A síró-rívó, védtelen Isten
Fotó: Kissimon István (képgaléria)

 

A szabadkai Lányi Ernő Iparos Művelődési Egyesület központjában nagy az élet: karácsonyi ünnepségre készülődnek. Ők adnak ugyanis helyet a mintegy százhetven családot tagjai között tudó Szabadkai Nagycsaládosok Egyesülete rendezvényének. Több tévé, helyi és magyar­országi lapok egyaránt tudósítanak majd az eseményről, az M1 élőben is bejelentkezik. Egy órával a kezdés előtt ennek ellenére semmi nyoma riadalomnak. Amikor megérkezünk, azonnal selymes ízű kávéval, friss pogácsával kínálnak, és asztalhoz ültetnek, mintha nem is egy intézmény, hanem egy kedves család látna vendégül bennünket. Hat-nyolc gyerek rohangál egyik helyiségből a másikba, kisebb-nagyobb lánykák pesztrálnak egy másfél év körüli fiúcskát. Úgy hordozzák, teszik-veszik, mintha játék baba volna, ő pedig mindent a legnagyobb lelki nyugalommal visel, és érdeklődve pillantgat erre-arra. „Nem az a magyar, akinek a nagyszülei magyarok voltak, hanem az, akinek az unokái magyarok” – olvasom a faliújságon, és kissé meghatódom – nem először ezen a napon.
Megtudjuk, hogy a fenyőfán üldögélő papírangyalkák a helyi hagyományok szerint készült hungarikumok, akárcsak a betlehembe szánt, sárból gyúrt bárányok, amelyek azonban elcsatangolhattak, mert senki nem leli őket, hiába szeretnénk lefényképezni. A Gránátalma szakkörben, amelynek ebben az épületben vannak a foglalkozásai, sok hasonló karácsonyi dísz készült az utóbbi hetekben.
Elkezdjük behordani az autóból az Emberi Erőforrások Minisztériuma könyvcsomagjait, köztük Benedek Elek, Móra Ferenc meséit és nagyobb gyerekeknek szóló, vaskos könyveket, például Benyovszky ­Móric életrajzát Jókai Mórtól.
Egy hosszú asztalon már készen áll minden: almahalmok között fenyőfa alakú, fahéjas-kristálycukros, vajas tésztából készült sütemény. Szívélyességet, gondosságot, de szerény anyagi lehetőségeket érzékeltető kínálat. Az alma különlegesen finom, zamatos. „Magyarországon már nem lehet ilyet kapni” – mondják a kollégák.
Az ünnepség kezdő időpontjának közeledtével egyre nagyobb és nagyobb a tömeg minden helyiségben, vendéglátóinkat azonban ez sem zavarja. Készülődik a Cserebogár citeraegyüttes: egy nagyobb lány sorban befonja kis barátnői haját; mozdulatain látszik, hogy már sokadszor csinálja, és kedvét leli benne. Operatőrök, technikusok érkeznek, majd a szervezők mindenkit beterelnek a nagy színházterembe, amely azonban most rettenetesen szűknek tűnik: színültig megtöltik a gyerekek. Szinte szégyellem magam, hogy foglalom előlük a helyet.
Elsőként Benák Búcsú Emese, a nagycsaládos egyesület elnöke beszél: aggodalmáról és öröméről, amelyet ugyanaz váltott ki: hogy erre a napra készülve azzal szembesült, rengeteg család fogadta el az ünnepségre szóló meghívást, és megijedt, sikerül-e méltó ajándékkal kedveskedniük nekik. „De éppen ez, ezek az erőfeszítések adnak értelmet a munkánknak – folytatja –, ezért továbbra is várjuk a gyerekeket környezetvédelmi, néprajzi, helyismereti, identitásmegőrző szakköreinkre. Minél többen számítanak ránk, annál eltökéltebbek vagyunk.”
Soltész Miklós, az EMMI egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára Szent Ágoston megtéréséről beszél; életének arról a fordulatáról, amelynek révén az önzés helyett a közösségért cselekvő szeretetet választotta. Mindannyian bejárjuk ezt az utat: gyermekként még arra vágyunk, hogy minél több ajándékot kapjunk az angyaloktól, a többiek boldogsága kevésbé foglalkoztat bennünket. De ha jó közösség, egymásért áldozatokat vállaló családtagok vesznek körül, előbb-utóbb ráébredünk, hogy a „második szeretet” teszi az életünket igazán értékessé. Ezért is fontos, hogy Európának olyan vidékén vagyunk, ahol még merik a karácsonyt a neki kijáró tisztelettel, odaadással ünnepelni, hangsúlyozza az államtitkár. A Szabadkai Nagycsaládosok Egyesülete a közösségi szellem erősítése-ápolása érdekében dolgozik, ezért ő mindent megtesz annak érdekében, hogy a szervezet az eddiginél jobb körülmények között működhessen, teszi hozzá.
A beszédek után citerával kísért karácsonyi dalokat hallgatunk-énekelünk, majd bábelőadás következik. Mindkét produkció és az utánuk következő vetélkedő is igyekszik minél jobban bevonni a gyerekeket a műsorba, sikeresen. A bábelőadás egy kislányról és a bátyjáról szól, akik éppen karácsonykor tudják meg, hogy testvérük fog születni. Ez kezdetben egyiküknek sem tetszik, mert féltékenységet vált ki belőlük. Ám apukájuk Jézus születésének elmesélésével megérteti velük, hogy amikor ajándékot kínálnak fel számunkra, az a helyes, és a mi javunkat is az szolgálja, ha örömmel igent mondunk rá. Így van ez Jézus és egy gyermek érkezésével is.  „Nekünk az a dolgunk, hogy befogadjuk őt. Ha a legkisebbek közül egyet befogadsz, olyan, mint ha Jézust fogadnád be. Amit a legjobban kell kívánnunk a világunkban, az az irgalmasság.” Jézus személyében a védtelen, szegény, síró-rívó Isten szólít meg bennünket. Nem lenne szabad szívtelennek lennünk.
A bábjátékosok, a hétgyermekes Tibor és felesége az előadás után előbújnak a paraván mögül, és egy kis vetélkedővel, majd „performansszal” igyekeznek megértetni a gyerekekkel a legfőbb tanulságokat. Először megijedek, hogy szájbarágós rész következik, de a produkció játékossága, kreativitása (elemet kell szerezni egy biciklilámpába, és csak egymást segítve oldhatják meg a feladatot) eloszlatja a kételyeimet. Annak alapján, ahogyan veszik a lapot, és amilyen okosan válaszolgatnak, most hirtelen a jövő nemzedékkel kapcsolatos gyakori aggodalmakat is indokolatlannak látom. Talán teljesen rosszul gondoljuk, hogy a gyerekeket már csak a kütyük és a net érdekli. Hiszen nyitottak, jóhiszeműek, tökéletesen megbíznak bennünk, és tőlünk akarják megtanulni, hogyan lehetnek boldogok.
Az ajándékcsomagok kiosztása után egy másik nagycsaládos ünnepségre sietünk át a közelbe. A Katolikus Karitász a Kosztolányi Dezső Diáksegélyező Egyesület közvetítésével novembertől egy éven át havonta élelmiszercsomaggal támogat ötven, nehéz szociális körülmények között élő fiatalt. Sok gyermeket vállalni Délvidéken eleve a szegénység vállalásával egyenlő döntés, mivel családi pótlékot itt csak a legnincstelenebbek kapnak, a többiek kizárólag egyszeri anyasági pótlékra jogosultak a gyermekek születésekor.
„A nagycsaládoslétet vállalni sok áldozattal jár – mondja az államtitkár –, sok időt, figyelmet, anyagi lemondást követel meg a szülőktől. De rengeteg örömet is ad, mert láthatják, amint gyermekeik okosodnak, érnek. A fejlődés fontos állomása, hogy a gyerekek kamaszkorban már nem mindig fogadnak szót a szüleiknek, mindinkább szeretnék megmutatni az egyéniségüket. Nem szeretetlenségből tesznek így. Amikor ingerültek leszünk emiatt, emlékezzünk rá, hogy mi is ilyenek voltunk valamikor. Ez nem jelenti egyúttal azt is, hogy az értékek, minták, amelyeket át akarunk adni, hatástalanok maradnak: előbb-utóbb megtermik a gyümölcseiket. A szűkebb és a tágabb közösségnek az a kötelessége, hogy támogassa a szülőket ebben a nehéz feladatban; biztosítsa őket, hogy értékeli az erőfeszítéseiket. Ránk, az anyaországra számíthatnak e téren.”
Negyedórával később a karitász teherautója mellett állunk, ahol a családok átveszik a csomagokat. Noha azt hittem, ez az esemény számomra az ínségről fog szólni, a gyerekek bohóckodását, jókedvét, a családok összetartását érzékelve derű jár át. Minden aggodalmat, terhet felülír a karácsonyvárás bizakodása.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..