Mária a Gyermekkel Buda várfokán
A talapzat már készen áll. A négy méter magas bronzszobor öntésre vár, de a kisebb gipsz tanulmányszobor látható volt nemrégen – kiállításon.
Most is vár csöndes kerti házban a fehér Mária-anya, mint egy szál virág. Legszívesebben imádságra kulcsolnám a kezem. Mögöttem zongora, Liszt-partitúrával. Mellettem két zongoraművész: Klukon Edit és férje, Ránki Dezső, valamint a szobrászművész Mátyássy László. „Ave maris Stella – Üdvöz légy, tenger Csillaga, Isten Édesanyja” – ezek a sorok járnak a lelkemben Liszt dallamába öltözve. Micsoda nyugalom, egyszerűség, harmónia a szoboralak! Némán is énekel a szív, s amíg a messzeségbe tekintő Mária-arcot nézem, valamit megérzek abból, amit „örök nőinek” mond a költő, bölcsességnek az Írás, melyben ekként szól Sapientia: „Az Úr szerzett engem útjai kezdetén, mielőtt bármit is alkotott. Mielőtt a hegyek keletkeztek volna, a halmok előtt születtem. Ott voltam mellette, az ő színe előtt játszadoztam. Ott játszottam az egész földkerekségen, s örömmel voltam az emberek fiai között.”