Az arc nélküli Isten?

Szükségünk van a reményen túli reményre, amely a valóságon túli valóságot nyitja meg előttünk. A keresztény hit ezt egyetlen szóban foglalja össze: feltámadás. „Ha nincs feltámadás, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem” (1Kor 15,13–14). A hitvallás záró gondolata, a testi feltámadás megvallása ezért nem egyszerű függelék mindahhoz, amit korábban elmondtunk, nem valamiféle esetleges és súlytalan tanítás. Épp ellenkezőleg: ez a konklúzió, az összegzés, a megkoronázás. Ebben áll a hit teljessége. Mit ér hinni Istenben, ha nem jutok el hozzá? Mi értelme megvallani Krisztus feltámadását, ha én nem támadok fel? Nem semmit érő, hazug és üres egy olyan örökkévalóság, amely csak a léleknek szól, s hagyja pusztulni az emberségemet, a valódi mivoltomat, amely elképzelhetetlen a testem nélkül? Miért vállalja a vértanú a test szenvedését, gyötrődését? Azért, mert az a test csupán valami hulladék, merő anyagiság, amitől jó megszabadulni? Nem, épp ellenkezőleg: azért, mert tudja, hogy ez a meggyötört test elnyeri a beteljesülést. Úgy, mint a mag, amelyet a földbe vetnek, s ott látszólag elhal, valójában azonban kicsírázik, kihajt, és minden emberi reményt meghaladóan bőséges termést hoz (vö. Jn 12,24).


 

Ez a remény, a feltámadás bizakodó hite nem gondolatjáték, elvont eszme. Radikálisan kihat a jelenünkre, az életre, amelyet itt és most élünk. Kilendít önmagunkból, a magunk által megtervezett emberi léptékű jövőből, és átvezet az isteni dimenzióba. A hit (ami a remélt dolgok biztosítéka, vö. Zsid 11,1) útnak indulás, kilépés önmagunkból, saját szűk kereteink közül. Bizonyos értelemben az ismeretlenbe visz, ám az ettől való félelmünket Isten jelenlétének tudata, Krisztus keresztje s feltámadása eloszlatja. A hitben olyanok leszünk, mint Ábrahám, aki „elindult anélkül, hogy tudta volna, hová megy” (Zsid 11,8). Ő azért vállalkozott erre a „vakrepülésre”, mert „várta azt a szilárd alapokon nyugvó várost, amelyet majd az Isten tervez és épít” (Zsid 11,10).

 

Mi sem tehetünk másként. Egy nem várakozó, nem reményéből élő kereszténység értelmét veszti, kiüresedik, merő emberi formalitáshalmazzá alakul át. Lehet belőle karitatív szervezet, filantróp klub, de élő hitű közösség nem. Aki hisz, az remél és vár. Élete minden napján egyre mélyebbről szakad ki belőle a kérés, a kiáltás: „Jöjjön el a te országod.” S ez az ország eljön, mi pedig feltámadunk benne.