Odaadás és alázat a végsőkig
Fotó: Kissimon István

Hol tart most a metropólia szervezetének kiépítése és székhelyének kialakítása?
– Lépésről lépésre halad a folyamat. Öt bullát kaptunk a szentszéktől, ezek a met­ro­pó­lia és a Nyíregyházi egyházmegye megalapításáról, a Hajdúdorogi egyházmegye főegyházmegyévé emeléséről, a Miskolci exarchátus egyházmegyévé válásáról és a metropolita kinevezéséről szóló pápai döntéseket tartalmazzák. Ezeknek megfelelően végeztük el a beiktatásokat. Én lettem a metropolita – a díszes omofort (ez az érseki palliumnak megfelelő jelvény a bizánci rítusban) június 29-én vettem át a szentatyától –, Orosz Atanáz püspökként a Miskolci egyházmegye vezetője lett, Szocska Ábel pedig a Nyíregyházi egyházmegye kormányzója. Az ünnepélyes aktusok sorozata az ő december 12-i beiktatásával zárult.
Nyíregyházán eddig is volt püspökség, így ott a hivatalok és az egyéb intézmények már adottak. Az új, Hajdúdorogi főegyházmegyében azonban még sok minden hiányzott. Debrecen városának és a kormányzati támogatásnak köszönhetően elindult az anyagi feltételek megteremtése. A máriapócsi Szűzanya ajándékát látom abban, hogy ez ilyen gördülékenyen ment, hiszen a várostól két nagy épületet is kaptunk.

Első érseki beszédében arra kérte a híveket, hogy együtt valósítsák meg terveiket. Mit sikerült véghezvinni e rövid idő alatt, és melyek az Önök előtt álló feladatok közül a legsürgősebbek?
– Gondviselésszerűen alakult minden. Mindig is az imádságot tartottam a legfontosabbnak, e nélkül nincs egyházi élet, és nincsenek intézmények sem. Ezt a lelki törekvést a pápa is megerősítette a palliumok átadásának ünnepén. A szentatya azt kérte, hogy legyünk az imádság, a hit és a tanúságtétel emberei. A család kérdésével foglalkozó októberi szinódusra metropolitaként magam is meghívást kaptam. Ez a tanácskozás alaposan átalakította az egyházi feladatokra vonatkozó látásmódomat. Felhívta a figyelmet arra, hogy a változó világban nagyon meg kell erősíteni a családot, hiszen erre az alapra építkezik az egyház és a társadalom egyaránt. A lelkipásztori életet is e köré kell tehát szervezni. Eddig az egyházi élet sem volt feltétlen családbarát, mert – lássuk be – a gyerekekkel, a fiatalokkal, a felnőttekkel és az idősekkel külön-külön foglalkoztunk. Ritka volt az olyan esemény, amely kifejezetten a családoknak szólt.

Egy interjúban úgy fogalmazott: „Ha minden püspökben akkora változást hozott a szinódus, mint bennem, akkor óriási dolgok történtek.” Milyen benyomások érték Rómában?
– Nagyon erős egyházélményt jelentett nekem a szinódus. Láttam a pápa szilárd vezetését, melynek legfőbb vonása mégis a szolgálat volt. Nagyon fontosak voltak számomra a jelen lévő bíborosokkal és teológusokkal folytatott beszélgetések, olykor viták. Emellett azt is megtapasztaltam, milyen tisztelettel fordulnak a résztvevők a pápa felé, valahogy úgy, ahogyan a gyermek beszél az apjával. Szerintem a pápa és a püspökök viszonya a katolikus egyházban nagyon a helyén van. Ennek a hierarchiának – vagy­is szent rendnek – eleme a szinodalitás is. Ez azt is jelenti, hogy mindenkit meghallgatunk. Szent Benedek azt írja a Regulában, hogy a legfiatalabbat is meg kell hallgatni, hiszen általa is szólhat a Szentlélek. A katolikus egyházban a szinódus csupán tanácsot ad, a keleti egyházban azonban a szinodalitásnak törvényhozó ereje van. Nálunk az érsek, a püspök és a kormányzó együtt hozza meg a döntéseket, a papi szenátus és a hívek véleményének figyelembe­vételével. Kétségtelen, hogy merész kérdések kerültek elő a szinóduson, de ezekről nagyon őszintén tudtunk beszélni. Rámutatott ez a tanácskozás arra is, hogy vannak olyan évszázados beidegződések, amelyeket érdemes elhagyni, másokat pedig a helyükre kell tenni.

A görögkatolikus egyház elsősorban az ország keleti felén van jelen, ám nemrég Pécelen áldott meg új templomot…
– Valóban, leginkább Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar és Borsod megyében vagyunk jelen, hiszen ezek a területek határosak Szlovákiával, Ukrajnával és Romániával, ahol sok görögkatolikus él. Édesapám szabolcsveresmarti parasztfiú volt, aki Szegedre ment tanulni, és ott alapított családot. Hozzá hasonlóan mások is elhagyták a szülőföldjüket, az egyház pedig az elvándorlók után ment. Valamikor Makón volt a központtól legtávolabb eső parókia, de később Győrben, Veszprémben és Pécsen is létrejött görögkatolikus egyházközség. A szervezés úgy történik, hogy egy lelkész felkeresi a görögkatolikus híveket, majd amikor már megerősödött a közösség, templomot is építenek. Ez a folyamat napjainkban is tart, én is több helyen alapítottam új egyházközségeket, például Kecskeméten, Szigetszentmiklóson, Érden, Pomázon és Veszprémben. Jelenleg Dunakeszin és Budaörsön építünk templomot.

Orosz Atanáz püspök a Miskolci egyházmegyében cigánypasztorációval foglalkozó helynököt nevezett ki Makkai László egyetemi lelkész személyében. Ezek szerint ez a kérdés különösen fontos a görögkatolikus egyháznak. Ön szerint mit lehet tenni a cigány kisebbség felemelése érdekében?
– Sorsuk összefonódik a miénkkel, hiszen egy területen élünk. Nemcsak az együttélésünk évszázados, a pasztorációnak is nagy hagyományai vannak egyházunkban. Az Úristen hozzájuk is küld bennünket. Sok olyan iskolánk van, ahol cigány gyermekeket is nevelünk. Szeretnénk ezt a folyamatot végigvinni velük a szakképesítésig vagy akár az egyetemig, hiszen a tanulás és a munka képes kiemelni az embert a nyomorból. Szociális és gyermekvédelmi intézményeinkben is sok rászorulón segítünk. Most már két roma szakkollégiumunk van – a miskolcit Makkai László, a debrecenit ­Juhász Éva vezeti. A szakkollégiumok azért is fontosak, mert ide nemcsak cigány származású fiatalok jelentkezhetnek, hanem mások is, akik a cigánysággal szeretnének foglalkozni. Fontos, hogy azok, akik közülük értelmiségi pályára lépnek, visszatérjenek a szülőföldjükre, hogy segíthessenek társaik felemelkedésében.

A Szent Lukács Görögkatolikus Szeretetszolgálat mely területeken tud segíteni a rászorulóknak?
– Tíz évvel ezelőtt még szinte alig volt intézményünk. Az évek során nagyon sok mindennel gyarapodott az egyházunk. A szociális területen is számos változás történt, ezért időszerűvé vált, hogy létrehozzuk a saját szervezetünket. Ez lett a Szent Lukács Görögkatolikus Szeretetszolgálat. Ma már sokan dolgoznak itt, feladataink közé tartozik a gyermekvédelem, az otthoni ellátás, az időskori bentlakásos ellátás és a fogyatékosokkal való törődés is. Az a tervünk, hogy a jövőben ez utóbbi területet és a szakképzést bővítjük. A Szent Lukács Szeretetszolgálat rendeltetése, hogy ernyőként összefogja a különböző intézményeket.

Ferenc pápa az új egyházi évet az irgalmasság rendkívüli szentévének nyilvánította…
– Természetesen mi is készülünk a szentévre, a magunk sajátos módján. Görögkatolikus liturgiánk telis-tele van az irgalomra utaló könyörgéssel és dicsőítő himnusszal. Van egy olyan énekünk, amelyet úgy hívunk: a Sokirgalmú ének. A 134. és a 135. zsoltár verseiből áll. Ezt választottuk az év himnuszának. Orosz Atanáz püspök által fordított szöveggel és ősi görögkatolikus dallammal fogjuk énekelni. A szentév során arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy liturgiánkat át- meg átszövi az irgalom, s búvópatakként több helyen is fel-felbukkan. Számunkra azt jelentheti ez az év, hogy jobban felfedezzük, milyen erősen van jelen az irgalmasság szövegeinkben, énekeinkben és szertartásainkban. Ehhez kell igazítanunk az életünket is. Ha pedig bekapcsolódunk az egyház imádságába, az képessé tehet bennünket a belső átalakulásra is.

Hogyan fogalmazná meg a karácsony üzenetét?
– Van egy fontos különbség a római és a görögkatolikus felfogás között. A karácsony nálunk a nagypéntekkel áll párhuzamban. A karácsony előtti hetet liturgikusan úgy éljük meg, mint a nagyhetet. Jézus Krisztus nagypénteken odaadta magát egészen a kereszthalálig, és leszállt az alvilágba. Márpedig ugyan­ez a lépés fedezhető fel abban az isteni tettben is, hogy Isten az egekből leszállt közénk. Ugyanannak az isteni aktusnak a két lépcsőjéről van szó tehát. Amilyen rettentő és drámai a nagypéntek, ugyanilyen rettentő és drámai a karácsony is. Az egyházatyák beszélnek a karácsonyi barlang sötétségéről, mert az Isten az emberi sötétségbe szállt le. Ahogyan nagypénteken megfosztják Krisztust mindenétől, ugyanígy fosztja meg magát Isten karácsonykor az isteni dicsőségtől. Ezt így is éljük meg. Karácsonyra negyvennapos böjttel készülünk, a karácsonyi szertartás pedig nálunk mély bűnbánati jelleggel bír. Persze ünnepeljük Isten eljövetelét, de a központi zsolozsma Isten önkiüresítéséről szól. Ez pedig – ha Krisztus Urunkat szeretnénk követni – tőlünk is a végsőkig való odaadást és alázatot követel.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..