Változatlan hit – változó korok

Valóban így van ez? Ha Jézus tanítását nézzük, ott világos képet találunk az újjal kapcsolatban: beszél új szövetségről, újjászületésről, új borról és tömlőről (vö. Mk 2,22). Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy itt az ószövetség meghaladásáról van szó, amely egyszeri és örökre szóló esemény. Ahogy átléptünk az óból az újba, további haladást már nem akarhatunk. Az új utáni új már nem jó – ez a Jézushoz való hűség. Csakhogy felmerül a kérdés: jó-e ez az értelmezés?


Herbert Haag írt egy könyvet, amelynek ezt a címet adta: Csak aki változik, marad hű önmagához. A könyv egyes konkrét állításait vagy következtetéseit nem akarjuk megvitatni ezen a helyen, az alapgondolatot azonban be kell fogadnunk. Az élet ugyanis változás. Az élethez csakis elevenen lehetünk hűségesek. A halott (vagyis változásmentes) hűség valójában megöli azt, ami él. A hit és a kultúra viszonyát vizsgálva Reinhold Niebuhr Aquinói Szent Tamást hozza fel konkrét példaként. Ez a zseniális hittudós a maga korában a legnagyobb elmék közé tartozott. Hallatlan érzékenységgel reagált a kortárs teológia, filozófia, de még a természettudomány eredményeire is, nyitott szemmel követte nyomon a zsidó és arab bölcselet alkotásait. Így született meg rendszere, amely akkor és ott a legelevenebb és legdinamikusabb volt. Csakhogy amikor a XIX– XX. század tájékán „visszatértek” gondolataihoz, valami megváltozott: hiszen minél pontosabban idézték szavait, annál hűtlenebbé váltak látásmódjához. Pontosan azt zárták ki Szent Tamásból, ami őt a legnagyobbak sorába emelte: a nyitottságot, a kutatást, az új módszer keresését, az újfajta kérdések felvetését. Hasonló jelenséget figyelhetünk meg minden stílusban, irányzatban, amelynek a neve neo-előtaggal kezdődik: elapad a friss inspirációs forrás, s ami hátra marad, az pusztán élettelen ismétlés.

 

Így van ez a hit világában is. Ezért hangsúlyozta annyiszor a II. vatikáni zsinat, hogy az egyház hagyománya élő hagyomány. Hűségünk nem azt jelenti, hogy szóról szóra citáljuk a múltat, hanem azt, hogy évszázados, sőt évezredes isteni és emberi kincseinkből szüntelenül régit és újat hozunk elő (vö. Mt 13,52). Ennek gyakorlattá válása az új evangelizáció, amelyben nem az evangélium az új, hisz az ugyanaz, de új a módszer, a nyelvezet, a törekvés. Hiszen a hit számára – megint csak a zsinati gondolkodásmódra visszautalva – alapvető kötelezettség, hogy olvassa az idők jeleit, hogy hallja és meghallgassa az embert (aki II. János Pál szavaival élve az egyház útja [ld. Redemptor hominis, nr. 14]), még akkor is, ha gondolkodásmódja eltér a miénktől. Hűséges akarsz lenni? Hát őrizd a kincsedet, s élj, változz, hogy hűségesen őrizhesd meg s adhasd át azt itt és most élő embertestvéreidnek!