Alászállás a poklokra

Miről is van szó, amikor az Apostoli Hitvallás, ez a II. századi gyökerű keresztségi Hiszekegy a pokolra való alászállásról beszél? Ennek megértéséhez leghelyesebb, ha az ikonokat hívjuk segítségül. A kép közepén Krisztus áll, ragyogó hófehérbe öltözve. Lábai alatt keresztbe téve a pokol kapujának sarkaiból kifordult két lapja. Előtte egy üregben megkötözve, kínzóeszközeivel legyőzetve maga a halál (öregember képében). Kinyújtja kezeit, s felnyit két sírt. Ezekből Ádám és Éva emelkedik fel. Mögöttük két oldalról az ószövetségi igazak, szentek sokasága látható. Az egész alvilágon fény és élet árad szét.

Csodálatos erő van ebben a képben! Kifejezésre juttatja, hogy Krisztus valóban meghalt a kereszten. Nem csupán a tetszhalál ájult-alvó állapotába, valamiféle félholt kómába zuhant, hanem valóságosan rálépett arra az útra, amelyet mindannyian megteszünk életünk végén. Emberré válásának „legmélyebb” pillanata ilyen értelemben nem az volt, amikor a kereszten kilehelte lelkét, hanem amikor alászállt oda, ahová minden előtte élt ember eljutott holtában. Teljesen hasonlóvá vált hozzánk, még a halál sötét mélységeiben is.


Ám ennél több is a szemeink elé tárul. Krisztus hófehér ruhája jelzi, hogy ő nem örökre költözött ide. A nagyszombati csönd, az alvilágba való leszállás napja már magában hordozza a feltámadás örömhírét is. Ezt az evangéliumot pedig először a már megholtaknak hirdeti meg Krisztus, azoknak, akik a történelem őt megelőző koraiban éltek, szenvedtek, küzdöttek, hittek. Hozzájuk jön el, hogy nekik adja elsőként hírül: az élet legyőzte a halált. Ádám és Éva saját gyermekükkel, saját leszármazottjukkal találkoznak benne: az emberré lett Isten testében, emberi mivoltában az ő vérük, egy a mi emberi családunkból.

A hitvallásnak ez a mondata azt juttatja kifejezésre, hogy a megváltás örömhíre totális: mindenkihez, mindenkor és mindenhol szól. Nincs kizárva belőle senki. Teljesen mindegy, hogy az emberi történelem mely korszakában, a kultúra mely régiójában élt, húsvét fénye minden emberhez eljut mint meghívás, mint kérdés, mint kegyelmi-isteni kezdeményezés. A még élők eszerint dönthetnek, felelhetnek igennel vagy nemmel, a már megholtak pedig ennek mérlegén méretnek meg, tetteik, igaz emberi mivoltuk, lelkük, hitük alapján.

Van azonban az Apostoli Hitvallás sorainak egy sokkal személyesebb üzenete is. A halál nem egy pillanatnyi esemény, hanem maga is út: mozgás, változás, amelynek megvan a maga dinamikája. Amióta Krisztus kifordította sarkaiból az alvilág kapuit, azóta nyilvánvaló: a halál nem a visszavonhatatlan lezárulás, a zsákutcába futás helye, ideje és állapota. Ezzel együtt mégis rémisztő, hiába van „megkötözve”. De Krisztus, aki alászállt a poklokra, otthagyta fényét. A legnagyobb homály és magányosság földjén most is húsvét szikrája ég, olyan fényt adva, mint ahogyan az ég alja piroslik hajnal előtt. Nem vagyunk egyedül. Soha többé nem leszünk egyedül. Ahová egyetlen ember sem jöhet velünk, oda az Istenember már előttünk elment. Reszkető, meg-megbotló lépteink még a halál útján is az ő lábnyomaiba léphetnek. A halál földje immár a remény birodalma.