Schmidt Egon

A Kiskunság legelőire egybefüggő fehér leplet borított az újabb havazás, fehér volt a határ korábban is, de azért itt-ott kisebb-nagyobb kiolvadt barna foltok is tarkították.

Január derekán már észrevehetően hosszabbodnak a nappalok, és ha ez enyhe idővel párosul, olvadni kezd a hó, és a madarak szívében nyomban felsejlik a valóságban még oly távoli tavasz.

Néha végigsétálok a Duna mentén a Boráros tértől az új Nemzeti Színházig, ahol mindig látni madarakat is. Korábban a HÉV-síneken túl nagy füves rész terült el, ahol búbos pacsirták tanyáztak, de költött a közelben valahol egy hantmadárpár is.

November végén Amerikából érkezett vendéget kísértünk a Kiskunságban Andris fiammal. A hideg szelet leszámítva az évszakhoz képest enyhe volt az idő, és ami a legfontosabb, sok madarat láttunk.

A keresztény ember egyik nagy aduja az élethez az újrakezdés lehetősége. Persze ez a lehetőség nem belőle, hanem az Atya megbocsátó és irgalmas szeretetéből forrásozik. A bűnös Ádám, a gyilkos Káin saját vétke miatt nem folytathatta saját régi életét. Valami újba kellett fognia, de ebben az újban benne volt a lehetőség: a visszatérés az Atya szeretetéhez. Ajándék volt ez a Teremtőtől. Ugyanígy, a bűnös emberiség Noéjának megvolt a lehetősége, hogy az áradó özönvíz – ami akár az emberek mindent elborító és elsodró vétkének mennyiségét és erejét is jelképezi – fölött navigálva új életet kezdhet mindazzal együtt, ami jó. Új élet mindazzal együtt, amit az Atya teremtett, beleértve az ősszülők vétkével megterhelt embert is.

A kőrisek soká tartották magukat, leveleik, bár kissé megfakulva, az ágakon maradtak. De amikor megjöttek az esők, és fújni kezdett a szél, szinte egyszerre, tömegesen hullottak a földre. A Farkasréti temetőben sok a kőrisfa, és a sírokat mindenütt piszkoszöld levélszőnyeg borította. Csak aki juharfa alatt pihen, arra borított szép sárga takarót az ősz. Két ujjal szedegettem a leveleket az árvácskák közül, de legalább fél órába telt, mire a sírt teljesen megtisztítottam.

Idén ősszel kétszer is jártam a nagy magyar pusztán, először szeptember végén, majd nemrég, október utolsó napjaiban. Mint sok éve már, a darvakat, a daruhúzást szerettem volna látni, de a Hortobágy a szépen krúgató nagy szürke madarakon kívül ezernyi más látnivalót is kínál a természet rajongói számára. A daru korábban költött Magyarországon, utolsó fészkelését az 1910-es években figyelték meg a Fonyódhoz közeli Nagyberekben, de a lápok és mocsarak lecsapolása után eltűnt, és ma csak vonulás idején keresi fel hazánkat.

Szikrázó napsütés és a júliust idéző meleg fogadott, amikor szeptember 24-én a délkeleti végekre, a román határ közelében lévő biharugrai halastavakhoz érkeztünk. A hatalmas tórendszer területén mindig rengeteg a madár.