A Francia Akadémia magyar zeneszerzője

1948-tól csak igen korlátozottan szólalhattak meg a művei. Nyilvánvaló, hogy ha egy életművet hosszú évtizedeken át elhallgatnak, utána nagyon nehéz visszaküzdeni a koncertrepertoárba. Az utóbbi években, sőt évtizedekben számos hanglemez jelent meg kompozícióiból, könyvek születtek, kiállításokat rendeznek (jelenleg, még július 8-áig a Művészetek Palotájában van Lajtha-kiállítás, különleges, máskor nem látható fotókból, dokumentumokból), egyre több művész kezd érdeklődni a művei iránt, tehát igenis van elmozdulás, és biztos vagyok abban, hogy most, a kettős évforduló kapcsán ez a pozitív tendencia felerősödik. Születésnapján este fél nyolckor a Hagyományok Házában lesz ünnepi koncert a tiszteletére, kórusművekkel, kamarazenével, népi gyűjtései megszólaltatásával, vetítéssel. Hogy későbbi programokat is említsek, egyik balettjét, A négy isten ligete címűt Kocsis Zoltán fogja vezényelni januárban. Ez világpremier lesz. Februárban, Lajtha halálának évfordulóján pedig ismét konferenciát tartunk róla a Zenetudományi Intézetben.

Hogyan, milyen körülmények között lett Lajtha nemkívánatos személy a magyar kultúrában?

– 1947–48-ban egy évet töltött Londonban, hogy Georg Höllering osztrák filmrendező felkérésére zenét komponáljon a Gyilkosság a katedrálisban című filmhez. Már korábban, az 1930-as évek közepén a Hortobágy című filmet is együtt készítették. Lajthát Londonban nagyon megbecsülte mind a rendező, mind a Nobel-díjas író, T. S. Eliot, akinek verses drámájából a film készült. Mindketten szabad kezet adtak neki, így nem „alkalmazott zenét” kellett írnia, hanem valódi művészi alkotásokat hozhatott létre. És amit senki sem gondolna, a film úgy készült, hogy a képsorokat igazították a kiválasztott zenei részletekhez, nem pedig fordítva! A film a Velencei Filmfesztiválon több díjat is nyert. Lajtha szerződését meg akarták hosszabbítani, és egyéb ajánlatokat is kapott, például egyetemi tanításra. Nekem még volt módom beszélgetni két nagyszerű tudós fiával (sajnos azóta a rákkutatóként dolgozó idősebb fiú meghalt, de Ábel, az Amerikában élő agykutató kilencvenévesen is aktív). Ők mesélték, hogy édesapjuk sokat vívódott, mit tegyen, hazajöjjön- e 1948 őszén. Barátai óvták ettől, sőt könyörögtek neki, hogy az itthoni politikai fordulat miatt inkább maradjon Nyugaton. Lajtha tisztában volt azzal, hogy kint jobban élhetne, de azzal is, hogy komponálni csak itthon tud. Nagyon erős gyökerek kötötték Magyarországhoz. Hazatért tehát. Számított a nehézségekre, de arra nem gondolhatott, hogy ő, aki 1945-től három igazgatói állást is betöltött, azaz a magyar kulturális életben megbecsült személyiség volt, kenyérkereset nélkül marad, és a kommunista kormánytól tizennégy éven át útlevelet sem kap. Felesége, Rózsi néni mesélte (ő már több mint két évtizede nincs köztünk), hogy ebben az időben csak úgy tudtak megélni, hogy eladogatták értékes tárgyaikat. 1951-ben aztán Lajtha megelégelte a dolgot. Helyzete annyira kilátástalanná vált, hogy emigrációs útlevélért folyamodott, de kérvényét elutasították. A hatalom képviselőiben azonban tudatosodott, hogy valahogyan rendezni kell a nemzetközileg is elismert zeneszerző- tudós helyzetét. Még abban az évben megkapta a Kossuth-díjat, persze nem zeneszerzőként (hiszen műveit alig játszották), hanem népzenekutatóként. Lajtha ezt megalázónak tartotta, és nem is akarta átvenni a kitüntetést. Emberi karakterére jellemző, hogy – nehéz helyzete ellenére — az elismeréssel járó meglehetősen nagy summából egyetlen fillért sem tartott meg. Az egész összeget azok közt osztotta szét, akik a kommunista rezsim áldozatai voltak, például kitelepítetteknek, vagy olyan idős embereknek, akiktől megvonták a nyugdíjat. Ugyancsak 1951-ben alapíthatott Lajtha népzenegyűjtő csoportot, amellyel haláláig járta a Dunántúlt, és vallásos népénekeket is kutatott. Gondoljunk csak bele, mit jelentett az ötvenes években Szűz Máriáról, Jézus Krisztusról szóló dallamokat gyűjteni! Lajtha kikötette, hogy csak úgy vállalja el a munkát, ha a gyűjtendő anyagot és munkatársait is ő választhatja meg. Két közvetlen munkatársa Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutató és Tóth Margit zenetudós volt. Ők ketten utaztak Lajthával, de a lejegyzésben, kottamásolásban és egyéb munkákban sokan mások is részt vettek. Nem véletlenül nevezték a csoportot Noé bárkájának. Lajtha ugyanis csupa olyan munkatársat választott, akiket a kommunisták elkeserítően nehéz helyzetbe hoztak. Akadt a csoportban pap, apáca, egyik napról a másikra kirúgott külügyér (itt Erdélyi Zsuzsannára gondolok), menekült erdélyi grófnő (Teleki Cecíliát Lajtha fordítóként alkalmazta, ugyanis nagyon sok nyelven beszélt), de még egy kitelepített ezredesnek is küldtek másolandó kottákat.

Hozott-e változást, amikor Lajtha 1955-ben a Francia Akadémia tagja lett?

– Ez hatalmas megtiszteltetés volt a mester számára, ami más magyar zeneszerzőnek korábban nem jutott ki. (Azóta is csak egynek: Ligeti Györgynek.) Azt gondolná az ember, hogy egy ilyen elismerésre az ország kormánya is büszke volt. Lajthának azonban ekkor sem adtak útlevelet, és ezért az ünnepélyes székfoglalót csak hét évvel később, 1962-ben tarthatta meg. Lehet, hogy a mesternek némi védelmet adott ez a rang, de valójában a helyzetén nem változtatott. Sokat mond, hogy a budapesti Francia Intézet akkori igazgatója, amikor megindokolta, miért helyes döntés Lajtha megválasztása, művészi és tudományos érdemei után emberi-politikai érdemeit is kiemelte, mondván, Lajtha semmilyen kompromisszumra sem volt hajlandó az akkor regnáló hatalommal.

Lajtha László református volt, felesége, Rózsika katolikus. Különös, hogy a komponista éppen az 1950-es években írta sorra egyházi műveit, köztük több misét is.

– Az előbb elmondottak fényében talán már nem annyira különös… Egyértelmű, hogy Lajtha nemcsak mély hitét vallotta meg ezekben a gyönyörű darabokban, hanem egyúttal politikailag is állást foglalt. Ez a műfaj korábban nem vonzotta különösebben, csak egyetlen szólómotettát írt a húszas években. Viszont 1950-ben, amikor ez szinte provokációnak számított, megírta első miséjét vegyes karra és zenekarra. A kotta végén olvasható bejegyzés szerint mindössze néhány hónap alatt készült el vele, szinte kiszakadt belőle ez a bensőséges, mégis oly emelkedett muzsika. Még azt is odaírta: In diebus tribulationis, azaz a szorongattatás napjaiban. Milyen jellemző, hogy amikor 1957-ben a Magyar Rádió művet kért tőle, éppen ezt a misét ajánlotta! A Rádió be is mutatta, no persze egy semleges címet választva. Az eredeti cím: Mise a szorongattatás napjaiban, 1950, nyilvánvalóan nem volt elfogadható 1957-ben… Mint az imént mondtam, Lajtha 1951-ben kapta meg a Kossuth-díjat, és mit komponált a következő esztendőben? Újabb misét, ezúttal orgonakísérettel. Egyik levelében megjegyezte, hogy „a hívő emberek vigasztalására” írta. Alkotott egy gyönyörű, szokatlan hangvételű Magnificatot 1954-ben, és Három Mária-himnuszt 1958-ban. Ha már politikai kiállásról van szó, ne feledjük el az 1956-os forradalom leverésére végtelen keserűséggel reagáló, 1957-ben született VII. szimfóniát, amelynek Lajtha a „Forradalmi” alcímet szánta egy levele szerint. A művet Párizsban mutatták be, és igen erős visszhangot keltett itthon is. Lajthát akkor is becitálták a hatóságok. Ez amúgy megtörtént máskor is, de sohasem merték bántani. Nem hagyta magát megfélemlíteni, és ez nemcsak az ötvenes évekre volt jellemző. Lajtha László – nem is tudom, van-e még egy ilyen zeneszerző – több mint négy éven át harcolt az I. világháborúban (fennmaradtak az igazolások arról, pontosan mely napokon volt a fronton). Később, a II. világháború alatt, 1944 márciusától részt vett a fegyveres ellenállási mozgalomban. Ezt Lajtha francia kiadójához írt egyik leveléből tudjuk. Több zsidó zenésztársát is ő mentette meg. Nemrég mesélte nekem Lajtha Ildikó, a komponista unokahúga és jogörököse, hogy egy zsidó kislányt is magukhoz vettek azokban az időkben. A már említett balett, A négy isten ligete történetesen egy Hitler-paródia. Ezt 1943-ban írta. Lajtha tehát mindenféle diktatúrát elutasított. Olyan muzsikus volt, aki nemcsak mesterségbeli tudása és szorgalma okán lehet ma példakép, hanem emberi kvalitásai, hitből fakadó bátorsága és kitartása miatt is.

(A fotókat Lajtha Ildikó szíves engedélyével közöljük.)