeket befogadni – mondja Ildikó. – Egyszerűen csak belecsöppentem ebbe az egészbe, s úgy érzem, valaki irányítgat a háttérből. Azt hiszem, Isten bízta rám ezt a feladatot.”

Készülve az életre

A havadtői gyermekotthon önfenntartó, csupán nagylelkű adományozók segítik olykor. Ildikó mellett Manyi, a szakácsnő és két nevelőnő gondoskodik a gyermekekről, a nagyobbak is gondját viselik a kisebbeknek, s mindenki jócskán kiveszi a részét a házimunkából. A gyerekek besegítenek a konyhás néninek, maguk takarítják a szobájukat, maguk mossák a ruháikat – még a legkisebbek is –, és nem ám mosógépben, hanem egy teknőben az udvaron. A vizet a kútból merik, és a kályhán melegítik. Boltban sohasem vásárolnak, minden élelmiszert maguk termelnek meg. Disznót, libát, tyúkot tartanak, és egy hatalmas kertben gazdálkodnak. Még a búzát is ők termesztik, majd beadják a vetésbe, s innen kapják naponta a kenyeret. A tizenhatodik életévük betöltésétől fogva a gyerekek minden nyáron munkát vállalnak, maguk keresik meg a pénzüket. Egy lány épp az érettségi előtt áll, az orvosi egyetemre készül, és nyaranta a virágfóliánál dolgozik. „Sokan mindent megkapnak a szüleiktől, ezek a gyerekek viszont megtanulták, hogy a pénzt meg kell becsülni – mondja Ildikó. – Szeretném az életre nevelni őket. Nem tudom, hogy innen kikerülve felnőttként mit engedhetnek majd meg maguknak, hogy lesz-e automata mosógépük, és tudnak-e majd szupermarketben vásárolni. Ezért azt szeretném, hogy bármilyen helyzetben képesek legyenek megállni a helyüket.” Az otthon lakói közül sokan már egyetemre járnak, és vannak, akik külföldön dolgoznak asztalosként, esetleg a helyi fafeldolgozóban. A legkisebbek közt is sok a tehetséges, szinte mindnyájan játszanak valamilyen hangszeren, és akad, aki a rajzban jeleskedik.
Kata, az otthon egyik első lakója a házimunkák minden csínját-bínját megtanulta, gondoskodott a kisebbekről, mindenben első volt, és a rászoruló gyerekek számára indított napköziből, majd a havadtői árvaházból vezetett az útja a teológiáig. Pedig korántsem volt könnyű az élete. Egyéves volt, amikor az édesanyja először eladta. Valahogy visszaszerezte őt a nagyanyja, de az édesanyja újra eladta, mire a nagyanyja valahogy megint megkaparintotta, s ha szegényesen, nyomorultul is, de onnantól, egészen Ildikó közbenjárásáig, ő gondoskodott róla.

„Anya”

Bár Balázsnak és a testvéreinek is nehéz sors jutott, a huszonegy éves fiú már becsülettel dolgozik, épp abban a pékségben, ahol az otthon számára a kenyeret sütik. „Egy nap egy hatévesforma fiú hívott fel egy nénitől, hogy mikor indul már meg a havadtői árvaház, ahova ők el tudnának menni. De sokan vannak ám, tette hozzá – meséli Ildikó. – Ez a fiú volt Balázs. Elhúzódtak a munkálatok, ezért késett a megnyitás, de ő hetente hívogatott. Amikor végre magamhoz vehettem, egy aprócska, sovány, a kosztól fekete, mindig didergő fiúcska jelent meg előttem. Csak egy gumicsizma s egy száras bugyogó volt rajta. Úgy beledagadt a csizmába a lába, hogy alig bírtuk lehúzni róla. Elmondta, az anyjáék úgy berúgtak, hogy három napig haza se mentek. Ő a tyúkoknak való darába tett egy kicsi vizet, egy kicsi sót, és leültek, és megették. S a kicsik annyit ordítottak az éhségtől, hogy már hallgatni se bírta.” Balázsék hatan vannak testvérek, de nyolcan voltak, két kistestvérük azonban meghalt. A hat testvér közül a legkisebb Luca, aki hat hónaposan került be a havadtői otthonba. „Ő mindig mellettem van, s anyának szólít. Nagyon körülményesen indult az élete – így Ildikó. – Balázs összes testvéréről tudtam, de róla nem. Vasárnap volt, s épp prédikáltam, amikor megjelent egy szekér a templom előtt. Széna volt rajta, s a széna közt két kislány, Viki és a húga, Luca. Láttam, hogy Lucával valami nincs rendben. Kancsal volt, és dongalábai voltak, s minden végtagja csupa fekete. Nitrátmérgezést kapott.” Ildikó a két kicsit is magához vette, így lassan Balázs összes testvére az otthon lakója lett.
Egyszer azonban Ildikó elhatározta, néhány napra hazaadja őket a szüleiknek, el ne felejtsék, hogy van hat gyermekük. „Ez volt életem legrosszabb döntése – vallja be Ildikó. – Ami a kamrában volt, liszt, cukor, olaj, kolbász, tészta, vittem mindent a gyerekekkel. Mondtam, itt van három zsák étel, legyenek itt egy hetet a gyerekek. Pár nap múlva jött a telefon, hogy jöjjek gyorsan, mert a gyerekek ki vannak téve a zöldbe, legelnek, és a gilisztát huzigálják ki a földből, azt eszik, mert mihelyst otthagytam őket, a szülők úgy eladtak mindent, ahogy odavittem. Soha többé nem hagytam volna, hogy elvigyék a szülők a gyerekeket, bár nem is akarták elvinni őket soha. Nem is tudunk róluk semmit. Egyszer az apjuk agyonszúrta az anyjukat. Kórházba vitték, megműtötték, fizettem a kórházi költségeket, majd elhoztuk az otthonba az asszonyt, ápoltuk majdnem két évig, felerősödött, munkát kerestünk neki, de azóta nem is igen jelentkezik. Az apjukról pedig annyit tudunk, hogy a börtönben van.”

Sorsok és remények

Egytől egyig minden havadtői gyermeknek hasonlóan fájdalmas, megrendítő a története. Mindegyikük kicsiny, sebzett lelkű, ugyanakkor oly nagyon vágyik a szeretetre. „A kis Vera még csak két hónapja van itt, hallja a többieket, és azt mondja nekem, anya – meséli Ildikó. – Biztos jól esik neki, hogy kimondhatja ezt a szót. Ő a legnagyobb feladat most az otthonban. Amikor az apjával a juhokat őrizte, az anyja elment valahova, s otthon hagyta a két kicsi gyereket. Vera és az apja arra értek haza, hogy ég a ház. Bennégett a két kicsi gyerek, s a kislánynak ezt végig kellett néznie. Mivel az apja pillanatnyilag képtelen gondoskodni róla, a kislány ide került az otthonba, az anyját pedig húsz évre lecsukták. Vera soha nem járt óvodába és iskolába, elég nehéz vele, most az első osztályt kezdte meg.”
A mosakodás után a gyerekek arra kérnek, én olvassam fel nekik az esti mesét. Körém gyűlnek, és figyelmesen hallgatják a történetet. Amikor a végére érek, puszit nyomok mindegyikük arcára, s ott maradok még egy kicsit Verával. Nézegetjük a mesekönyvet. Egy kutyamamán és a körülötte békésen alvó kiskutyákon megakad a szeme. „Meghaltak” – mutat rá a kutyusokra. „Nem haltak meg, csak alszanak” – válaszolom, s elszorul a szívem. Nemigen van válasz arra a kérdésre, hogy az egyik gyereknek miért épp ilyen, s a másiknak miért épp olyan élet jutott, de jó látni, hogy vannak emberek, mint Ildikó is, akik arra hívattak, hogy segítsenek a gyerekeknek újraírni a sorsukat.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..