Az egyház

 

 

A hiszekegynek ez az utolsó szakasza az élő és éltető, mindenhol hatékonyan jelen lévő Szentlélek megvallásával kapcsolja össze mindazt, ami utána következik, kezdve magán az egyházon. Azt is mondhatnánk, hogy minden, ami a Szentlélek után szerepel még a hiszekegyben, az ő sajátos birodalma: a szentek közössége, a bűnök bocsánata, a test feltámadása és az örök élet a szentlelkes kegyelmi erőtérben valósul meg. Mindez a harmadik isteni Személy soha nem fáradó munkálkodásának a gyümölcse, amely az egyes emberen kezdve végül a teljes mindenséget magába vonja, míg el nem jön Krisztus, aki a legvégső napon mindent átad az Atyának (vö. 1Kor 15,24).

 

Így kell tekintenünk az egyházra. Ha elfelejtjük ezt a szövegkörnyezetet, és csak önmagában szemléljük, apránként elkezd torzulni a látásmódunk. Nemegyszer megtörtént ez a hittudomány történetében – ezt az álláspontot nevezzük egyházközpontúságnak. Pedig az egyház Isten cselekvése, ajándéka, teremtménye, s nincs benne semmi, ami öncélú volna. Lényege szerint az Atya népe, a Fiú misztikus teste, a Szentlélek temploma. Amikor ezt az elszakíthatatlan Istenre utaltságot, szüntelen Istentől való függést akarja kifejezni a II. vatikáni zsinat, akkor így fogalmaz: az egyház az üdvösség egyetemes szentsége (Lumen gentium, nr. 48). Nem arról van itt szó, hogy lenne egy nyolcadik szentség a hét közismert sacramentum mellett (vagy felett), hanem arról, hogy ez a hét szentség az egyházban, az egyház által van jelen a világban, s fejti ki hatóerejét.


 

 

Amikor az apostoli hitvallás a „szentek közösségéről” szól, akkor sajátos kifejezést tár elénk. A legtöbb keresztény úgy értelmezi ezt, hogy itt a szent személyek, a megszentelt emberek közösségéről van szó. Ám ha leásunk a szöveg őseredeti jelentésszintjére, feltárul előttünk e fogalom szíve: az egyház a szent dolgok, vagyis a szentségek közössége, az a közösség, amelyet nem emberi elhatározás hoz létre, tart egyben, hanem a kegyelem hatékony, valóságos és valóságátformáló anyagi jelei. Az egyház a szentek közössége, amelyben az egy hit által közösen részesedünk ugyanazon szentségekben, hogy felépítsük Krisztus testét – ahogyan ez a keresztség kapcsán egészen nyilvánvaló: „Apostolokra és prófétákra alapozott épület vagytok, s a szegletkő maga Krisztus Jézus. Ő tartja össze az egész épületet, belőle nő ki az Úr szent temploma. Ti is benne épültök egybe a Lélek közreműködésével az Isten hajlékává” (Ef 2,20–22). Íme az egy, a szent, a katolikus és az apostoli egyház, amely ily módon ajándékozó ajándék, megszentelő szentség a teljes emberiség számára. Ezért áldozta fel magát Krisztus: „Ragyogóvá akarta tenni az Egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen” (Ef 5,27). Bár tudnánk mindig így tekinteni az egyházra! Bár tudnánk úgy élni, hogy rajtunk is ez tükröződjön vissza!