Könyvespolcra
Az ókortudós Ritoók Zigmonddal beszélget Simon Erika a Kairosz Kiadó Miért hiszek? sorozatában.
Címe – Homérosszal is Jézushoz – tömören kifejezi a kis könyv gazdag tartalmát. Egyszerre tudománynépszerűsítés és szubjektív válasz az élet egyik legnagyobb kérdésére. Bizonyítéka annak, hogy egy hívő ember milyen magasságot és mélységet járhat be. Pontos választ ad arra, hogy kultúra és keresztyénség (református tudósról van szó) hogy függ össze.
Első diplomája szerzésekor tanítványom volt. Amikor legutóbb beszélgettünk, már diakónusként szolgált. Előzőleg karitatív gondozóként kereste a hajléktalanokat hegyekben, erdőkben, s a bizonyságot, hogy az Úr valóban meghívta. Meglepett a mondata: „Nem tudományos papi életre készülök, hanem a lelkipásztorkodás mindennapjaira. Azonban nem hiányozhat a folytonos képzés, tájékozódás. Különben az elsekélyesedés fenyeget…”
Százhúsz éve született Lajtha László
Idén június 30-án ünnepeljük Lajtha László, a Francia Akadémia első magyar zeneszerzője születésének százhuszadik évfordulóját, jövőre pedig arról emlékezünk meg, hogy ötven esztendeje hunyt el. A XX. század egyik legjelesebb magyar zeneszerzője volt, többek között kilenc szimfónia, három balett, egy opera és számos kamarazenemű szerzője. Emellett nagy elődeihez, Bartókhoz és Kodályhoz méltó népzenekutató (akinek széki gyűjtése nélkül aligha indulhatott volna el az éppen most negyvenéves táncház-mozgalom), nagyszerű zenepedagógus (aki a Nemzeti Zenedében harminc éven át tanított, és ő volt az intézmény utolsó főigazgatója), kultúrdiplomata, egyházzenész – igazi polihisztor. A jubileum kapcsán Solymosi Tari Emőke zenetörténésszel beszélgettünk. A Zeneakadémia zenetörténet- tanára még diákkorában kezdte kutatni Lajtha László munkásságát, és azóta – számos tanulmány mellett – négy könyve jelent meg róla. Ezek közül a legfontosabb a 2010-ben kiadott, Két világ közt című, tudományos igénnyel szerkesztett kötet, amely húsz év gyűjtőmunkájának eredménye, és amelyben a szerzőnek sikerült megőriznie Lajtha családjának és kortársainak visszaemlékezéseit a mesterről.
– Mi az oka, hogy Lajtha Lászlót ilyen hosszú időn át mellőzték, és műveit csak az utóbbi években kezdték gyakrabban játszani itthon?
– Ennek több oka van, az egyik például, hogy Lajtha László a XX. századi magyar zenetörténetben igen sajátos, egészen egyéni színt képvisel, részben franciás irányultsága miatt. Nagyon erősen kötődött a francia kultúrához, és már tanulmányai egy részét is Párizsban végezte az 1910-es évek elején. Attól, hogy valaki ismeri és szereti a nála egy évtizeddel idősebb Bartók Béla és Kodály Zoltán zenéjét, még nem biztos, hogy Lajthához is közel tud kerülni. Az is kétségtelen, hogy zenéjének előadása igen komoly feladat elé állítja a muzsikusokat, és művei csak akkor érvényesülnek igazán, ha kiváló előadásban szólalnak meg. Nem könnyíti meg a helyzetet, hogy kiadója egy párizsi cég. Ezek azonban másodlagos kérdések. Lajthát mindenekelőtt politikai okokból állították félre. Gyanússá vált nyugati kapcsolatai, Nyugaton maradt két fia miatt, no és persze az is megbocsájthatatlan vétke volt, hogy nem írta alá a Mindszenty József elleni állásfoglalást. A diktatúrákban nem kedvelik, ha valaki következetesen kiáll az elvei mellett…
Balra tisztás, fenyő-szegélyes
Jobbra bükkös kérge fénylik
Kapuk szárnya hajlatában
ormok dómja fölfehérlik
Egy kis virág nekem nyitott
(Goethe)
Mező-sík-hegyoldal
Bogárkák csatája
Pillangós-árnyékok
napvilágon
Fehér kő várja
pihentét a fénynek,
lehessen lámpás
holdfogyatkozásban
A gyerekhang úgy csendült a zsibongásban, mint aranycsengő a világ felett: „Lánc, lánc, eszterlánc…” A piac közepén, hol zöldségek illatoznak, fehér kalapos gombák bólongatnak, egymásba keveredik a sok félbehagyott mondat, siető lábak, ideges kezek erdejében az áruk tömege sem nyugtat: a kertek „lakói” ragyognak, de nem tudják már idehozni a természet pihentető üzenetét. Korábban – gondolatban – szívesen elkóboroltam az asztalok közt Berda Jóskával, a piacok költői dicsérőjével, „ujjongtam”, és egy-két óra alatt átéltem kertek, növények életét.
Káposzta, répa, hagyma, paprika,
a zöld alól világit már a sárga,
paradicsom pirosa omlik
a kék véraláfutásos padlizsánra.
Nyers, édes, csípős, kesernyés szagok,
mélyben, napon más-más tervet betöltő,
versengve sokasodó anyagok
özönlenek elő a sűrű földből.
Elemek rendjében kitűnik: kő és fa. Erdőjárások foglyaként a patak énekébe burkolózva, míg a hold fénysíkja suhint majd lombot, bokrot, a teremtés első pillanatait élheti át az ember, aki a természetet próbálja meghatározni – önmagának. Afféle romantikus; a hajdani „tavi iskola” angol költőinek mintáit követi, de eljut Shelley lélektanához, és mindent a lélek szemszögéből figyel.
Az 1877-ben elhunyt angol író, Henry Drummond írta, hogy az előzékenység a szeretet arcán meghatározó vonás, erény és – kis dolgokban jelentkezik. A szeretet azt is jelenti, hogy tiszteljük a másikat. A barátságosság, figyelmesség a tapintat régen a jólneveltség jelzői voltak. Manapság ritka, ha egy-két fiatal a metrón, a vonaton, vagy az autóbuszon az ülőhelyét felkínálja a közelében kapaszkodó idős hölgynek, férfinak. Széttagolódó életkorok, elkülönítő „ítéletek” – mondja a szociológus, aki a magatartások figyelője: a fiatalok nemzedéke neveletlen, a felnőttek modortalanok, az idősek pedig panaszkodnak, kritizálnak, siránkoznak.
