Elhagyott, rozsduló vasúti sínek közt botladozom, s pillanatonként megszakasztja léptemet egy-egy feltülekvő emlék. Pályák szakaszán forró nyári vagy jégkörmös téli tüske. A gyermekkor s az ifjúság útja azonban az otthon jóvoltából mindig zöldágas…
Káplánunkkal a Gödörbe (itt Güdörnek nevezték) korcsolyánkkal a jeget karcoltuk, és ő megtanított a téli sport elegáns technikájára, nyolcasok, körök rajzolására. Hittant még iskolában tanított, folytonos „párbeszédben” állt az igazgatóval, aki hatalmasan utálta a papokat, az egyházat, és persze azokat, akik ide tartoztak. Így nem vettek fel a közeli gimnáziumba. Azzal vádolt az igazgató, hogy a „dicső” Tanácsköztársaság „ünnepén”, amikor az udvaron osztályonként sorban álltunk, és gyors beszédű tanárunk „gondolatait” hallgattuk, melyeket papírról olvasott, tüntetően kinevettem. Nyolcadikba jártunk, kamaszjavakkal feltöltve, amikor az életkor egyik sajátossága az, hogy szeret mindent a fonákján szemlélni. Ebben az esetben nem fonákjára került az „ünnep”, hanem kritikai pannóra, nem a mi szándékunkból: galambraj húzott át közelmagasban, és a felolvasásra rendelt kéziratot megtisztelte. Akik figyeltük, azonnal reagáltunk a hitelesítő galambpecsétre, és nevetni kezdtünk. Nem harsányan, csak úgy, szalonképesen, ami mégis elegendő volt, hogy az erősen „elvtárs-töltésű” direktor kiszúrjon – csupán engem.
