Az igazi oktatáspolitika: a hivatás ébresztése

Az oktatáspolitika körül ma folyó viták központi eleme a gazdaság: hogy a gazdaság számára képezzen az oktatás munkaerőt, s hogy csak olyan képzés állami támogatása indokolt, ahol a munkaerő-piaci lehetőségek adottak (más kérdés, hogy ezekről a döntéshozókban is sok a tévhit: egy pályakezdő jogász ma sokkal gyorsabban talál munkát, mint egy mérnök). A felsőoktatási jelentkezés irányítása azonban már megkésett. Ha a keresett, népszerű szakok támogatott helyeinek számát csökkentik, hogy a műszaki és természettudományi képzési helyek kínálatát növeljék, azzal alkalmatlan diákok tömegét terelik a műszaki képzésbe. Míg egy (egyébként alacsony költségű) bölcsészettudományi képzésre csak a legkiválóbbak juthatnak be, addig a műszaki felsőoktatásba
– kis túlzással – elégséges érettségivel is be lehet kerülni: egyes szakokon már ma is több a képzési hely, mint a jelentkező. Ez a rendszer az alkalmatlan informatikusok szaporítását szolgálja, demoralizálja a felsőoktatást, és nem segíti sem a gazdaság, sem a legfontosabb: az ember kibontakozását. Nyilván több programozóra, mint művészettörténészre van szükség, de nem emberközpontú az a rendszer, amely művészettörténészek (vagy villanyszerelők) helyett próbál programozókat képezni. Ha az iskolai évek alatt nem alakult ki egy gyermekben a műszaki érdeklődés, ha nem sikerült megszeretnie a matematikát, akkor fölösleges a mérnökképzés felé irányítani. A fiatalokat nem adminisztratív eszközökkel, nem eltorzított bérarányokkal kell terelni, hanem fel kell bennük ébreszteni a vágyat, hogy a bennük lakó tehetséget kibontakoztassák: ez szolgálja az egyén boldogságát és az egész közösség gazdagodását is.

Nem a gazdaságért van az oktatás, hanem az emberért. És az emberért van a gazdaság is.