Tóth Sándor

Temetők – dél fokán, hol katonatetemek várják a kürtszót és a hajókürtökét is végső számadásra. A tolongásban sokan lesznek, próbálják megmagyarázni dolgaikat, melyeket pecséttel látott el az élet – igaz vagy hamis pecséttel. Akkor már nem lesz külön matróz meg kapitány.

A faluból egy legényt soroztak a tengerre az első háborúban. Igaz, sorozni sem kellett, már a monarchia tengerésze volt néhány év óta. Ahogyan a szavaira emlékszem, ott volt a medunai kikötőnél, az otrantói blokádáttörésnél s az Adriára szorított flotta valamelyik fedélzetén. A Szent István csatahajót sokszor elsiratta. Nyolc esztendeig járta az óceánokat és az Adriát. Erős volt, mint a bükk. A szíve, mint a réti virágé, amely sűrűn nyílik a hegyek alján, ahol született, élt és meghalt.

A benső időben a tartam az időkeretet kitöltő. Az a hang, amely bármikor megszólalhat. Mennyi lehetne a lélek-gazdagság, ha egyszer úgy figyelne rá az ember, hogy új meg új dallam születhessék.

Idő-meditációk, képmetszetek, látható és láthatatlan elszakíthatatlan kötelékében isten képiségünk biztosítja, hogy a dallam megmaradjon.

„Új esztendőben, új szívekkel” – mondja a népének, s ezzel a tartalmát jelzi a következő esztendő lehetőségének. Persze más a valóság képlete, az „új szív” bibliai (prófétai) kínálata még a fogalmában is nehezebb: elszakad egymástól a megélt világ és a belső, mintha már nem lenne értelme a transzcendens vonatkozásoknak. Önzés ma a privát érdem, jutalomként csak a materiális jöhet szóba. Kevesebben tudnak manapság nyugodtan aludni.

Ünnepi beszélgetés a nyolcvanéves Borián Tibor piaristával

Áldás életére a szerzetesnek, tanárnak. Iskolarendjének katedra-szolgálatában évtizedek teltek el, a történelem „váltásai” csak hűségesebbé tették. A kalazancius szellemiség olyan képviselője, aki a tanítást génjeiben hordozza; műveltség, keresztény humanitás jelölte ki hivatását, amely századokat átkötő híd a piarista történetben.

– Nyolc évtized távlatából, ha visszatekint, arcokat lát, tanítványokét, pályatársakét. Ilyenkor, karácsony táján – mint egy Rippl-Rónai-képen – ajtókat, amelyek a szülőházig nyílnak: Hajmáskérig…

– A Bakony déli lejtőjén, a Séd patak völgyében fekvő, katonai táboráról híres Hajmáskéren születtem. Édesapám a település körorvosa, és főhadnagyi rangban egyúttal a tüzértábor katonai orvosa volt. Édesanyám a Felvidékről származott, s a debreceni Svetits Intézetben szerzett tanítónői oklevelet. Két fiútestvérem korán meghalt. Árpád bátyámmal az elemi iskola után a veszprémi piarista gimnáziumba kerültem. Az 1948-as államosítás után az államivá vált iskolában érettségiztünk. Népes családom folytán (édesapámék kilencen voltak testvérek) sok rokonommal kerültem kapcsolatba. Különösen emlékezetes számomra a ciszterci nagybátyám. Hajmáskéri éveimből kiemelem egykori plébánosomat, Lukács Józsefet, valamint a Vörösházi tanító házaspárt. Előttem állnak a nagyszerű piarista tanáraim: Balogh Ferenc, Előd István, Benkő Andor, Kincs Lajos, Helyes László.

Elfüstölt évek, de távol-közelben a domb, ahol havas karácsonyt zörgő kukoricaszárak is köszöntöttek. A természet, a föld így sem tagadja meg magát. A falu sem, amelynek védelmében felnőttem. Templomtornya változatlan vagy háromszáz esztendeje. Falában a kőbetétek román meg gót virágokat rejtegetnek; megnyílnak a szemnek, de aki a látást is óhajtja, tudja: arányok, fények találkoznak korok érrendszerében. Szentviktori Hugó, a misztikus kilenc évszázada gondolta át házak, templomok mustrájában: „Mi szebb a fénynél, amelynek ugyan nincs színe, mégis minden dolognak színt ad.” Hátha még tudta volna: idő-templomok fényei, körülöttük az események még színtelenebbek, egymásba nyíló emlékek szobáiban miféle színt adnak oly közeli arcoknak is.

Mátrai tél – egykor gyermekeim kiskorában, amikor Laci bácsi, a piarista tanár volt kalauzunk zúzmarás alkonyatban. Szánkózó délutánok. Kisfiam ekkor sírt eltört lába miatt.

Kép áll előttem, itáliai kert. Nem láttam gazdáját a háznak, és arra gondoltam, ez a kert a Dél üzenete, mint Goethe dala a távoli narancsfákról és Mignonról, e rejtélyes „kicsodáról”. Talán róla énekelt később a XX. század néhány dalnoka, akik még tudták, az örök női a fiatalság elmúlásában is az öröm, a létezésben a kimondott igen. Advent a Bölcsesség, az Ige „ideje”, a kimondott Igené, aki leszáll az anyai ölbe…

Nemes karácsonyi ajándék. Szvorák Katalin és Kudlik Júlia Szeretettel – dalok és gondolatok című CD-je.

A hanganyagot művészi köntösbe öltöztető előadópáros azt igazolja, hogy népdal (például keserves, bujdosó, ballada) és egyházi ének (zsoltár, himnusz, antifóna) képes együtt „magas érzésre” hangolni az ember legbensőbb világát. Így is magyarázatot kap, amit Sík Sándor egyik versében kifejez:

Ó Istenem, ha az én árva bodza-sípom
Egy századrészét el tudná fütyülni annak,
Amit te mondtál énnekem magadról
Egy parasztdal egyetlenegy sorában!

Egy pszichiáter válaszai „magányos” kérdésekre

Korunk társadalmi idegállapotában gyakori a két fogalom: magány és magányosság. Ha valaki, Krisztus az, aki az ember idejében élve azt a magányt vállalta, amely isteni és emberi természetének legbensőbb színtere. Testet öltött, de sohasem volt türelmetlen. „Mi végességünk tudatában tervezünk, megszervezzük jövőnket, hogy a fenyegető veszélyektől megóvjuk magunkat.” (Szabó Ferenc SJ) A veszélyhelyzet, az egzisztenciális bizonytalanság, a tehetetlenség vet a magányosság mélységébe? De van-e a magánynak értéke? Ezekről beszélgettem Gőgh Edit neurológus, pszichiáter doktornővel. 1978-ban Szegeden végzett, húsz éve a kunszentmártoni PSYCHO-NATURA orvosi rendelőben dolgozik. A helyi egyházközségi képviselő-testület egyik „oszlopos tagja”. Gyógyító munkája mellett az ország számtalan helyén templomokban, művelődési házakban előadásokat tart az egyetemes emberi érzésekről, élethelyzetekről, köztük a magányról, magányosságról.

– Napjainkban egyre több a magányos. Látszat ez vagy valóság?

– Korunk velejárója. Valóság. A mai „modern” magányos a külsőbelső élet közt lévő „senki földjén” kallódó vándor. Nem formailag, hanem töltésében magányos. A századfordulón azt mondták az ilyen emberre: gyökértelen, talajtalan, ma egyszerűen csak magányos. Az, aki elveszítette vagy megszüntette a világgal és a saját belső világával való kapcsolatát. A mai ember, aki a kinti ingereket, a külsőségeket hajszolja, eltompult, elveszítette belső fogékonyságát, és belső hallását a csendre. Elfelejtett befelé fordulni. Ezzel egyidejűleg elveszítette nyitottságát a világ és a többi ember felé.