Élet-muzsika

Menyem mondta el a minap, hogy fiatal macskájuknak két kis kölyke született. Arra lett figyelmes, hogy a piros nyakörves cica az ajtóban áll, és macskanyelven kér valamit. Gondolta, éhes, azonban elkerülte a tejes tányérkát. Tovább kérte-hívta a menyemet a kibélelt kuckóhoz, bemutatta családját, és azt is, hogyan szoptatja kicsinyeit. Megsimogattam a fejét – mondta a menyem –, és arra gondoltam: ő csak Szénike, egy koromfekete macskaanya. Hányan vannak anyák az emberek közül, akik kukába – szemétbe dobják magzatukat. Mikor lesz, amikor a szeretet erővonalai mind egybefutnak, és Isten gondolatával találkoznak?

* * *

Vadrózsák évszaka. A hegyoldal kilométereken át lobogtatja fehér-rózsaszín rózsa mécseseit. Autónk kényelmesen siklik a szerpentinen, van idő gyönyörködni, s hallgatni a hegyek nyár eleji, lombsusogású imádságát. Vidor szellő motoz, fény és árnyak közt haladunk, mint óriási gótikus katedrálisban.


Egyszerre szavak nélküli „énekre” leszek figyelmes. Féléves unokám aludt eddig, biztonságos védelemben, de most felébredt. Nem sírásra görbült a szájacskája, hanem titokzatos „beszédet” folytatott. Erre mondta gyakran jó anyám: a kicsik angyalaikkal társalognak, ők ismerik az angyalok nyelvét. Ki tudja? Talán így adnak hírt a védett életről, amely vadrózsákon is fénylik, lombokon neszez, a madarak és a kicsinyek nyelvén oldja fel a békétlenséget. Ilyenkor egy megkeseredett is elfelejtheti – ha csupán egyetlen pillanatra – búbaját, és rádöbbenhet: túl a sziklabérceken, fellegeken, őserdőkön végtelen Nyugalom őrzi birodalmát, amelyhez mi is tartozunk.

Virág a gyermek, énekel az azúr, és az alkonyok bronzai elfelejthetetlen öröm fonalait szövik a világ szívében.

Az életét.

* * *

Meglapult polcomon ez a reményszínű, szecessziós ékítményű kötet, a Háborús antológia, az Élet kiadása 1916-ból.

Százéves az első háború, ezért vettem észre a rejtőző könyvet. A versek válogatója: Gyulai Ágost, az irodalomtörténész, műfordító így kezdi előszavát: „A háború és béke nagy problémái közül minden időben nemcsak öldöklő ágyúkkal és véres rohamokkal folyik a küzdelem, hanem a lélek lobogó tüzével, a szellem magasztos fegyvereivel is.” Ellene mond ez annak, amit a régiek (latinul) úgy fogalmaztak, hogy „fegyverek zaja közben hallgatnak a múzsák”. Az „ősi erők, erények” alkotásra ihlették a művészeket csatazajban is, mondhatjuk: lelkesítették. Lendítő érzésekről van szó? Inkább az élet iránti elköteleződésről, amely a művészhivatásnak központi energiája. Hogy annyi ebben a fájdalom, a bánat? Ki nem siratja a pusztulást; a szenvedést? A lélektan másról is tudósít, amikor analizálja az emberi jelenséget, magát a történelmet, amely apály és dagály ritmusában halad. A kereszténység úgy tartja, hogy a Teremtés gyermekei földi gyötrelmeikben a jövendőben bizakodhatnak, amely dicsőség. Pál apostol kijelenti: „A remény azonban, amit beteljesedni látunk, nem remény. Hiszen ki remélné azt, amit lát? Ha tehát reméljük, amit nem látunk, akkor várjunk csak türelemmel.” A Megváltó elfogadta az emberi állapotot, ezzel a bizonytalanságot, a szorongást. Volt (van) elegendő ebből háborúk, történelmi dúlások időszakában, de bizalom, reménység is. Ez az élet dialektikája, a nehezen elfogadható próba, amit a kiegyezés évében Balassagyarmaton született Vértesy Gyula a szóban lévő antológia egyik versrészletében (Levél az édesanyjához) akként fejez ki:

Ifjan és erősen
elmenni innen, hősen, délcegen,
akkor, mikor még csak a szépet láttuk
s nem foltot, árnyat is az életen –
Meghalni úgy, azt hívén, hogy csupán
tavaszból, nyárból áll ez a világ –
…Szeret, ki a halált így küldi ránk…