Szikora Réka

Találkozás Vukán Györggyel

A fémes elegancia, a tágasság, a beszélgetések morajlása – de még a spenót tükörtojással is illik a sarki bár lírai, érzelmes zongorajátékához. Last message – jegyzi meg a dal címét a zongoránál ülve Vukán György. A billentyűk fölé hajoló, jellegzetes fejtartás, a nagy kéz finom billentése szinte mindent elárul: alázat, határozottság és a végtelent megragadni kívánó művész attitűdje. Filmzenék, egyházi művek, dalok zeneszerzője, műfaji korlátokon átívelő előadóművész és negyvenhat éven át orvos – a kor különös polihisztora. Alkotásról, múltról, hitről, húsvétról – és a mindezekhez elengedhetetlen szenvedélyről beszélgettünk.

– Szenvedély kell a zeneíráshoz, az előadó-művészethez, az orvosi ténykedéshez, de az emberekkel való kapcsolathoz is. Ezeket csak szenvedéssel és szenvedéllyel van értelme művelni. Ahogyan egyszer Keith Jarrett mondta nekem: „Gyurikám, csak azt szeretném kérni tőled, hogy amikor ott állsz a koncert előtt a Zeneakadémia ajtajában, csak arra ne gondolj, hogy mit fogsz játszani. Hanem bemész, leülsz a zongorához, és egy kicsit meghalsz annak, amit csinálsz.” Máskülönben nincs katarzis. És ha a katarzis elmarad, az olyan, mintha nem is lett volna koncert. Nekem is van olyan zeneakadémiai koncertélményem, hogy az emberek csak tapsolnak jól nevelten – hiszen nem ütött félre az előadó –, de a darab igazán nem szólt semmiről. Összességében azt gondolom, hogy mindenért meg kell szenvednünk.

Miina Savolainen fotóinak tükre

Kalevala, Vejnemöjnen, Sibelius, Nokia vagy Fiskars – címek, nevek és nagyvállalatok, melyek elsőre eszünkbe juthatnak, ha Finnországra gondolunk. De még a sokat emlegetett izzasztó, forró fakabinok, vagy a jellegzetes, tájba illeszkedő épített környezet is csak apró szeletei a finn kultúrának és életmódnak. A világ legdrágább kislánya című tárlatnak azonban kétszázezer kilométernyi finnországi utazás és hetvenezer fotográfia az alapja, melyek közelebb visznek magunkhoz és a létezés ajándékának megéléséhez.

Az északi hiedelemvilágot felidéző mitikus vidékek, tiszta tükrű tavak, mély erdők és különös leányportrék láthatók Miina Savolainen képein. Realitás és fikció keveredik. E kettősség adja különös funkciójukat: a szociális munkás és fotóművész alkotó azzal a szándékkal fényképezte a Helsinki Hyvönen Leánynevelő Intézet tíz lakóját, hogy körülményeiktől valamelyest függetlenül – vagy legalábbis más szemszögből – láthassák magukat. A képeken a női test, arc, ruha és mozdulat összeforr egy-egy jellegzetes mese- vagy mondabeli finn tájjal; legyen az napsütötte vagy zord, ahogyan az arcokon is egyaránt felfedezhető a mély szomorúság és a bontakozó nőiség.

Találkozás Nagy-Kálózy Eszterrel

És Rómeó és Júlia és Nóra és Melinda és Karády és Desdemona és Antigoné és Eszter – és… nem utolsósorban család melege, anya és feleség, alkotó nő. Nagy-Kálózy Eszter szerepeinek sora nem férne el e hasábokon, a vele való találkozás mégis mentes az álarcoktól, sallangoktól, művészi allűröktől. A legtermészetesebb díva – mondhatnánk. Beszélgettünk az anyaság és színészet kettős hivatásáról, a színészlét kulisszatitkairól, alkotó hétköznapokról és ünnepi estékről.

– Szeretek bent lenni a színházban. Az előadás előtt szükségem van ráhangolódni az estére, mert annyira „családi életet” élek, az otthoni teendőim kötnek le, hogy szükségem van időre, hogy felkészüljek a játékra. Az anyaság és a színészet kettőse soha nem okozott hasadást az életemben. Sosem éreztem, hogy nem tudok eleget foglalkozni a szerepekkel, mert van családom. Az jobban aggasztott, hogy nem vagyok elérhető a gyermekeim számára, mert épp a színházban tevékenykedem. Egy színházi előadás azonban teljes koncentrációt igényel, ha valaki szanaszét létezik egész nap, nem árt összeszedni, végiggondolni, hogy miről is fog szólni az este. Akár bemenni a színpadra, és csak körülnézni…

– Hívhatjuk ezt jelenlétnek?

– Persze, erről szól a színház. A játék: teljes odaadás, koncentráció, azonosulás. A gyerekek, a család számára természetesen ugyanígy jelen kell lenni.

– Készült két hivatásra?

– Pontosan erre a kettőre készültem. Emlékszem, hogy már tizenéves korom elején megfogalmazódott bennem, hogy színésznő szeretnék lenni. Ezzel egy időben az is, hogy sok gyereket szeretnék. Azt gondoltam, hogy az életem csak így válhat teljessé. Tizennyolc évesen bekerültem a főiskolára, huszonkét évesen végeztem, huszonegy évesen megszületett az első gyermekem. A főiskolai éveim alatt rengeteg filmben játszottam, és a Madách Színházban is kaptam két szerepet. Eszembe se jutott, hogy a rám bízott feladatokat ne bírnám teljesíteni – természetesnek tartottam, hogy ennyi minden fér az életembe.

Beszélgetés Fenyő László gordonkaművésszel

Esti koncertre készülve ünneplőbe öltözik a test és a lélek. A legjobb ráérősen, kicsit már áthangolódva eljutni a helyszínig, ahol aztán minden megváltozik: a zene átlényegít, hátramaradnak a hétköznapok gondjai. „A színpadon azonban már nem a zenész a fontos, nem az előadó személye a lényeg, hanem a zene üzenete, és a közönség, a befogadó. A zenész feladata, hogy a fehér papírra fekete tintával leírt hangjegyekből történeteket, érzéseket, vágyakat jelenítsen meg. Azaz varázsoljon” – mondja Fenyő László Liszt-díjas gordonkaművész. A Németországban élő csellista a pódiumon egyszerre spontán és felkészült, játékos és fegyelmezett, határozott és kifinomult előadó – azaz varázsló.