Schanda Balázs

A Tavares-jelentés – a katolikus jogász szemével

Az elmúlt hetekben a hazai közbeszéd egyik állandó témája volt az Európai Parlamentnek az alapvető jogok magyarországi helyzetéről és gyakorlatáról készült dokumentuma, az úgynevezett Tavares-jelentés, mely igen erőteljes kritikát fogalmaz meg hazánkkal szemben.

Katolikusként nyilván komolyan kell vennünk és figyelmesen kell hallgatnunk minden kritikát. Egyházunk tanítása szerint természetünk bűnre hajló, ennek tudatában mindenkor készen kell állnunk arra, hogy szembesüljünk esetleges hibáinkkal, sőt akkor sem vonhatjuk meg a vállunkat, ha helyesen viselkedtünk, mások mégis hibaként érzékelik tetteinket vagy szavainkat. A szeretet parancsa emellett arra is kötelez, hogy az igaztalan vádakra ne indulattal válaszoljunk. A kritikával szemben szintén világos a követendő magatartásunk: meg kell vizsgálnunk, hogy a vád jogos és tényszerű-e.

Újdonságok a módosított alaptörvényben

Demokratikus és jogállami keretek között Magyarországnak először született egységes alkotmánya, elfogadása tehát mindenképpen mérföldkő. Hozzá kell tennünk, hogy az alkotmányozás sikere önmagában nem mérhető sem az elfogadás tényén, sem az elfogadott szöveg minőségén, de az előirányzott új sarkalatos törvények megalkotása is kevés hozzá. Sikerről akkor beszélhetünk majd, ha az alaptörvény évtizedek során a politikai közösség (a nemzet) élete számára alkalmas keretnek bizonyul, azaz nemcsak a szabadon választott Országgyűléstől eredő formális legitimációval rendelkezik, hanem a gyakorlatban is érvényesül, és általános elfogadottságot szerez.

Szembeötlő újdonság, hogy az alaptörvény módosítja az állam elnevezését: az államformára is utaló Magyar Köztársaság helyett az állam neve a köznyelvben megszokott Magyarország lesz. Talán ez a változás is hozzájárulhat ahhoz, hogy a hazájukat szerető emberekben tudatosodjon: az ország és az állam egy és ugyanaz. Nem érezhetünk úgy, hogy Magyarországra büszkék vagyunk, míg az államot, a nemzeti intézményeket nem becsüljük.

A Gondviselő minden közösség, minden nemzet számára éppen elegendő autószerelőt, orvost, papot, kereskedőt és politikust küld. Éppen annyi gyermeknek van kedve és tehetsége (hivatása) minden munkára, ahányra szükség van (persze alkalmasság híján a kedv kevés, de arról is bőven lehet tapasztalatunk, hogy milyen azokkal találkozni, akik kedv híján végzik munkájukat). Nincs fölösleges ember, és nincs fölösleges munka; Istennek mindenkivel van terve, a közösségben mindenkinek van hasznos helye. A kedv ébreszthető és elnyomható, a tehetség kibontakoztatható és elherdálható. Ez az oktatáspolitika igazi felelőssége: mer-e bátran hagyatkozni a gyermekeinkben meglévő kincsre, felkelti-e az érdeklődést a világ dolgai iránt, nyit-e teret a tehetségek előtt, és bátorítja-e őket arra, hogy merjék követni a szívükbe írt vágyat.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára, Német László januárban levélben kereste meg Takács Albert (időközben leváltott) igazságügyi minisztert, hogy együttműködését kérje: mivel január 20-án hatályba lépett az eddigi közlekedésbiztonsági rendelkezéseket, illetve alkalmazásukat szigorító rendelet, a katolikus papok kellemetlen helyzetbe kerülhetnek akkor is, ha szentmise bemutatása után, közúti ellenőrzés során „színeződik el” az alkoholszonda.