Torontótól a Párbeszéd Házáig

A közösségnek nagy múltja van. 1928-ban alakult, az etnikai jellegű plébániák között a lengyel után a magyar volt a második Torontóban. A magyar jezsuiták az 1940-es évek végén kerültek ide. Békési István atya jött először az Egyesült Államokból, missziós céllal. Sikeres munkája nyomán a torontói püspök kérésére kezdetét vette a magyar jezsuiták rendszeres kanadai szolgálata.

 

2008-ban egy sokarcú, ugyanakkor kissé megfáradt közösséget találtam itt. Feladatomnak tartottam, hogy kicsit felrázzam a híveket, és új embereket nyerjek meg a munkának. Van itt két cserkészcsapat, szombati magyar iskola – itt tanul a legtöbb gyerek egy iskolában a Kár pát-medencén kívüli magyar emigrációban –, de sok más, életkor és állapot szerinti kisebb közösség is működik a plébánián. Mielőtt eljöttem, elindítottam egy plébániai zsinatot, hogy utódom, Rigó Jenő atya egy nagyobb mozgásban lévő szerelvényre szállhasson fel.

 

Milyen a nemzeti kisebbségben megélt keresztény, katolikus lét?

 

– Kanada de Toronto talán még inkább a nyelvek és a kultúrák rendkívüli sokszínűségéről nevezetes. Több mint százharminc kulturális, nyelvi, vallási közösséget tartanak számon. Az etnikai plébániáknak szembesülniük kell azzal, hogy egy nagy angol tengerben léteznek. Minden ötödik kanadai és minden második torontói Kanadán kívül született. 1990-ben, amikor eljöttem, közel huszonötmillió lakosa volt az országnak, ma majdnem harmincötmillióan lakják, elsősorban a bevándorlásnak köszönhetően. Ez komoly identitásproblémát is jelent. A magyarok egy része jól beilleszkedik, de minden bevándorlónak számolnia kell azzal, hogy a régi, az elveszített helyett nem fog azonnal új otthonra lelni. A második nemzedék általában már könnyebben megtalálja a helyét a multikulturális közegben.

 

Miért vágott neki a Camino de Santiagónak?

 

– Új feladat várt rám Magyarországon, ezért fontosnak éreztem, hogy elcsendesedéssel, kiüresedéssel, egy „miniszabbatikummal” készüljek fel rá. Fizikai létemet is kihívás elé akartam állítani – több mint ezer kilométert gyalogoltam. Számtalan El Ca mi no van. Közös bennük, hogy mind Santiago de Compostelában végződik. Én a kevésbé ismert, ezért nem olyan forgalmas déli utat jártam be. Az imádság és az elvonulás mellett – aminek egy szerzetesnél természetesnek kell lennie – érdekes tapasztalatokra is szert tehet az ember egy ilyen út során. Amikor Kanadából elindultam, úgy kellett bepakolnom a hátizsákomba, hogy benne legyen minden, amire három hónapig – nyár végétől tél elejéig, Spanyolországtól a nepáli jezsuita misszióig – szükségem lehet, és hogy ugyanakkor cipelhető súlyú is legyen a csomag. Nagyjából tizenhat kiló lett. Egy részét le akartam tenni Madridban, ám ez csak Salamancában sikerült, így ötszáz kilométert ezzel a nehéz teherrel zarándokoltam. Az út egyik gyümölcse volt számomra, hogy rájöttem, milyen kevés is elég az embernek a mindennapi élethez. Annyi kacattal rakjuk tele magunkat és a környezetünket, amiről aztán szép lassan kiderül, hogy nincs is rá szükségünk. Az út során az imádságra is sokkal több időm jutott – legszívesebben Jézus életén elmélkedtem vagy a rózsafüzért imádkoztam.

 

Az ember egy ilyen úton önmagára, de a világra és más emberekre is jobban „rátalál”. A zarándokok napi gyakorlata a másokért végzett imádság. Ennek egyik látható formája, hogy a zarándok egy-egy követ cipel bizonyos ideig. Ez a kő jelképez valakit s az illető „terheit” is. Később a zarándok a követ egy meghatározott helyen leteszi – átadja az illetőt és terheit Istennek. A Camino mentén számtalan helyen láthatók kisebb-nagyobb halmok ezekből a kövekből. Én is rendszeresen cipeltem ilyen kis „lélek-köveket”.


Hogyan jutott el Nepálba?

 

– A miniszabbatikumot arra is szerettem volna fölhasználni, hogy jobban megismerjem a jezsuiták munkáját a világ egy másik pontján. Az angol-kanadai jezsuitáknak 1947-től volt missziójuk Észak-Indiában, Dardzsiling központtal. Ez ma már önálló provincia, iskolákkal, intézményekkel. A nepáli misszió részben innen történt, történik. Nepál ma független jezsuita régió, ötvenhat szerzetessel. Egy kanadai jezsuita az egyik ház elöljárója, így merült fel bennem, hogy a nepáli jezsuitákat keresem fel. Öt hetet töltöttem velük. Egy Tipling nevű faluban is van missziójuk, a Himalájában. Csak gyalogosan közelíthető meg. Itt két jezsuita szerzetes dolgozik, velük is éltem egy ideig. A leghosszabban a fővárosban, Katmanduban és a közelében időztem, ahol a legtöbb jezsuita intézmény van, de híres buddhista és hindu zarándokhelyek is találhatók itt.

 

Milyen benyomásokat szerzett ebben a más vallású és kultúrájú közegben?

 

– Nyugaton gyakran idealizált kép él a hindu és a buddhista vallásról. A létező buddhizmus és hinduizmus egyáltalán nem idilli, sok tekintetben igencsak kiábrándító. Nepál azon részén, ahol a jezsuita misszió is található, most nyugalom van. De a közelmúltban bizony a buddhisták fölgyújtották, lerombolták a keresztény templomokat. Az itteni jezsuiták egyébként nem „térítenek”. A tiplingi atyák tanítanak az iskolákban, az emberek mindenesei, s „orvosként” is szolgálnak, mivel nincs rendes egészségügyi ellátás. És természetesen végzik a szentmiséket, a gyóntatásokat, biztosítják a hitoktatást a száz fő körüli közösségben. Ha kérdezik őket, a nem keresztényeknek is beszélnek Jézusról. Rendszeresen vannak keresztelések, most karácsonykor is előfordult néhány. Az Indiában élő nagyobb számú „Khrist Bhakta” léte jól mutatja, hogy nem egyszerű a dolga annak, aki egy buddhista–hinduista közegben szeretne keresztény lenni. Ők ugyanis néha sok évig nincsenek megkeresztelve, noha egészen Krisztusnak adták az életüket. Aztán, ha kedvezőbbnek látszik a helyzet, megkeresztelik őket. Azt még elfogadják a brahminok, hogy valaki beteszi az otthonába Krisztus képét, ám ha meg is keresztelkedik, annak már komoly következményei lehetnek.

 

Hogyan tudja felhasználni a Párbeszéd Háza vezetése során ezeket a tapasztalatokat?

– Sok mindenre használjuk a párbeszéd szót, ami tulajdonképpen nem is az. Párbeszéd akkor lehetséges, ha a felek között van különbség, de van bennük valami azonosság is. Olyanok között jöhet létre, akik gazdagítani tudják, akik megbecsülik egymást, akik nem bélyegzik meg a másikat azért, mert más, akik képesek a megértésre. A Párbeszéd Háza azt az üzenetet szeretné közvetíteni, hogy a sokféle lehetséges kommunikáció között meg kell keresnünk azt, amely minden különbözőség ellenére kölcsönösen gazdagíthat bennünket. Tisztelettel kell tekintenünk arra, aki őszintén szeretné élni a belső útkeresését, és annak eredményét másokat tisztelve képviseli.

Kanada multikulturális közege az üdítő szabadság ígérete mellett a nagyobb visszaélés lehetőségét is magában hordozza. Ha ellustít az igazság, a nagyobb jó keresésében, ha elveszi a lelki, szellemi növekedés vágyát, ha azt a látszatot kelti, hogy minden út egyforma, minden értékrend elfogadható, az könnyen alááshatja azt a meggyőződést, amely határozottan mutat valami felé. Spanyolországban a körülmények miatt gyakran sötétben vagy éjszaka folytattam az utamat. Tudtam, ha nappal megyek, több mindent látok, ám akkor sem tudok mindent észrevenni. Sok szép dolog van a világban, de ez nem azt jelenti, hogy mindenáron kötődnöm is kell hozzájuk. A nepáli hetek tapasztalata számomra az, hogy ha valaki őszintén járja az útját, akkor fölfedezi: ugyanabban a csónakban ülünk valamennyien. Ebbe a csónakba kétezer évvel ezelőtt beszállt Jézus Krisztus, és azóta sem szállt ki belőle. Ő senkit sem akar kiemelni a maga hagyományából. Azt szeretné, hogy minden ember gazdagodjon az ő szeretete, barátsága által. A jelenlegi nepáli jezsuita provinciális a butháni királyi családból származik. A jezsuitáknál tanult, és tizenhat évesen kérte a keresztséget. Ő mondta nekem: „Én nem a buddhizmust vetettem el, hanem Krisztust öleltem magamhoz.”

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..