Az őszinte beszéd, a találkozás, az imádság terében
Fotó: news.va

 

A szinódus tehát a találkozás, a közös reflexió, az imádság és az őszinte beszéd tere, ahol a világegyház püspöki kollégiuma a pápa segítségére siet tanácsaival, meglátásaival, gondolataival. Egyesek talán úgy vélték, hogy itt valamiféle törvényalkotási folyamatról, politikai mintájú döntéshozatalról van szó – ám ez félreértés.
Ferenc pápa sajátos elemmel gazdagította a VI. Pál-i örökséget: elhatározta, hogy szinódusi folyamatot hoz létre. Hogy pontosan mit takar e kifejezés, azt az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításban fejti ki, amikor a társadalmi fejlődés négy alapelvét ismerteti. Ezek közül az első: „Az idő a tér fölött áll” (nr. 222–225). „Elsőbbséget adni a térnek oda vezet, hogy őrült módon próbálunk megoldani mindent a jelen pillanatban, próbáljuk birtokba venni a hatalom és az önállítás egész terét. Azt jelenti, hogy kikristályosítjuk a folyamatokat, és próbáljuk megállítani azokat. Elsőbbséget adni az időnek azt jelenti, hogy inkább a folyamatok elindításával, mint a terek birtoklásával foglalkozunk. Az idő elrendezi a tereket, megvilágosítja és egy állandóan növekedő lánc szemeivé alakítja át azokat, amely már soha nem fordul vissza” (nr. 223). Nemcsak társadalmi szinten, hanem az egyház belső életében is hasonló módon akar eljárni a pápa. Világos, hogy ez a megközelítés olykor feszültségekkel is terhes lehet, hiszen elénk áll néhány egyházunkra jellemző kettősség: intézmény és karizma, hűség és változás, megőrzés és fejlődés. Egy biztos: a félelem soha nem lehet a vezérünk, hisz ezzel azt kérdőjeleznénk meg, hogy valóban a Szentlélek vezeti az egyházat.
Miként bontakozott ki az elmúlt években a szinódusi folyamat? Első lépcsőként azzal az állapotfelmérő kérdőívvel találkoztunk, amelyet 2013 végén a Szentszék intézett a helyi egyházakhoz. Azok – viszonyaik és kultúrájuk szerint – igyekeztek megvizsgálni, hogy a katolikusok mennyire ismerik a Szentírás és a tanítóhivatal házasságra, családra vonatkozó tanítását, mennyire érzik magukénak és hogyan élik meg azt. Azért is fontos volt ez, mert a család témáját a 2012-es új evangelizációs szinódust követően szögezték le, világossá téve, hogy nem a tanítás volt most a fő kérdés, hiszen a keresztény család témáját már megvizsgálta az 1980-as szinódus, melyet követően napvilágot látott a Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítás. A mostani kérdés sokkal inkább az volt, hogy mi a küldetése, evangelizációs szolgálata a szentségi házasságban élő megkeresztelteknek, a katolikus családoknak. Ezen okból kellett megvizsgálni, hogy a hívők mennyire ismerik az evangéliumot, amelyet életpéldájukkal tanúsítaniuk kell.
A folyamat második lépcsője a 2014-es rendes szinódus volt, amely összegezte az addig egybegyűjtött tapasztalatokat, s a szinódusi jelentés révén kísérletet tett arra, hogy azokat strukturált formában tárja a pápa elé – ez lett a 2015-ös szinódus megbeszéléseinek alapjául szolgáló munka­do­ku­men­tum bázisa. Már ekkor kitapinthatóvá vált, hogy az eltérő környezetben élő helyi egyházak különböző kihívásokkal szembesülnek. Egyes, a média által középpontba állított „kulcskérdések” messze nem relevánsak a világegyház egésze szempontjából – vegyük például Afrikát, ahol nem az újraházasodott elváltak, hanem a többnejűségben élők jelentenek pasztorális nehézséget. Itt hogyan lehet átadni a család evangéliumát? Vagy miként lehet azt érvényre juttatni ott, ahol a nyomor, a terror, a diktatúrák egzisztenciális határhelyzeteket hoznak létre, elvándorlást hívnak elő, ami szinte teljesen lehetetlenné teszi a stabil emberi-családi kapcsolatok létrejöttét, megőrzését, működtetését?
A harmadik fázis a szinódusok közötti időszak volt, amikor a helyi egyházak megvizsgálhatták azt a kérdést, hogy a 2014-es rendkívüli szinódus által nyújtott állapot­leírás mennyire felel meg az általuk megélt valóságnak. A 2015 őszén megtartott tanácskozásokon nem egy püspök megjegyezte, hogy egyes elharapózott viták inkább a nyugati világ problémáit vetítik ki, és nem tükrözik a világegyház sajátos és sokszínű szempontjait. Az is egyre inkább hangsúlyt kapott, hogy valóban nem a tanbeli, dogmatikus szint megváltoztatása a cél (eleve nem ez volt), hanem sokkal inkább a pasztorális és evangelizációs távlatok feltérképezése, valahogy úgy, ahogyan azt a 2014-es szinódusi jelentés és a 2015-ös munkadokumentum hármas módszertana megfogalmazta: látni (felmérni a valóságot, a konkrét helyzeteket) – Krisztusra tekinteni (azaz világosan megfogalmazni a család evangéliumát) – feltárni a távlatokat (vagyis utakat nyitni a sokrétű előrehaladás számára).
A 2015 októberében megnyílt 13. rendes püspöki szinódus előtt maga a pápa is tett egy lépést, amellyel meg akarta könnyíteni a tulajdonképpeni témára való odafigyelést: mivel az egyházi házassági semmisségi eljárás reformját sokan kérték, még augusztus 15-én aláírta a Mitis Iudex kezdetű apostoli levelet, amellyel rendelkezett e téren. Azt is mondhatnánk, hogy ezzel tehermentesítette a szinódust az ilyen irányú diszkusszióktól.
Mi az eredmény? – kérdezhetik sokan. Egyrészt, mivel folyamatról beszélünk, nem jelölhetünk meg feltétlenül véglegesen lezárt, kikristályosított megoldásokat. Másrészt azonban tévednénk, ha azt hinnénk, nem kaptunk értékes útmutatást.
Már a Mitis Iudexhez kapcsolódó Eljárási szabályzat is konkrét feladatokat tűz a helyi egyházak elé: a püspöknek „apostoli lelkülettel kell követnie a különvált vagy elvált házastársakat” (1. cikkely). Ennek kiemelkedő része „a pert megelőző vagy lelkipásztori vizsgálat”, melyet „az egyházmegye egységes házasságpasztorációs munkájának keretében kell végezni” (2. cikkely). Ebben részt vesznek kánonjogban és teológiában jártas, a főpásztor által alkalmasnak ítélt papok, de tanácsadóként akár megszentelt életet élők vagy kellő szaktudással bíró, hiteles világiak is. Létrejöhetnek egyházmegyei szintű vagy több egyházmegyére kiterjedő intézmények, megszülethetnek hasznos segédkönyvek is (3. cikkely). Ez a segítés a pasztoráció kiemelt terepe és feladata.
Ugyancsak jelentős fejlemény, hogy hangsúlyt nyert a plébániai családcsoportok szerepe. Eddig is gyakran beszéltünk már kisközösségekről, most azonban konkrét fel­adatként állt elénk, hogy ahol csak lehetséges, szülessenek meg a családcsoportok, melyek sokrétű szolgálatot láthatnak el: a hiteles életet élő házaspárok tanúságtevő módon támogathatják a felkészülésben a jegyeseket. A házasság első (nagyon is sebezhető) éveiben nyomon kísérhetik az ifjú párokat, segítve beletestesülésüket a plébánia, az egyházmegye szövetébe. Amennyiben pedig krízisek lépnek fel, ezeknek a közösségeknek támogatást, imádságos és cselekvő közösségi hátteret kell nyújtaniuk, hogy ezáltal hirdessék az egy és felbonthatatlan szentségi házasságra vonatkozó igazságot. Tömörebben fogalmazva: a házasságok és a családok ügye a helyi egyház kiemelt törődésének és gondoskodásának a tárgya kell, hogy legyen. XVI. Benedek mondotta a hit évével kapcsolatban, hogy az új evangelizáció önmagunk evangelizálásával kezdődik – most az a fel­adat, hogy ezen a rendkívül fontos területen megtaláljuk ennek hatékony útjait.
A szinódusi folyamat tehát már bejárt két fontos útszakaszt: látott és Krisztusra tekintett. Most járjuk a harmadikat: a távlatokét, ahol mindannyiunknak kreatív és elkötelezett módon kell kutatnunk, hogy közösségeink, egyéni, családi és plébániai szintjeink miként válhatnak a család evangéliumának hiteles tanúivá.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..