A Széchenyi-díjas piarista szerzetes, tanár és lelkiségi író, Jelenits István december 16-án ünnepli nyolcvanadik születésnapját. Szerencsére lapunkhoz is számtalan szálon kötődik, hiszen az évtizedek során több száz cikke jelent meg e hasábokon, öt kötetbe szerkesztett összegyűjtött írásai pedig az Új Ember Kiadó gondozásában láttak napvilágot. Seregnyi tanítványa, barátja és lelki gyermeke közül ezúttal öten elevenítik fel vele kapcsolatos emlékeiket.
Piarista jövő
1967, Mikszáth tér. A valószínűtlenül hosszú terem ajtó felőli első padjában harminckilenc visszafojtott lélegzetet érzek a tarkómon. Félek, a vákuumban nem terjed a hang. A néma várakozás hosszú másodpercei után kimért, ruganyos léptekkel a katedrához megy, és a bal hóna alól az asztalra csúsztatja a magával hozott könyveket. A kulcscsomó marad a jobbjában. Határozottan fordul felénk. A gondolatfoszlányok a gyomromban landolnak, mert hirtelen nem tudom megállapítani, hogy fiatal-e vagy öreg. Nagyon szigorú az orra és a szája, de a kerek szemüveg megnyugtat. Feszült, de mosolyog a homloka. A fekete ruhában még vékonyabb és még magasabb. Elképzelhetetlenül egyenesen áll, csak a válla hajlik egy kicsit előre. A testével figyel. Tekintete messze a hátsó falon, vagy azon is túl. „Uraim, én leszek az osztályfőnökük.” Negyven kamaszfiú felsóhajt. Arra gondolok, hogy már nem félek.