Török Csaba

Az éltető Lélek

Szerző:

A megújulás ideje

Az Apostoli hitvallás igen röviden, mondhatni egyetlen tőmondattal fejezi ki a harmadik isteni személyre vonatkozó hitünket: „Hiszek Szentlélekben.” Ennek a szövegezésnek van egy érdekessége, amelyre talán fel sem figyelünk: míg az Atya és a Fiú határozott névelővel szerepel a Hiszekegyben, addig a Lélek „névelőtlenül” áll. Talán apróság ez, mégis van jelentősége, hiszen az egyház hagyománya a II. századtól napjainkig következetesen megőrizte ezt a nyelvi megkülönböztetést. Mi lehet ennek az oka? Joseph Ratzinger az Apostoli hitvalláshoz írt kommentárjában (amely valójában egy egyetemistáknak tartott előadás-sorozat alapján született) kifejti, hogy ennek teológiai oka van.

Az arc nélküli Isten?

Szerző:

A megújulás ideje

A Szentlélek – amikor kimondom a harmadik isteni személy nevét, két gondolat jut az eszembe. Az első élettörténetem egy szakaszához, kamaszkoromhoz kapcsolódik: felidéződnek bennem lelkesült imák, kisközösségi élmények, a szentlelkes-karizmatikus együttlétek. Mintha tizenéves fiatalságom emberi szertelenségének, energiatúltengésének, kirobbanó vágyainak lett volna a hit szintjén megjelenő tükröződése a Szentlélek felé megélt különös nyitottság, annak a sajátos öröme, hogy az ő erőterében lehetek. A másik gondolat későbbi, egyetemi éveimhez kötődik. Teológiai tanulmányaim során minduntalan szembesülnöm kellett azzal, hogy a Szentlélek valahogy a háttérbe szorul, említése legtöbbször gépies, automatikus, csupán a Szentháromság személyeinek felsorolásában szerepel. De miért nem beszélünk róla úgy, ahogyan az Atyáról vagy Jézus Krisztusról szólunk? Ezt a belső elégedetlenséget láttam kimondva és néven nevezve, amikor olvasmányaim során mind gyakrabban találkoztam azzal a megfogalmazással, hogy – az ortodoxok kritikája szerint – a nyugati egyház „Lélekfelejtésben” leledzik. Hittudománya, imádsága, liturgiája és az egyes hívő mindennapi keresztény életvitele teljesen megfeledkezett a Szentlélekről.

Az özvegy és a bíró Lk 18,1–8

Szerző:

A Biblia üzenete

A mai evangéliumi szakasz egy mondhatni siralmas élethelyzetet alakít át példázattá: a kelletlen bíró nagy nehezen enged az özvegyasszony zaklatásának, és igazságot szolgáltat neki. A bíró jelleme nem éppen vonzó – hogy milyen ember is, az a belső monológjából érthető meg: „Istentől nem félek, embertől nem tartok” (Lk 18,4). A hatalom embere ő, akit semmilyen igazságosság, semmiféle isteni vagy emberi erkölcs nem tud megkötni. Egy dolog miatt jár el végül helyesen, ez pedig a kényelemszeretete. Ő a negatív pólus.

Mennybemenetel

Szerző:

A megújulás ideje

A Jézus feltámadása utáni negyven nap csodálatos időszak lehetett az apostolok életében: húsvétvasárnap reggel leoldódott róluk a borzalmas lidércnyomás, s az átélt gyötrődések után újra együtt lehettek a Mesterrel. Együtt Jeruzsálemben, az utolsó vacsora termében, együtt Galileában, a jól ismert vidékeken, majd újra a szent városban. Folytatódtak a közös étkezések, a tanítások, a beszélgetések. A nagypénteken elveszettnek hitt világ mintha újra feltárta volna kapuit.

Csakhogy az első pillanattól ott élt Jézus szavaiban a figyelmeztetés: itt nem valamiféle „idillről”, testi-lelki wellnessről van szó, hanem egy különös és fontos időszakról. A zsidóság negyven év alatt jutott át a pusztán, hogy elfoglalja az ígéret földjét. Ez a másfél emberöltőnyi idő formálta és nevelte őket: rabszolgából szabad néppé, a fáraó alávetettjeiből Isten nemzetévé növekedtek. Megtanulták az új élet törvényeit, magukévá tették azokat a szabályokat, amelyek később, már elfoglalva új otthonukat, a nemzedékek hosszú során át biztosították, hogy akkor is megőrizzék identitásukat, amikor Mózes már nem volt velük.

Épü­lő tor­nyok Lk 14,25–33

Szerző:

A biblia üzenete

Krisz­tus kö­ve­té­se – ez ma­ga a ke­resz­tény lét­mód. Hin­ni nem egy­sze­rű­en azt je­len­ti, hogy el­fo­ga­dunk va­la­mi­fé­le ki­je­len­tés­hal­mazt az Ab­szo­lú­tum­ról, vagy hogy tör­vény­tisz­te­lő ma­ga­tar­tás­sal kö­ve­tünk egy ci­zel­lált er­köl­csi rend­szert. Hin­ni an­­nyit tesz, mint kö­vet­ni Krisz­tust. Kö­vet­ni az éle­tünk út­ján, kö­vet­ni a dön­té­se­ink­ben, vá­gya­ink­ban, aka­ra­tunk­ban, gon­do­la­tunk­ban, sza­va­ink­ban és cse­le­ke­de­te­ink­ben. Egész em­be­ri va­lón­kat an­nak szen­tel­jük, hogy tár­sul sze­gőd­jünk Jé­zus is­ten­em­be­ri éle­té­hez, le­gyünk akár pa­pok, akár szer­ze­te­sek, akár csa­lá­do­sak.

Az engedelmességről

Szerző:

„Az apostolok kérték az Urat: »Növeld bennünk a hitet «” – ezekkel a szavakkal kezdődik evangéliumi perikópánk. Az apostolok kérése bármelyikünké lehetne, hiszen hívő életünk nemegyszer épp azt tapasztaltatja meg velünk, mennyire kicsiny hitűek, sőt olykor mennyire hitetlenek vagyunk. A holdkóros fiú édesapja egyenesen így járul Jézus elé: „Hiszek! Segíts hitetlenségemen!” (Mk 9,24). Földi életünk sorsfordító eseményei megannyiszor rávilágítanak arra, hogy hitünk nem befejezett tény, egyszer s mindenkorra elkészült „alkotás”, hanem egy minden áldott nappal újraszülető valóság.

Feltámadás

Szerző:

A megújulás ideje
Krisz­tus fel­tá­ma­dá­sa sa­já­tos kont­raszt­ban áll a ke­reszt­tel: a nagy­pén­te­ki ese­mény­sor egész Je­ru­zsá­lem sze­me lát­tá­ra zaj­lott le. Az egy­sze­rű em­be­rek­től a fő­pap­okig min­den­ki ta­nú­ja le­he­tett a ná­zá­re­ti ta­ní­tó el­íté­lé­sé­nek és ki­vég­zé­sé­nek. Ez­zel szem­ben a hús­vét­va­sár­na­pi tör­té­né­sek el van­nak rejt­ve a vi­lág sze­me elől. A ha­lál min­den em­ber ta­pasz­ta­la­tá­nak ho­ri­zont­já­ban áll, az új élet bi­ro­dal­má­ba azon­ban egy kes­keny ös­vény ve­zet el ben­nün­ket.

Alászállás a poklokra

Szerző:

A megújulás ideje
A nyugati képzőművészet mostoha módon bánt azzal a kijelentéssel, amely része az Apostoli Hitvallásnak, a nicea-konstantinápolyi Hiszekegyben azonban már nem szerepel: „Alászállt a poklokra.” E történés ábrázolása nincs jelen a képeinken, s ezzel együtt mintha személyes hitünkből is hiányozna. Ezzel szemben alig van ortodox templom, amelyben ne találkoznánk e jelenettel.