Török Csaba

A megújulás ideje

A hitvalláshoz fűzött hívó gondolataink sorában végül olyan kérdésekhez érkezünk el, amelyek a mai világ szövegkörnyezetében vizsgálják kereszténységünket. Változnak az idők, s mi is változunk bennünk – tartja az ősi mondás. Ezt az átalakulást az egyházban is megfigyelhetjük. Nyelvezetek, kulturális és társadalmi köntösök jelennek meg, majd enyésznek el életében. Ennek láttán olykor már-már kiszakad az emberből a kiáltás, amelyet Babitsnál olvasunk: „…s ha a jövevény / lenézve így szól: »Én vagyok az Új!« – feleld: / »A Régi jobb volt«”. A gazda bekeríti házát című költeményben fogalmaz így a költő. Az alcím még borongósabbá teszi az idézetet: Új barbár század jövetelére. Egyházunkat is áthathatja ez a „nosztalgikus” atmoszféra, amely minden újban a hit, a történeti folyamatosság gyengülését látja.

A megújulás ideje

A nem hívők szemében értelmezhetetlen jel a vértanúk áldozata. Ők mindent, teljes létezésüket feláldozzák valami olyasmiért, ami nem megragadható a hit nélküli tapasztalás számára. Mind hasonlítanak valami módon Ábrahámra, akiről Szent Pál ezt írja: „A remény ellenére is reménykedve hitt” (Róm 4,18). Hiszen emberi logika szerint az első keresztény közösségeknek el kellett volna tűnniük. Minden emberi számítás azt hozza ki végeredményként, hogy egy közösség, amely állandó véráldozattal fizet a meggyőződéséért, apránként elenyészik majd. Csakhogy ez a teljesen e világi remény végtelenül esendő. Pedig hányszor esünk mi is ennek a csapdájába! Vallásos életünkben is az emberi remény alapvetéseit keressük: amikor imádkozunk, az ima sikerét azon mérjük le, hogy megtörténik-e az, amiért imádkoztunk. Amikor egyházi programokat szervezünk, szüntelenül azt lessük, mekkora lesz a „hatás”, van-e kézzelfogható siker. Az apostol figyelmeztet: „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk” (1Kor 15,19).

A megújulás ideje

A nem hívők szemében értelmezhetetlen jel a vértanúk áldozata. Ők mindent, teljes létezésüket feláldozzák valami olyasmiért, ami nem megragadható a hit nélküli tapasztalás számára. Mind hasonlítanak valami módon Ábrahámra, akiről Szent Pál ezt írja: „A remény ellenére is reménykedve hitt” (Róm 4,18). Hiszen emberi logika szerint az első keresztény közösségeknek el kellett volna tűnniük. Minden emberi számítás azt hozza ki végeredményként, hogy egy közösség, amely állandó véráldozattal fizet a meggyőződéséért, apránként elenyészik majd. Csakhogy ez a teljesen e világi remény végtelenül esendő. Pedig hányszor esünk mi is ennek a csapdájába! Vallásos életünkben is az emberi remény alapvetéseit keressük: amikor imádkozunk, az ima sikerét azon mérjük le, hogy megtörténik- e az, amiért imádkoztunk. Amikor egyházi programokat szervezünk, szüntelenül azt lessük, mekkora lesz a „hatás”, van-e kézzelfogható siker. Az apostol figyelmeztet: „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk” (1Kor 15,19).

A megújulás ideje

A „katolikus” jelző a legtöbb ember számára felekezeti hovatartozást jelölő szóvá vált. Maguk a „katolikusok” is olyan jelentéseket kapcsolnak hozzá, amelyek nem a fogalom hittani lényegéből, hanem kulturális, történeti meghatározottságokból fakadnak. Ezért fontos, hogy megértsük azt a dinamikát, amely benne rejtezik.

A görög melléknév egy szóösszetétel rövidülése. A filozófusok – közöttük Arisztotelész – ráébredtek arra, hogy minőségbeli különbség van a minden (pasz) és az egész (holosz) között. Míg a minden a részek, a darabok összességét jelöli, addig az egész valamiféle teljességet, szintézist hordoz magában. Egésze van az emberiségnek, vagy éppen a világegyetemnek, s ez az egész soha nem azonos az egyes emberek, vagy az egyes égitestek matematikai összegével, egészként valami többet hordoz magában.

A megújulás ideje

A hitvallás utolsó része rövid, felsorolásszerű tőmondatokból építkezik. Ezek közül az első: „Hiszem a katolikus Anyaszentegyházat.” Megváltozik a hit szavának alkalmazása: hiszünk a Szentháromságban, és hisszük az egyházat. Míg az Istenre vonatkozó hitünk nemcsak tartalom, hittani tudás, de életközösség, bizalom, ráhagyatkozás, teljes létünk megragadottsága, egyfajta mélységes és magával ragadó személyesség, addig az egyházra vonatkozó hitünk már más karakterű. Az egyházat nem önmagáért hisszük – hiszen az önmagában értelmezhetetlen. Egysége, szentsége, katolicitása és apostolisága teljességgel az Istenbe vezet vissza, belőle fakad, az ő műve.

A megújulás ideje

Napjaink legfontosabb témái közé tartozik a szabadság, az emberi önrendelkezés, az autonómia. Közéleti vitáink, a jogalkotás körüli csatározások, s nemegyszer még a tudományos kutatások vagy a művészeti alkotások is azt a kérdést járják körül, miként lehet az ember leginkább szabad. Az önbeteljesítés, a külső kényszerektől való mentesség mércéje a végső célként feltételezett szabadságnak. Minden és mindenki, aki korlátozza választásainkat, a szabadság ellensége. Az újkor számára a vallás, sőt maga Isten is ellenféllé vált. Megszületett az axióma: az ember nem szabad, amíg van Istene. Aki fel akarja szabadítani önmagát, annak Isten ellenében, akár az ő „halálán” keresztül kell állítania önmagát, saját önrendelkezését.

A megújulás ideje

A pünkösdi szentmise bevezető éneke, introitusa valódi szentlelkes hitvallás: „Az Úr Lelke betölté a földkerekséget, s ki mindeneket összetart, annál vagyon a Szó értelme”. Ebben a liturgikus imában az egyház mintegy összegzi s parafrazeálja az ószövetségi kijelentéseket, amelyekben a kereszténység a Szentlélek alakját látja kibontakozni. A Bölcsesség könyvének egy verse az ének szíve: „Mert az Úrnak lelke betölti a földkerekséget, tud minden szóról” (1,7). Mit jelent ez a „tud minden szóról”? A latin szövegben ekként olvassuk: a Lélek „scientiam habet vocis” – tudja a hangot, a kimondott szót.