Feltámadás

Fél­re­ér­tés ne es­sék, nem ar­ról van szó, hogy a fel­tá­ma­dás vak­hit, val­lá­si fa­na­tiz­mus kér­dé­se. Krisz­tus hús­vét­já­nak meg­van­nak a ma­ga je­lei: egy nagy, haj­na­li ro­baj, a kő el­moz­du­lá­sa, a ka­to­nák ré­mü­le­te, az as­­szo­nyok za­va­ra, a ta­nít­vá­nyok sa­já­tos ta­pasz­ta­lá­sai, az üres sír, az ös­­sze­haj­to­ga­tott lep­lek… Mind-mind jel, amely ön­ma­gá­ban meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan. El­lop­ták a tes­tet? Tö­meg­hip­nó­zis lé­pett fel? Az apos­to­lok tu­da­tos ha­zug­ság­gal te­rem­tik meg a hús­vé­tot? A tetsz­ha­lott Jé­zus fel­éb­red, s ön­erő­ből jön ki a sír­ból? Is­me­rős, sőt egye­ne­sen köz­is­mert ma­gya­rá­za­tok.


J. H. Newman bí­bo­ros úgy fo­gal­maz, hogy a hús­vé­ti je­lek egy ön­ma­gán tú­li, sa­ját va­ló­já­ban nem lát­ha­tó, a je­lek­ből azon­ban köz­ve­tett mó­don ki­ol­vas­ha­tó ma­gya­rá­zat fe­lé mu­tat­nak. Az em­ber úgy áll előt­tük, mint a de­tek­tív: adott a tett­hely s a meg­an­­nyi nyom. Ho­gyan re­konst­ru­ál­juk azt, ami tör­tént? Ha se­gít­sé­gül hív­juk a kis szür­ke sej­tek zse­ni­jét, H. Poirot-t, ő azt mond­ja: ameny­­nyi­ben van egy ma­gya­rá­za­tunk, amely min­den je­let, min­den nyo­mot meg­ma­gya­ráz, ak­kor az lesz a jó meg­ol­dás, le­gyen akár­meny­­nyi­re va­ló­szí­nűt­len, rend­kí­vü­li, meg­döb­ben­tő is (ahogy ezt az Orient exp­res­­szen de­monst­rál­ta). Úgy tű­nik, hogy az ös­­szes nyo­mot, je­let (s nem­csak so­kat vagy egye­se­ket) ma­gya­rá­zó meg­ol­dás ez (még ha a jó­zan em­be­ri ész szá­má­ra fur­csa is): itt egy ha­lott em­ber fe­küdt, aki va­la­mi­fé­le rend­­kí­vü­li tör­té­nés ke­re­té­ben élet­re kelt, és élet­re ke­lé­sé­vel ki­vál­tott meg­an­­nyi újabb tör­té­nést, amely nem ma­gya­ráz­ha­tó e va­ló­di fel­tá­ma­dás nél­kül.

Mert­hogy az el­múlt két­ezer év­ben a fel­tá­ma­dás „je­lei” egy­re csak gya­ra­pod­tak, mint a tó­ba ve­tett ka­vics ál­tal kel­tett kör­kö­rös hul­lá­mok. Az apos­to­lok ki­vé­tel nél­kül ­vál­lal­ták a szen­ve­dést, a ha­lált, hogy a vég­ső­kig ra­gasz­kod­ja­nak a hi­tük­höz: Jé­zus va­ló­ban fel­tá­madt! Meg­hal-e bár­ki egy olyan ha­zug­sá­gért, ame­lyet ő ta­lált ki? Szen­ved-e éve­ken, év­ti­ze­de­ken át va­la­mi­fé­le bi­zony­ta­lan pszi­chés je­len­ség meg­val­lá­sá­ért? És még ha van is egy vagy két ilyen fa­na­ti­kus, nem lett vol­na a ti­zen­ket­tő (s a töb­bi ta­nít­vány, mint pél­dá­ul Má­ria Mag­dol­na) kö­zött leg­alább egy, aki fel­lá­zad, aki azt mond­ja: egy ki­ta­lá­ció ked­vé­ért nem do­bom oda az éle­te­met?

A fel­tá­ma­dás a fel­tá­ma­dás­ban: ez a leg­erő­sebb, és más­ként meg nem ma­gya­ráz­ha­tó jel. A ta­ga­dó, két­ke­dő apos­to­lok­ból vér­ta­núk lesz­nek. A gyá­vák­ból bát­rak. A bel­ső ho­mály­ba, ha­lál­ba zu­han­tak­ból erő­sek, len­dü­le­te­sek, döb­be­ne­te­sen élők. Van-e hi­te­le­sebb és biz­to­sabb je­le a va­ló­ban be­kö­vet­ke­zett fel­tá­ma­dás­nak, mint az, hogy utá­na élet tá­rul a sze­me­ink elé?

Jé­zus ma­ga akar­ta, hogy a fel­tá­ma­dás más le­gyen, mint a ke­reszt­ha­lál. El­rej­tett, nyo­ma­i­ból (de azok­ban sa­já­tos bel­ső bi­zo­nyos­ság­gal) fel­fe­dez­he­tő tör­té­nés. Olyan, amit nem elég lát­ni, ha­nem hin­ni is kell. Ami­hez nem elég a pusz­ta ön­tu­dat­lan ta­pasz­ta­lás, ha­nem ami tu­da­tos és el­kö­te­le­zett, sőt el­kö­te­le­ző sze­mé­lyes dön­tést kí­ván. Olyan tény, amely je­le­i­ben meg­ra­gad­ha­tó – amely­nek dön­té­sünk után ma­gunk­nak is je­lé­vé kell vál­nunk. Hisz van-e itt és most, sa­ját kor­tár­sa­ink előtt meg­bíz­ha­tóbb és sze­mé­lye­sebb bi­zo­nyí­té­ka, meg­val­lá­sa Krisz­tus fel­tá­ma­dá­sá­nak, mint az, hogy ben­nünk is fel­tá­ma­dás és élet van?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..