A tenger búcsúja

Nyugszik több mint fél évszázada, csöndes telek ifjúi emlékezetében jön elő Gábor bácsi, a matróz. Akkor még élt, és rengeteg történetet mondott havas tetők alatt népes hallgatóinak a tisztaszobában. Sokan megfordultak nála, csodálták tengerszerelmét. Amikor hallotta, hogy ösztönöm nagy vizek felé vonz, hívott, látogassam meg, mond ő különbeket az olvasottaknál. Ültem a kanapén. Messze nézett, túl a kerten, ahol két patak fut ma is párhuzamosan egy harmadik (folyócska) ölébe, az meg viszi hegyekből leszaladó vizüket a távoli Tiszába. Gábor bácsit megihlette a kerti táj, a két halom a széles rét közepén, titokzatos magaslatoké, melyekről most sem tudni, hogy kerültek oda. Szövődtek legendák Tarjánról, Kesziről, akiknek nevét közeli települések viselik, de jóval korábbi népekről is, a határban magasodó Hárs-hegy tájékáról, amely később Arany-heggyé változott a helybeliek szójárásában. És persze megihlették a nagy esőzéskor kiszélesedő vizek a kert alatt. Hogy mindez hogyan testvériesült Gábor bácsi tengerlegendáival? Talán az idő portékás jóvoltából, mely hol keleti kimonót, hol valóságos aranykincset kínált világutazásában a fiatal matróznak. Végül minden arannyá vált az emlékezéseiben; a mesélő ajkán, aki megjárt hetedhét országot. Nekem mégsem ez lett az őrizendő kincs, hanem a mezőket járó szántóvetőé, a pacsirtaéneket ismerőé, aki megismerte a tengeri halakat is. A bölcsességét tartottam aranynak, józan paraszteszét, becsületről árulkodó szavait. Egyszer azt mondta: a tenger olyan kiszámíthatatlan, mint az élet, és ez benne a jó, mivel meg kell keresni és találni a biztos fogódzókat. Céltalanul nem lehet élni…

 

Nagyobb diák voltam, sok romantikával, ápolgatott álmokkal, szeszélyekkel, s még nem tisztáztam az egyetlen kérdést: hajlandó leszek-e azonosulni az élet alaptörvényével, amely a véges dolgot végesnek, az egyedit esetlegesnek tartja? Húsba vágó a zene volt, benne a liturgikus, az „arany gregorián” – ahogyan kántorunk, a zenetanár nevezte. Hozzá már aligha juthattam, a dühödt rendszer internálótáborba vágta. A plébános fogott aranyos zenehámba. Egy idő múlva ezzel hívott: kántorkodnom kellene temetéseken, a hangom elviselhető. Így lettem főleg nyaranta „temetőkántás”.


Gábor bácsi erről is hallott. Amikor végrendelkezett, beírta nevemet a temetési kívánságaihoz. Akkor még lehetett búcsúztatni – szertartás után.

 

A városba jött jóanyám levele, a kollégiumba, azzal, hogy várnak a temetésre, Gábor bácsi meghalt. A család közli a kívánságát. Ferences igazgatóm ennyit mondott: – Menj a legközelebbi vonattal, a végső kívánság az végső kívánság.

 

Korábban jött a nyár, felhő sem mozdult. Háztól temették az öreg matrózt. Hollófekete koporsóban feküdt. Leszögezték a fedelét, kivitték az udvarra, az egyszerű katafalkra. Nehezen indítottam a dallamot. Circumdederunt me… Néhány siratóasszony segített, hangjukat és szívüket a gyászhoz igazítva. A latin nem volt idegen nekik – amolyan palóc akcentussal. Hatalmas akácág nyúlt a ház fölé. Aztán egyszerre fölborult a rend. Szél süvített át a kerten, az udvaron, az ég száguldani kezdett, hullámzott, nyögött, és a következő pillanatban az óriási faág a háztetőre zuhant. Majd szakadni kezdett. A koporsót menten a földre tették, mindenki födél alá menekült. Hullt sűrűn az ég könnye.

 

Nem tartott sokáig. Kinyíltak a fellegek, aranyozott tüzes háttér ragyogott a hegyek fölött. Valaki hangosan megszólalt: – Eljött a tenger, hogy elbúcsúzzon öreg matrózától, falunkba jött a tenger.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..