Helyükre kerülő mozaikok
Fotó: Fábián Attila (képgaléria)

 

Épp a Bárka műhelye felé tartunk. XI–XII. századi román stílusú kőtemplomok és zsalugáteres ablakú kőházak között haladunk, és az út mentén egy katonai temető hófehér sírkövei sorakoznak. 1918-ban az itteni erdőben álló vasúti kocsiban írták alá az első világháborút lezáró compiègne-i fegyverszüneti egyezményt. Nagy idők tanúja ez a vidék, és ebben a csendes kis faluban, Trosly-Breuil-ben ugyancsak valami történelmi van születőben.
wDSCF0211Jean Vanier otthonától mindössze néhány utcányira található a Bárka közösség műhelye és üzlete. La boutique de l’artisanat – hirdeti franciául a kicsinyke bolt cégére. Csodaszép kézműves alkotások, aprólékos munkával kidolgozott mozaikok, tükrök, lámpák, betlehemek, dísztányérok, egyedi kerámiák, bögrék, csészék, tálak, kancsók, vázák, elegáns palackozású borok, finom illatú parfümök, faragott gyertyák, illatos szappanok, valódi nagymama lekvárjai, áfonya, málna, füge, fekete ribizli és eper ízek, valamint igazi termelői mézek várnak minket a polcokon. A bolt különlegessége nem annyira az, hogy minden kézzel készül, hanem sokkal inkább az, hogy a termékek mindegyike értelmi sérült emberek, a Bárka közösség tagjainak keze munkája.
Miután kilépett a haditengerészettől, és megszerezte a filozófia doktora fokozatot, Jean Vanier 1964-ben hozta létre a Bárka közösséget: kibérelt egy elhagyatott házat az észak-franciaországi faluban, és egy intézetből magához vett két értelmi fogyatékossággal élő fiút, akikről lemondtak a szüleik. Attól kezdve együtt éltek, és a Bárka az évek során egyre növekedett. Napjainkban közel százötven közössége működik a világ csaknem negyven országában, és az egyes közösségekben mint­egy családként élnek együtt a fogyatékossággal élők és ép segítőik, mindenüket megosztva egymással. Vannak, akik mind mentálisan, mind fizikálisan sérültek, sokan járni és beszélni sem tudnak, olykor még egyedül enni sem. Teréz anya, Roger Schütz, a dalai láma és Desmond Tutu után 2015-ben Jean Vanier vehette át a vallási Nobel-díjként emlegetett, 1,7 millió dollárral járó Templeton-díjat, amelynek teljes összegét értelmi sérültek támogatására fordítja. Jean Vanier filozófiája szerint a közösség a valahova tartozás helye, ahol minden ember a maga teljességében tud növekedni, és ahol ki-ki megtanulja, hogyan szeresse a többieket. A szeretet azt jelenti, hogy felismerjük: a másik ember is értékes, fontos, különleges, s ha valóban ilyennek látjuk őt, átváltozik, és vele együtt mi is átváltozunk. A közösség tehát a változás, a gyógyulás helye. Ott lenni a másikkal – ez a Bárka lényege. Ebben a közösségben a legkiszolgáltatottabbak állnak a középpontban, ám Jean Vanier szerint épp ők azok, akik igazán emberré tesznek minket, és elvezetnek bennünket Istenhez. Felismerték ezt azok a segítők is, akik szerte a világból azért érkeztek a közösségbe, hogy gondját viseljék a sérülteknek.
wDSCF0010Belépünk a Bárka műhelyébe. Sanzon szól a rádióból, a kézművesek csendben, odafigyeléssel alkotnak. Mozaikokat készítenek. „Általában egy hétig foglalkozunk valamely kézműves területtel, tehát például a mozaikkészítést követően rátérünk a fazekas mesterségre, a gyertyaöntésre vagy a szappanfőzésre” – mondja Jean-Baptiste Catimel, a műhely vezetője, aki elárulja, hogy az összes termék közül a keresztmozaik a legkeresettebb; több mint hatszáz darab fogy belőle évente. Az egyik lány épp egy ilyen mozaikot készít. Közel hajol alkotásához, és óvatosan illeszti egymás mellé az apró darabokat. Nagy türelem kell ehhez a munkához.
A közösség Trosly-Breuil-ben lévő műhelye már több mint negyven éve működik, és a kézművesek között olyanok is vannak, akik a kezdetektől, vagyis évtizedek óta itt dolgoznak. Jelenleg közel húszan kézműveskednek a műhelyben, többnyire értelmi fogyatékossággal élők, a Bárka tagjai és néhányan a környékbeli rászorulók közül. Mindnyájan fizetést kapnak a munkájukért, így egyfajta szociális projekt is ez. A kézműveskedés mellett másfajta tevékenységek közül is választhatnak az emberek: kertészkedhetnek, segédkezhetnek az erdészetnél, de akár még irodai munkát is vállalhatnak, például borítékra bélyeget ragaszthatnak. Jean-Baptiste a tevékenységek három dimenziójáról beszél: az egyik a szakmai, a másik a közösségi, a harmadik a spirituális. „Mielőtt elkezdenének itt dolgozni, a kézművesek mindegyike komoly képzést kap, nagyon fontos ugyanis a szakmai igényesség – mondja. – Ám ami talán még ennél is lényegesebb, hogy megtanuljanak együtt dolgozni, igazi közösségként működni, és rátaláljanak a spirituális útra, illetve a munkán keresztül saját méltóságukat, értéküket is felfedezzék, amellett, hogy alkotásaikkal a társadalom számára is hasznossá válnak.”
Jean-Baptiste tíz éve került a Bárkához, segítőként. Annak idején civil szolgálatos volt, és Hondurasban ismerkedett meg a közösséggel, majd az ott tapasztaltak hatására úgy döntött: a katonai szolgálat helyett az értelmi sérültek közösségét választja. Családjával egy közeli faluban lakik, és jelenleg ő a felelős a műhelyben zajló munkáért. „Nem az a legfontosabb, hogy ki mit tud, vagy ki mit csinál, hanem az, hogy milyen kapcsolatban van a többiekkel – mondja ­Jean Vanier a közösség műhelyéről. – A műhelyünk a közösség helye, itt minden a közösségért van, minden tevékenység lényege, hogy közelebb hozza egymáshoz az embereket.” Ahogy nézem a csendesen alkotó kézműveseket és a készülő mozaikokat, valóban nem látok mást, csak olyan embereket, akik nagyon szeretnek együtt lenni. Őket nem érdekli az oktatás, a gazdaság vagy a politika, hogy miről szólnak épp a hírek, ahogyan az sem, hogy előléptetést kapjanak, és nagy karriert fussanak be. Nem szeretnének ők mást, csupán a helyükre rakni az apró mozaikokat.

w1DSCF0066_a

Bouaké-i közösségünkben, Elefántcsontparton él egy kislány, aki nagyon sok örömöt szerzett nekem. Innocente-nak hívják, Ártatlannak. Egészen kicsi korában kitették egy elhagyatott helyre. Még jó, hogy nem falta föl valami vadállat, vagy nem marta meg egy kígyó. Szerencsére arra jött valaki, megtalálta, és elvitte egy árvaházba. A kislány már haldoklott, végtelenül sovány volt, és teljesen kiszáradt. Mégis életben maradt, és az árvaház ránk bízta. Való igaz, Innocente nagyon kicsiny, sohasem fog beszélni, sem járni, nem tudjuk, mennyit ért a beszédünkből, és mennyire tud gondolkodni. De amikor odalépünk hozzá, amikor a nevén szólítjuk, arca felderül, mosolya felragyog, szeme csillog, csodálatosan megszépül. Egy napon hosszasan néztem, és arra gondoltam, hogy Innocente olyan, mint Jézus. Nem bírál, és nem ítél el senkit, túlságosan kicsiny ahhoz, hogy ítéljen. De ha nem állunk meg előtte, ha nem lépünk oda hozzá, és nem érintjük meg, ugyanolyan sebzett lesz, mint Jézus.
*
Erik nagyon szegény gyerek volt, vak és süket. Sem beszélni, sem egyedül enni nem tudott. Miután lemondtam a Troslyban lévő közösség vezetéséről, átvettem a gondozását. Sokat foglalkoztam vele, szinte mindennap megfürdettem, megetettem, vele maradtam, ő pedig nagyon sok örömöt szerzett nekem. Megérintettem a testét, ezt a kicsiny és szegény testet, és megértettem, hogy valóban Isten temploma.
*
A Fülöp-szigeteken, Punlában van egy közösségünk. Meghalt ott egy kislány. Hélene-nek hívták. Tizenöt éves korában érkezett hozzánk. Születése óta kórházban élt. Egészen kicsiny, fejletlen maradt. Vak volt, nem tudott járni, nem tudott beszélni. A kezét sem tudta használni. Súlyos sebeket hordozó, törékeny kislány volt. Egy fiatal japán lány, Keiko foglalkozott vele. Amikor Manilában jártam, ez a lány elmesélte nekem, milyen nehéz volt Hélene-nel élni. Hélene semmire sem reagált. Minden izma petyhüdt volt, arcán semmilyen érzelem nem tükröződött. Sohasem szólt semmiért, nem kért semmit. Csak annyira futotta az erejéből, hogy a szájába tett cumit szívta. Nagyon nehéz volt megszokni, hogy semmit sem lehet tudni arról, mit érez, egyáltalán érez-e valamit. Semmilyen kapcsolatba sem lehetett lépni vele. Biztattam Keikót, hogy beszéljen hozzá, de nagyon szelíden. Próbálja megsimogatni vagy ölbe venni nagy-nagy szeretettel. Azt mondtam neki: „Ha Isten akarja, egy nap rád fog mosolyogni. Akkor küldj nekem egy képeslapot.” Néhány hónappal később kaptam egy képeslapot Manilából.

(Részletek Jean Vanier A könnyek forrása című könyvéből)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..