Tóth Sándor

Szent Bernadette csillagképe

A gascogne-i kisváros, Orthenez pálmás utcáival, sziklás kis folyójával mintha a közeli Lourdes kapuja lenne. Itt élt jó ideig, s halt meg a katolikus poéta, Francis Jammes a múlt században. Rózsafüzérciklusából egyetlen sor, a megfeszíttetés titkából: Négy égtájért, mely megfeszíti a Világot (…) Üdvözlégy, Mária…

A völgyi házsorok, mint fehér rózsák: Lourdes utcái. Egyetlen „sarkpont” az égtájakból, amely segíti fenntartani a düledező világot. Különös érzés fog el, amikor Sík Sándor sorait olvasom: Ó Máriák, / Besnyőn és Somlyóban és Pócson és Cellben, / Lorettóban, Lourdesban, Fatimában, a Kármelen és Athoson, / Guadalupén és Nagasakiban, / akiknek arca elé ezerével özönlik az emberiség (…).

Lourdes-ban egy tizennégy éves leány látomásai annyi örömet- gyógyulást és – kételyt okoznak 1858 óta! Kételyt azoknak, akik az észelvűség rideg parancsaival közelítették/közelítik meg a helyet, nemegyszer cinikus hányavetiséggel. A környezet panorámája kétségtelen ellentmondani látszik mindenféle egyszerűségnek, egy kislány történetének, aki azon a februári napon száraz gallyat gyűjteni indult. Cipőjét húzta le éppen, hogy átkeljen a hideg folyón, amikor léghuzatot érzett. De a fák nem mozdultak. S amikor a „szép Hölgyet” a barlangban meglátta, maga is kételkedett látomásában…

A Gave vízzenéje, az ezer meg ezer énekhang, később: gyertyafény arra a másik „ellentmondásra” utalnak, amelyet ma „ártatlan hitnek” nevezhetünk. Lehet ez törékeny, mindig virrasztásra késztető, ám hozzá képest minden más törékenyebb. Hogy mennyire így van, elég végigtekinteni csupán a hétköznapok zarándoklatain. Már a bejegyzett számok vallanak.

Itália és Spanyolország a keresztény megújulás központjai voltak addig, amíg IV. Henrik trónra nem lépett 1590-ben. Ettől kezdve Franciaországé a főszerep az egyetemes egyház történetében. Amikor a Napkirály veszi át „a világ legszebb birodalmát”, már két nemzedék szentjeinek örökségét élvezi. A kezdetkor gyöngyöző lelki forrást, a misztikus teológiát Szent Ágoston szelleme és a keresztény humanizmus táplálja. A modern lelkiséget ez a teológia határozta meg: „magasztalja a megtestesült Krisztus misztériumát”, amely egyedül képes transzcendálni az embert. A vallásosság erénye a „tiszta szeretet”. Az eltúlzott egyéni buzgalom, az édeskés ikonográfia az égi és földi dolgok természetes összetartozásában elhajlásokat jelentett. Jeles egyházi személyeknél nyoma sincs a negédességnek, mivel közel voltak az „élő vizek” forrásához.

Ha jelképekről beszélünk vagy írunk, egy-egy eszméről elmélkedünk. Az embert vizsgáljuk s a láthatatlan valóságot láthatóvá tévő formákat. Valójában a teológiai szépség fontos kifejezőeszközét leljük meg, amely a Teremtő ajándéka. Méltán állapítja meg Dávid Katalin művészettörténész, hogy az a történelmi folyamat, amelyben elvesznek a jelképek, botrányokhoz vezet; a XX. század ezt világosan megmutatja. „A szakralitás az ember eredendő összetevőjének a része – írja –, csonka életet él, ha nem töltheti fel vele szellemi, lelki, testi életét, vagyis ha emberi méltóságát nem táplálja a szakralitás,” amelynek elemi része a szimbólum. „Az üdvtörténetnek nincs olyan mozzanata, amelynek jelentését ne közvetítené valamelyik jelkép.” Szentek életét olvasva sem szabad erről megfeledkezni. Tudni kell, hogy valamennyi jelképnek messzi múltba nyúló története van, útjelzők a lélek világához. „Ősi létezők, mint a gondolkodás, érzés, vagy bármi, ami emberségünk kritériuma.” Példa erre a messzi múltból Szent Borbála is – jelképeivel, legendáival. Ez utóbbiakról Erdő Péter bíboros mondta: „Nem riportok vagy helyszíni közvetítések, hanem inkább drámai helyzet emlékei. Olyan helyzetekéi, amelyekben a keresztény hit üzenetét ismeri fel élete számára.”

Gyermekkorom tündérkertjéből legszívesebben a lovát sarkantyúzó királyra emlékszem, aki az Ágasról, a Mátrából ugratott egyenesen a Szentkút sziklái közé, hogy katonái szomját csillapítsa. Persze van több más Szent László-legenda, amit a tudomány ma is vizsgálgat.

Sosem tudni, mit hoz a kegyelem, az ajándékozó Lélek. Lellisi Kamill nehéz gyermek volt, mégis a békesség atyja lett. Édesanyja korán meghalt, apja pedig általában messze járt az abruzzói otthontól. Így aztán a fiúcska elcsavargott, kockázott, kártyázott. Apja fejébe vette, hogy katonának adja, a kalandozó zsoldosok közé. Aztán maga is közéjük állt, a törökkel hadakozók seregében együtt szolgáltak. Ancona felé hajózva Lellisi hadnagy meghalt, Kamill pedig megbetegedett: bokasérülése elgennyesedett. Egy szál magára maradt, pénz nélkül.