A forró nyári napok idején a madarak is keresik azokat a helyeket, ahol inni és fürödni lehet. A Népligetben több állandó vizű kis tócsát ismerek, és bármelyik felé járok, mindig megállok néhány percre, hogy figyeljem az oda érkező szomjas vendégeket.
Szeretem és tisztelem az öreg fákat, talán ez az egyik oka annak, hogy évente legalább egy-két alkalommal felkeresem a martonvásári parkot. Ezúttal július 1-jén Budai Tibor grafikusművész barátommal jártuk be ezt a gyönyörű területet.
Korábban néhány alkalommal már jártam a település előtt húzódó fenyvessel, vadrózsával és galagonyával tarkállt dombokon, aztán évek maradtak ki, és most örültem, hogy újra hallhatom a sárgarigó gyönyörű „huncut a bíró” flótáját, a vadgerlék búgását és a síp hangjára a bokrok között megszólaló fülemüle csattogását.
Tavasszal néhány alkalommal mindig ellátogatok ide, hiszen a sziget, különösen így május elején, egyszerűen gyönyörű. Teljes virágzásban állnak a hatalmas gesztenyefák, sárgán virít a bogláros szellőrózsa, a tisztások fehérlenek a rengeteg százszorszéptől, virágzik a bodza, és mindehhez jön az ültetett virágok tarka kavalkádja.
Mindig örömmel látom, ha a természet itt is, ott is belopja magát a sivár kőrengetegbe. Egy keskeny repedés a járda és az épület találkozásánál, s máris ott nyújtózik egy apró növényke. Parányi üde zöld folt, ahol csak látom, mindig megcsodálom. Elég egy kis szabad terület, és azonnal ott virít a pitypang, hogy aztán a sárga virágok puha, szürke gömböcskékké alakuljanak át, amelyek csak arra várnak, hogy a feltámadó szél a magokkal együtt messzire röpítse őket.
Bármerre járok is kora tavasszal, mindenütt a felcsendülő madárdalt várom. Amikor a fekete rigó a még hűvös reggelen a lombok nélküli bokorban ülve csukott csőrrel hangol, halkan, csak úgy magának fuvolázik. Aztán néhány nappal később az esti szürkületben már a tetők szellős magasságából hallom a messzire szálló flótázó dallamokat. A tévéantennán ül, kormos alakja beleolvad az egyre sűrűsödő félhomályba, énekel, hangosan, szépen, ezzel jelezve foglalt területét, ahol párja hajnalonként talán már a fészket építi.
A sok eső nyomán tengerré vált a kiskunsági puszta. Amíg az autó Fülöpszállás felé szaladt, mindkét oldalon óriási vadvizeket láthattunk. A napfelkelte útközben ért, és mint mindig, ezúttal is nagyszerű látványt nyújtott. A főútról letérve a sáros földúton ide-oda kanyarogva, nagyokat zöttyenve kerülgettük a tócsákat, míg a Borda-tanyára értünk, ahol valamivel korábban érkezett barátainkkal találkoztunk.
Kék volt az ég, ragyogva sütött a nap, ám az autó hőmérője december 27-én reggel mínusz hét fokot mutatott, a fekete rigók fuvolájával édesített csalóka decemberi tavasz véget ért. Andris fiammal egész napos kirándulást terveztünk. Szerettük volna bejárni a nagy apaji legelőket, és felkerestük volna a halastavakat is. Mindez azonban csak terv maradt. Az egyik bányató sarkánál álltunk meg először.
