„A kulcsszereplők az édesanyák”
Fotó: Kissimon István

 

A magyar demográfiai adatok már évtizedek óta kétségbeejtők. A mélyben zajló, nehezen befolyásolható társadalmi folyamatokra utalnak, és mintha mindenki leginkább csak találgatna, hogy milyen tényezőket lehet felelősnek tartani értük. Ön viszont határozottan a fiatalok kisgyermekkori szocializációjának elhibázottságában és az iskolarendszer rossz működésében véli megtalálni a fő okokat. Milyen kutatások, mérések igazolják az állítását?
– A magyar népességfogyás 1912-ben kezdődött, és 1954-től felerősödve azóta is tart. A hatvanas évektől gazdaságpolitikai eszközök alkalmazásával – 1967-től a gyermekgondozási segéllyel, majd 1984-től a gyermekgondozási díjjal – próbálták megfordítani a rossz irányt. Ezekhez hasonló intézkedés volt a családi adókedvezmény 2011-es bevezetése is. A gyes annak idején körülbelül tízezer fővel megnövelte a születésszámot, de a hatása idővel megszűnt. A gyed és a családi adókedvezmény viszont még csak meg sem mozdította a trendet. Több évtizedes demográfiai adatok igazolják, hogy a gazdasági helyzet és a gyerekszám egyenes arányossága – tehát hogy minél jobb módú egy család, annál több gyermeke van – csak a XIX. században volt igaz. Mind­ebből arra lehet következtetni, hogy a mélyebb ok nem gazdasági természetű. Én komplex társadalomtörténeti folyamatot sejtek mögötte.
1954-től 1962-ig, vagyis nyolc év alatt százezerrel csökkent az élve születések száma. Ezt a drasztikus változást sem az abortusztörvény felpuhítása, sem az 1956-os forradalom, sem az értékváltozások nem magyarázzák meg tökéletesen.
Mit mutatnak az adatok? Az 1940-es évekig a nők húsz százaléka dolgozott otthonától távol, ám 1948-tól valósággal behajtották őket a munkahelyekre. A folyamat mögött tehát az édesanyák munkába kényszerítése fedezhető fel. Ekkor a csecsemők tömegei a hathetes gyermekágyi segély időszaka után bölcsődébe kerültek. Napos, hetes és hónapos bölcsődék egyaránt voltak, így gyakran előfordult, hogy a csecsemők csak hetente vagy havonta találkoztak az édesanyjukkal. Mi történt ezekkel a gyermekekkel?
A pszichológiához, Bowlby kötődéselméletéhez fordultam válaszért. E szerint az első év tapasztalatai egész életünkre kihatnak. Döntő fontosságú, hogy a csecsemő mindig számíthat-e az édesanyjára, aki egész személyiségével ráhangolódik, és képes kitalálni, mikor mire van igénye. A gyermeknek ilyenkor azt kell megélnie, hogy ő a „főnök”, hogy képes befolyásolni a külvilágot. Ha ez nem így van, ha az anyukája nincs vele eleget, és nem tudja orvosolni a baját, ha emiatt nem érezheti magát elég fontosnak, akkor csalódik a külvilágban, nem lesz belőle bizalomteli ember, és az Istenhez való viszonyában sem lesz képes ráhagyatkozó lenni.
Az egészséges, bizalomteli, jól működő társadalom kulcsszereplői az édesanyák. Egy nemzedék eredményes szocializációja azonban csak húsz év elteltével mutatkozik meg.

A gyesnek és a gyednek miért nem lett maradandó hatása, hiszen ezek éppen azt tették lehetővé, hogy az anyák hosszan otthon lehessenek a gyermekeikkel.
– Pszichológiai kutatások szerint ennek a generációk közötti folyamatok az okai. Ha az első nemzedék nem kapta meg a biztonságos kötődés lehetőségét, akkor a második nemzedéknek nem tudja átadni azt a kötődési képességet, amelyet maga sem ismerhet, hiszen csecsemőkorában nem lehetett együtt az édesanyjával. A Ratkó-gyerekek, akik közé én is tartozom, már nem tölthették érzelmi biztonságban a csecsemőkorukat, így maguk sem tudták biztosítani ezt a gyermekeiknek. Ez is oka lehetett annak, hogy míg a Ratkó-generáció tagjainak még kilencvenhét százaléka megházasodott, addig az ő gyermekeiknek már csupán ötvenegy százaléka, míg mára harminchét százalékra csökkent a házasodók népességbeli aránya.
Idegélettani vizsgálatok bizonyítják, hogy a csecsemőkori szeparációs szorongás, félelem, stressz blokkolja az agykéreg működését, és fejlődési rendellenességekhez vezethet. Végső soron ezekre a csecsemőkori károsodásokra vezetem vissza az egymással szembeni bizalmatlanságunkat, amely a felnőttvilágban tapasztalható, a társadalmi értékvesztést, az életünkkel való elégedetlenségünket. Egy közelmúltbeli, huszonkét országra kiterjedő vizsgálat eredménye szerint a magyarok bíznak egymásban a legkevésbé.

Melyek iskolarendszerünk működésének legkárosabb jelenségei? Miért nevezi Ön ezt a rendszert sommásan gyerek- és családellenesnek? Mi az oka annak, hogy ez a működésmód honosodott meg nálunk, és hogy annyira szívósan tartja magát? Ha olyan romboló hatású, miért nem támad tömeges igény a megváltoztatására?
– Arról, hogy nemzetközi összehasonlításban annyira bizalmatlanok és elégedetlenek vagyunk, nagyban tehet az iskolarendszerünk is. Az ugyanis, noha valamennyire korrigálhatná a gyermekkorból származó eredendő bizalmi deficitet, ennek éppen az ellenkezőjét teszi: akadályozza mindazon képességek fejlődését, amelyek a párválasztást, a családalapításra való hajlandóságot, az empátiát, az együttműködést, a bizalmat erősítenék. A versenyt erőlteti a szolidaritással és az empátiával szemben, és szembemegy a társas együttlét alapértékeivel. Azt hangsúlyozza, hogy mindenki magáért küzd, mindenkinek egyedül kell boldogulnia, a többieknek tilos segíteni, nem kell együttműködni velük. Jellemző példája ennek, hogy a súgás büntetendő cselekménynek számít az iskoláinkban, és ezt a pedagógusok és a szakmai vezetők is természetesnek tartják. Ezzel arra nevelnek, hogy bizonyos helyzetekben mindenki ellenfél. Amikor viszont a fiatal dolgozni kezd, csapatépítő és kommunikációs tréningekre küldik, hogy megtanuljon beszélni és a közösségért is dolgozni.
Az egyik oktatáskutató kollégám óvott attól, hogy az iskolák szigorú megítélésével lelkiismeret-furdalást keltsek a pedagógusokban. Ezért külön is hangsúlyozom: amit mondok, nem a tanárok kritikája, hanem a rendszer egészének működéséé. Jócskán vannak nálunk nagy tanáregyéniségek, de ők is csak a rendszer ellenében tudnak hatni. A tanárok életét, működését rengeteg szabály és rendelkezés határozza meg; nem mozoghatnak szabadon, alkalmazkodniuk kell az adott keretekhez. Ha a humanisztikus kooperatív tanulás (hkt) rendszerét – amelynek kidolgozásában magam is részt vettem – választaná az ország, az meggyőződésem szerint a pedagógusok számára is sokkal jobb, több sikerrel kecsegtető lenne, mert látványosan átalakítja, oldottabbá, szeretettelibbé teszi a gyermekeket, miközben a tanulmányi eredmények is javulnak.
Annak, hogy a változtatás vágya nem elég erős, az egyik oka az lehet, hogy a tanárok is ebből az iskolarendszerből kerülnek ki, és hogy az általános iskolától az egyetemig azt tanítják nekik: „ez az élet”. Ennek a módszertanát tanulják a felsőoktatásban, és e szerint kell dolgozniuk az intézményekben is. Én azért gondolkozom másként, mert először húsz évig iskolafejlesztéssel foglalkoztam, aztán újabb húsz éven át vállalati környezetben dolgoztam. Tapasztalataim szerint a társadalom igényei és az iskolák működési folyamatai nálunk ellentétes irányba húznak, ami megmutatkozik – a népességfogyáson, az értékválságon, a rossz egészségi állapotunkon túl – iskoláink gyenge eredményeiben is.
A humanisztikus kooperatív tanulás 1982-ben elindított iskolamodellje más alternatívát kínál, és már több mint harminc éve bizonyítja működőképességét. A kilencvenes években mintegy kétezer pedagógust képeztünk ki a működtetésére, de manapság kevesen ismerik.

Kapcsolati kultúránk rehabilitációjára és társadalmunk bizalmi szintjének növelésére kell törekedni, írja könyvében. Ám egy egész társadalom évtizedek alatt kialakult mentalitásának megváltoztatása rövid távon túl nagy falatnak tűnik, mivel „mindenki szem a láncban”:  ösztönösen azt visszük tovább, amit kapunk, és a beidegződések általában nemzedékeken át szívósan tartják magukat. Mi teszi Önt annyira optimistává, hogy a határozott beavatkozástól gyors változást remél?
– Szent Ágoston írja, hogy ha hiszed, amit nem látsz, majd azt fogod látni, amiben hittél. Úgy gondolom, egy hívő ember optimista. Teszi a dolgát. A többi nem rajtunk múlik.

Gyakori ellenérv minden oktatási kísérlettel szemben, hogy a diákokat a későbbi versenyképességük, boldogulásuk érdekében évről évre meghatározott ismeretekhez kell juttatni. Ez már eleve versenyhelyzetet jelent, vagyis nem az iskolarendszer viszi bele a verseny elemét a gyerekek életébe. A humanisztikus kooperatív tanulás módszere képes-e megfelelően felkészíteni, helytállásra alkalmassá tenni őket?
– Keszthelyen, Zalaegerszegen vannak olyan pedagógusaink, akik már harminc éve e módszerrel tanítanak. Az eredmények meggyőzőek. A tavalyi harmadikosok például tizenhét országos tanulmányi versenyt nyertek, a negyedikesek huszonnégyet (elsőtől ötödik helyezés). Érdemes a rajzaikból áradó harmóniára is felfigyelni. Az Ön által említett ellenérvet már harminc éve halljuk, miközben a hagyományos szemléletű iskolák eredményessége romlott, gondoljon csak a siralmas PISA-tesztjeinkre. Noha a világban verseny van, otthon mégsem versenyeztetjük a gyermekeinket – és ez így helyes, ha nem akarjuk, hogy sérüljenek. Akkor fognak fejlődni és később az életben helytállni, ha otthon és az iskolában minden támogatást megadunk nekik, amire érzelmileg szükségük van.
Sajnos tapasztalataim szerint az egyházi iskolák közül is sok jár tév­úton. Nem tartom helyénvalónak a „versenyistálló” jellegű képzést. A személyiség egészét kell fejleszteni, nem csak a tantárgyakat jól megtanítani.

A hkt hogyan viszonyul a jó ideje Magyarországon is polgárjogot nyert alternatív iskolákhoz, mint a Waldorf, a Montessori vagy a Zsolnai? Milyen téren kínálnak ezek mást?
– Mindhárom említett irányzat másra fókuszál, más a célja; két mondatban összehasonlítani őket lehetetlen. A hkt elsősorban nem az oktatás tartalmával, hanem a tanulás megszervezésével, irányításával, a tanulók személyiségének fejlesztésével foglalkozik. Ahhoz segíti hozzá az osztályokból összeálló kisebb csoportok tagjait, hogy együtt tanuljanak. Ez bármilyen iskolafokozaton megvalósítható.

Tökéletes társadalom nem létezik, és a boldoguláshoz arra van szükség, hogy az egyén az adott társadalom viszonyaihoz minél jobban képes legyen alkalmazkodni. A sikeres emberek éppen ebben, az alkalmazkodásban sikeresek. Ön azonban mintha a feje tetejére állítaná ezt a logikát, amikor magát a rendszert hibáztatja. Ennek kissé utópisztikus színezete van. Lehetnek olyan kollégái, akik álmodozónak tartják emiatt.
– A könyvemnek három megnevezett és még öt „névtelen” lektora volt, több tudományterületről: pszi­chológusok, pedagógusok, demográfusok, szociológusok. Lényegében mind egyetértettek velem. Az egyik arra figyelmeztetett, hogy sok ellenkezést válthatok ki, számos érdeket sérthetek. Senkinek sem könnyű szembenézni a demográfiai helyzetünk kihívásaival. Van, aki úgy véli, ez olyan adottság, amelyhez alkalmazkodni kell. Úgy látom: az utolsó órákban vagyunk, hogy a trendet meg tudjuk fordítani. A következő két-három évben még megszólíthatjuk azt a népes nemzedéket, amelynek tagjaival összefogva fordulat érhető el a gyermekszületések számában. Most azon dolgozunk a kollégáimmal, hogy összeállítsunk egy komplex, összehangolt intézkedéscsomagot, amely garanciát jelenthet a sikeres beavatkozásokhoz. Két év múlva ez a lehetőség már visszafordíthatatlanul elszáll, mert kilép a szülőképes életkorból a Ratkó-unokák népes korosztálya, amely még alkalmas a trend visszafordítására. Évente százötvenezer gyermeket kellene szeretetben elindítanunk az életbe, míg jelenleg mindössze kilencvenezerre számíthatunk.
Minden terápiához jó diagnózisra van szükség. Ahhoz, hogy megfelelő megoldásokat találjunk, először pontosan értenünk kell a problémát. Hiszek abban, hogy népesedési helyzetünk megváltoztatásához radikálisan másképp kell gondolkodnunk. Ma a legfontosabb feladat a harmincöt–negyvenöt évesek megtámogatása a családalapításban, a felelősségvállalásban, a gyermekek elindításában. Mindannyian felelősek vagyunk ezért, de leginkább az idősebb generáció. Elsősorban a potenciális nagymamákra és nagypapákra számítok. Keressük meg a fiatalokat, támogassuk a több gyermeket vállaló családokat, építsük újra családjainkat, közösségeinket. Nem szabad tétlenkedni, várakozni, sajnálkozni, panaszkodni, sopánkodni. Cselekedni kell: minden vállalatnál, településen, plébánián, kisközösségben és családban. Teremtsük újra a szeretetcsaládokat, adjunk reményt a fiataloknak, hogy érdemes legyen Magyarországon megszületni, élni, boldogulni. Minden eszközzel támogassuk a gyermekeseket, akik helyettünk is éjjel-nappal dolgoznak közös jövőnkért.
A szakadék szélén című könyvem utolsó harmadában a kitörési pontokat, a cselekvési lehetőségeket keresem. Fontosnak tartom ugyanis, hogy mindenki belássa: ütött a cselekvés órája. Nem várhatunk tovább egyetlen percet sem. Ha határozottan munkához látunk, a rossz irány még megfordítható. Minden vágyam az, hogy tehessek ennek érdekében. Nem akarom, hogy túl általánosnak tartsák, amit írok, ezért igyekszem megmutatni azt is, milyen gyakorlati lépéseket látok szükségesnek.
Az általam üdvösnek tartott átalakításnak három szakasza lenne. Az első, kétéves szakaszban azt kellene elérni, hogy évente tizenötezerrel több gyermek szülessen a szokásosnál. Ha ez sikerül, akkor minden sikerül. Szándékom szerint országjárásra indulna egy szakértői csapat, és a harmincöt–negyvenöt év közötti korosztály tagjaival minden településen egy kérdőívet töltetne ki arról, mire lenne szükségük ahhoz, hogy a következő években családot alapítsanak, gyermeket vállaljanak. Milyen segítséget igényelnének ehhez? A kapcsolatépítésben segítsünk? Vagy a lakhatással van gond? Egészségügyi problémáik vannak? Munkalehetőség kellene? Környezeti támogatás? Esetleg genetikai tanácsadáson kellene részt vennie a gyerekre már évek óta hiába vágyó párnak? Ha ezek a felmérések elkészülnek, a döntéshozók célzottan segíthetnének mindenkinek, így az eddiginél sokkal hatékonyabb beavatkozásra nyílna lehetőségük.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..