Új Ember

Áprily La­jos (1887—1967) Jó­zsef At­ti­la-dí­jas köl­tő, mű­for­dí­tó száz­hu­szon­öt esz­ten­de­je, no­vem­ber 14-én szü­le­tett Bras­só­ban. El­ső­sor­ban han­gu­la­tok éne­ke­se; köl­té­sze­té­nek ih­le­tő­je leg­több­ször az em­lé­ke­zés, a ma­gány. Kri­ti­ku­sai az eu­ró­pa­i­ság és a ma­gyar­ság ös­­szeg­ző­jé­nek tart­ják, és Tóth Ár­pád­dal, Ju­hász Gyu­lá­val ál­lít­ják egy sor­ba. Nyolc­va­na­dik szü­le­tés­nap­ja előtt halt meg Bu­da­pes­ten, a hárs­he­gyi sza­na­tó­ri­um­ban. Fia, Jékely Zol­tán szin­tén köl­tő volt.

Ki­csi gyer­mek­ko­runk­tól fog­va vonz ben­nün­ket a dal­lam, a lük­te­tés. A gre­go­ri­án­tól a ba­rok­kon át a folk­lór­fel­dol­go­zá­sig szin­te min­den­re nyi­tott gyer­me­ki lé­lek csak úgy szív­ja ma­gá­ba a mu­zsi­kát. Ek­kor még ös­­sze­köt­he­ti a ze­nei él­ményt sza­bad moz­du­la­tok­kal, lé­pé­sek­kel, moz­gás­sal, mert sen­ki nem szól rá, sőt a kör­nye­ze­te meg­tap­sol­ja. Az in­téz­mé­nye­sí­tett ze­nei órá­kon az­tán elő­for­dul, hogy a ve­lünk szü­le­tett tu­dás és ér­zék meg­ko­pik, majd egy­szer csak vég­leg ki­ke­rül a nem ze­nész em­ber min­den­nap­ja­i­ból. Ek­kor ér­de­mes le­po­rol­ni Lisz­tet, Mo­zar­tot, Bac­hot vagy Cho­pint. A len­gyel-fran­cia ro­man­ti­kus ze­ne­szer­ző-gé­ni­usz ki­rob­ba­nó ér­zel­me­ket kot­tá­zott le tö­ké­le­tes for­mai pre­ci­zi­tás­sal. Ma­zur­kák, ke­rin­gők, nok­tür­nök, bal­la­dák, pre­lű­dök, im­prom­tuk, és még so­rol­hat­nám, hány­fé­le­kép­pen al­kot­ta meg a ze­né­re örök­ké vá­gyó em­ber egy-egy leg­szebb dal­la­mát.

Sel­ma Lagerlöf (1858—1940) No­bel-dí­jas svéd író­nő no­vem­ber 20-án szü­le­tett Mar­backa te­le­pü­lé­sen. ő volt az el­ső nő, aki a leg­ma­ga­sabb iro­dal­mi el­is­me­rés­ben ré­sze­sült. Szü­lei mély evan­gé­li­kus hi­te egész éle­té­re és mun­kás­sá­gá­ra ha­tott. Két leg­is­mer­tebb mű­ve a Gösta Berling tör­té­ne­te cí­mű el­be­szé­lés, il­let­ve a Nils Holgersson cso­dá­la­tos uta­zá­sa Svéd­or­szág­ban cí­mű if­jú­sá­gi re­gény.

An­gol—ame­ri­kai ro­man­ti­kus víg­já­ték (2001)

„Hir­te­len rá­döb­ben­tem, hogy ha azon­nal nem vál­toz­ta­tok, olyan éle­tem lesz, ahol a leg­meg­hit­tebb kap­cso­lat egy üveg bor­hoz fűz…Úgy dön­töt­tem, hogy a ke­zem­be ve­szem az éle­tem.” Ez­zel a val­lo­más­sal in­dult a 2000-es évek egyik kultfilmje. A har­min­cas éve­it ta­po­só an­gol nő, akit az ame­ri­kai Renée Zellweger ala­kí­tott, még­pe­dig re­me­kül, át­la­gos éle­tet él. Van la­ká­sa, mun­ká­ja, ba­rá­ti kö­re, nagy szí­ve, jó hu­mo­ra. De nincs tár­sa. Igaz, le­gyes­ked­nek kö­rü­löt­te, fő­ként ka­lan­do­rok, ő azon­ban az iga­zit vár­ja. A sze­ret­he­tő, né­ha kis­sé idét­le­nül cset­lő-bot­ló, de őszin­te fi­gu­rát an­nak ide­jén sok női (és sok fér­fi­né­ző) is a szí­vé­be zár­ta.  Hi­szen a szó­ki­mon­dó Bridget Jo­nes ko­runk egyik leg­főbb prob­lé­má­já­ra hív­ta fel a fi­gyel­met, va­gyis ar­ra, hogy tár­sat ta­lál­ni ne­héz. Ám re­ményt is adott min­den ma­gá­nyos­nak, hi­szen, amint a film­ből ki­de­rül, Mr. Darcy (ne­vez­zük most így) meg­ta­lá­lá­sa még­sem le­he­tet­len.

Ope­ra

A kék­sza­kál­lú her­ceg vá­ra Bar­tók Bé­la egy­fel­vo­ná­sos ope­rá­ja, amely­nek szö­veg­könyv­ét Ba­lázs Bé­la, a ze­ne­szer­ző  ba­rát­ja ír­ta. A mű egy ki­csi­vel több, mint egy óra hos­­szú, és mind­ös­­sze két sze­rep­lő­je van: Kék­sza­kál­lú (bassz­ba­ri­ton vagy bas­­szus), és új fe­le­sé­ge, Ju­dit (mez­zo­szop­rán, drá­mai szop­rán vagy alt), akik épp most kel­tek egy­be.  Ju­dit el­ső íz­ben ér­ke­zik Kék­sza­kál­lú vá­rá­ba. A mű­vet 1918-ban mu­tat­ták be Bu­da­pes­ten, de nyolc elő­adás után le is vet­ték a mű­sor­ról, s egé­szen 1936-ig nem ját­szot­ták. Az új­ra fel­fe­de­zett opera azon­ban ak­ko­ra si­ker volt, hogy Bar­tók­nak több mint tíz­szer kel­lett az elő­adás vé­gén meg­ha­jol­nia. A II. vi­lág­há­bo­rú után szá­mos or­szág­ban be­mu­tat­ták, több­sé­gé­ben kon­cert­elő­adá­sok for­má­já­ban.

Xa­vé­ri Szent Fe­renc (1506—1552) je­zsu­i­ta szer­ze­tes, min­den idők egyik leg­na­gyobb ke­resz­tény misszi­o­ná­ri­u­sa de­cem­ber 3-án hunyt el egy kis kí­nai szik­la­szi­ge­ten, a Kan­ton­hoz kö­ze­li San-Csaogon. Loyolai Szent Ig­nác tár­sa­ként egyi­ke volt a je­zsu­i­ta rend hat ala­pí­tó­já­nak. 1622-ben avat­ta szent­té XV. Ger­gely pá­pa; 1927 óta „az egész föld­ke­rek­ség min­den misszi­ó­já­nak vé­dő­szent­je­ként” tisz­tel­jük.

Jelenits Ist­ván pi­a­ris­ta szer­ze­tes, Szé­che­nyi­-dí­jas te­o­ló­gus, ta­nár, író nyolc­van esz­ten­de­je, 1932. de­cem­ber 16-án szü­le­tett Be­ret­­tyó­új­fa­lun. 1985-től tíz éven át a pi­a­ris­ta rend ma­gyar­or­szá­gi tar­to­mány­fő­nö­ke volt. A ki­lenc­ve­nes évek­től több fel­ső­fo­kú ka­to­li­kus in­téz­mény­ben ta­ní­tott. Ös­­sze­gyűj­tött írá­sai öt kö­tet­ben lát­tak nap­vi­lá­got az Új Em­ber Ki­adó gon­do­zá­sá­ban.

Ma­gyar film­víg­já­ték (1955)

Egy év a fron­ton. El sem tud­juk kép­zel­ni, hogy él­ték túl azok, akik ott vol­tak. Re­mé­nyük ta­lán ab­ban le­he­tett, hogy tud­ták, ha­za­vár­ják őket. Egy édes­anya, édes­apa, test­vér, meny­as­­szony vagy eset­leg Ju­li­ka, a lép­cső­ház­ból. De az az egy év ott­hon sem mú­lik el nyom­ta­la­nul. Elő­for­dul­hat, hogy a sze­re­tett Csé­ri Ju­li­ka (Ruttkai Éva) ép­pen­ség­gel le­vá­gat­ta a ha­ját, más fér­fi­val is ta­lál­koz­gat, és rend­sze­re­sen jár ba­rát­nő­jé­vel a Fe­ke­te Ri­gó­ba, hogy ott meg­igya­nak egy-egy pi­ko­ló vi­lá­gost leg­újabb hó­do­ló­ik­kal. Va­jon a front­ról ha­za­tér­ve Mar­ci (Bitskey Ti­bor) el tud­ja fo­gad­ni a meg­vál­to­zott lányt? Tud­ja ugyan­úgy sze­ret­ni, mint egy év­vel ko­ráb­ban? És elég-e há­rom nap ar­ra, hogy a két sze­rel­mes em­ber is­mét egy­más­ra ta­lál­jon? Most is ak­tu­á­lis kér­dé­se­ket vet fel Máriássy Fé­lix já­ték­film­je.